Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Bárczi Laura, a napilap belpolitikai rovatának munkatársa és a Gombaszögről keltezett tudósításában beszámolt arról az Eldördült az előrehozott parlamenti választás előtti startpisztoly címmel megtartott pódiumbeszélgetésről, melyre az ő moderálásával került sor Tokár Géza és Tóth Barnabás Felicián politológusok között.

Az eszmecsere központjában annak kérdése állt, hogy miközben a szlovákiai magyar politikai szereplők az öt százalékos bejutási küszöb eléréséért küzdenek, ez a remélt cél vajon elérhető-e? A nem túl derülátó elemzők szerint „a belső ellentétnek köszönhetően vált viszonylagos kudarccá a Szövetség-projekt, hiszen eredeti célját jelenlegi formájában nem tudja teljesíteni.”

Ugyanakkor úgy látták, nem indokolt a ma sokfelé tapasztalható letargia, a politikai elitben uralkodóvá vált „világvége hangulat”. Véleményük szerint „a nemzetiségi politizálásnak még nem áldozott le, ahogy valószínűleg az sem igaz teljesen, hogy a 2023-as választáson van utoljára esélye a magyar képviseletnek.”

Több mint tíz esztendeje, 2013 májusában írtam először e helyen a Kárpát-medencében kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarság fiataljainak legnagyobb múltra visszatekintő, de nemcsak ezért történelmi jelentőségű évente megrendezett nyári ifjúsági találkozójáról, a Gombaszögi Nyári Táborról, mely immár 95 esztendeje a szlovákiai magyar ifjúság legfontosabb közösségi megtartó élményét nyújtja.

Horderejének egyik ékes bizonyítéka például az, hogy Gombaszög mintát adott mindazoknak, akik ’89 után Bálványoson, majd Tusnádfürdőn, a kishegyesi Kátai-tanyán vagy éppen Gorgánok hegyei ölelte völgyben, Felsőszinevéren rendezték, illetve rendezik meg rendszeresen a maguk szabadegyetemekkel egybekötött nyári ifjúsági fesztiváljait, ha csak egy világjárvány vagy, mint történt Ukrajnában, egy háborús agresszió nem szól közbe.

Akkor egy átgondolatlan ellehetetlenítési akció apropóján elmondtam azt is, hogy ez a botor szándék minden bizonnyal majd kudarcot fog majd vallani (amúgy így is történt), mert Gombaszög fogalom és igazodási pont az összmagyarság számára, túl azon, hogy szimbólumává vált a Trianon utáni csehszlovákiai magyarság önmagára találásának. Pontosabban az „önösszeszedésének”, ahogyan ezt a cselekvésre késztető megvilágosodást az a mifelénk közösségépítő szerepet évtizedeken át betöltő Balogh Edgár nevezte, akit a csehszlovák hatóságok 1935-ben toloncoltak ki az Prágából, és ezután szülőföldjén a romániai magyarság érdekvédelmének szentelte életét, igaz ellentmondásoktól terhelve.

Szóltam akkor arról is, hogy a neves publicistánk, a hajdani Korunk-főszerkesztő, egyetemi tanár, egykori Bolyai tudományegyetemi rektor nevéhez köthető Gombaszög alapítása, hiszen az ő vezetésével az ún. Sarlósok indították útjára a rendezvényt 1928-ban a prágai magyar egyetemistákat tömörítő Szent György Kör a gombaszögi regőscserkész-táborával, ahol aztán megalakult az egyik legjelentősebb két háború közötti csehszlovákiai magyar szervezet, a Sarló Mozgalom.

A majd’ száz esztendővel ezelőtti indulást követték a mindenéves táborok, majd a második világháború és a hontalanság évei után a hatvanas években kibontakozó Nyári Ifjúsági Találkozók, amelyek tovább örökítették ezt a hagyományt. Úgy, ahogyan ezt, egy a táborozások históriájáról cikkező kortársunk megállapíthatta: „Az ezrek látogatta rendezvényeknek a kommunista időkben elengedhetetlen szerepük volt a helyi és regionális nemzeti értékek és emlékhelyek újrafelfedezésében, valamint a magyarországi kulturális értékek közvetítésében. És nem utolsósorban: az ország hosszan elnyúló déli vidékein élő magyar emberek információcseréjét és közösségi tudatuk erősítését is szolgálta.”

Az 1968-as prágai tavaszt követő husáki visszarendeződés idején ezeket a táborokat betiltották. Viszont a felvidéki magyar fiatalok kicselezték a táborok tiltására vonatkozó rendeletet, és kerékpárra ülve váltakozó helyszíneken rendszeresen megtartották a nyári találkozóikat, azokat mindig „a gombaszögi” gyűjtőnéven tartva számon.

A „bársonyos forradalom” után a szlovákiai és csehországi egyetemi városokban diákklubokba szerveződő magyar fiatalok vették át a kezdeményezést. Nekik köszönhetően jöhettek létre „a szétszórt diákközösségeknek a közös fórumai, az olyan egészséges emberi igények, mint a kapcsolatépítés, kikapcsolódás helyszínei: nem egy életre szóló párkapcsolat, házasság született meg ezeken a nyári napokon.”. Ők lettek a szervezői az előbb más-más településeken, de az eredeti nevét mindig megőrző Gombaszögi Nyári Táboroknak. 2016-ban aztán visszatértek az első helyszínhez, a kelet-szlovákiai Szalóchoz tartozó Gombaszöghöz. Azóta az ottani cseppkőbarlang melletti kemping ad otthont minden nyáron az egy hetes, sok ezreket odavonzó táborozásnak.

Hogy ez a pártpolitikailag független, az önkéntességen és az együttműködésen alapuló tábor – fesztivál – szabadegyetem jellegű rendezvény, melynek legfontosabb célja a generációkon átívelő szlovákiai magyar közösségépítés, mennyire fajsúlyosnak számít a szlovák többség számára is, arra talán elegendő bizonyíték lehet két ottani markáns „vendégfellépő” szereplése az elmúlt évekből.

Alig egy hónappal beiktatása után Zuzana Čaputová köztársasági elnök nemcsak, hogy elfogadta a szervezők meghívását és ellátogatott 2019 júliusában Gombaszögre, hanem azonmód el is nyerte a táborlakók szimpátiáját, mert egyórás kötetlen fórum keretében nyíltan válaszolt a politikában érzékenynek számító kérdésekre is. A beszélgetést többször is spontán taps szakította meg. Tetszést aratott például akkor, amikor azt mondta: a magyar kisebbségi önkormányzatok felállítása sincs ellenére, és az is, hogy szerinte fontos a kelet-szlovákiai térség infrastrukturális fejlesztése, illetve, hogy tenni kell a fiatalok elvándorlása ellen. A legnagyobb sikert a következő kijelentésével aratta: „Semmi kifogásom a kettős állampolgársággal szemben.”

Tavaly júliusban Eduard Heger miniszterelnök is fontosnak tartotta elmenni Gombaszögre. Igaz, az ő ottani pódiumszereplése, melynek teljes leirata itt olvasható, már távolról nem volt olyan sikertörténet, mint a köztársasági elnöké. Ugyanis többek közt kiderült: fogalma sincs arról, hogy 2022-ben is folynak még Szlovákiában földelkobzások a Beneš-dekrétumok alapján. Meg azt is be kellett ismernie: a Sajó folyót ért környezeti katasztrófa kapcsán a kormánya nagyot mulasztott. Tapsot ő nem aratott, viszont sajtóvisszhangos feltűnést azért keltett egy érdekes állításával. Ez arról szólt, hogy miért vonta vissza a magyar kormány azt a határozatát, mellyel 400 millió eurós értékben földeket akart vásárolni. Szó szerint ezt mondta: „Csak megkértem Orbán Viktort, hogy vonja vissza a termőföldvásárlást, és megtette.”

A múlt vasárnap zárult, rekordlátogatottságot hozó idei Gombaszögi Nyári Táborban, melyen több tízezren vettek részt és ahol 35 programhelyszínen és hat zenei színpadon, összesen több mint 500 politikai, közéleti, kulturális, irodalmi, zenei, népművészeti és képzőművészeti program valósult meg, – egymásnak adták a kilincset miniszterek, államtitkárok és más közéleti személyiségek két országból. Ezúttal megtörtént az, amire korábban senki se gondolhatott: nem kellett tolmács az Orbán- és az Ódor-kormány pénzügyminisztereinek panelbeszélgetéséhez, mert ezen Varga Mihály partnerét Horváth Mihálynak hívták.

Mivel a két tárcavezető diskurzusa kifejezetten fiskális jellegű szakpolitikai kérdésekre terjedt ki, annak ismertetése e rovatban nem lehetséges. Így választásom egy másik gombaszögi eszmecsere bemutatására esett, mely viszont valóban érdemi nemzetpolitikai vonatkozásokra fókuszált.

A lehetőséget erre Bárczi Laurának az Új Szóban megjelent Ki képviseli majd a magyarokat szeptember után? című cikke teremtette meg. Ebben beszámolt arról a lapja által megszervezett pódiumbeszélgetésről, melyre Tokár Géza és Tóth Barnabás Felicián politológusok között került sor. A téma pedig, amint az a címből is kitűnik, az aktuális szlovákiai politikai helyzet és a szeptemberi parlamenti megmérettetés volt, különös tekintettel az egymással vetélkedő magyar pártok csökkenő választási esélyeire.

Rögtön, a cikk elején kiderül, hogy miért is futott zátonyra az annyira remélt és óhajtott egységes érdekképviselet megmaradásának gondolata, mert Tokár Géza kimondta a tűpontos és egyben lehangoló diagnózist: „a Szövetség projekt, melynek eredeti célja az egységes magyar képviselet lett volna, részint a párt kettős kommunikációjának köszönhetően nevezhető kudarcnak.” Történt ez annak ellenére, hogy az MKP és a Híd sikertelen szereplése a 2020-as választásokon mindenki számára nyilvánvalóvá tette, szükség van egy egységes magyar képviseletre, és „az alapfeltételezés az lett volna, hogy kölcsönös egyetértésben és jóakaratban, egyfajta közös érdeket szem előtt tartva, operatívan tudjanak együtt dolgozni.” Helyette viszont a felvidéki magyar közvélemény azzal szembesült, hogy ez a fajta közös munka nem működik, a párton belüli hatalmi harcok pedig mindent felülírnak. Mint fogalmazott Tokár: „Míg a párt próbálta fenntartani a látszatot, hogy bár vannak véleménykülönbségek, a kommunikációjuk egységes, a nyilvánosság számára mégis a konfliktusok voltak szembetűnőek.”

Amint azt a dialógust megörökítő videófelvétel is tanúsítja, a beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy a potenciális magyar választóknak megütközve kellett tudomásul venni: bár a Szövetségnek logikus vitapartnerei a szlovák pártok lettek volna, de ehelyett már a megalakulástól kezdve, a platformok vitáztak; a közbeszédet pedig  kevésbé az ideológiai természetű, inkább a személyes jellegű konfliktusok tematizálták. „Ennek lett az eredménye – tette hozzá Tokár Géza, hogy míg a szlovák pártok az utolsó pillanatig az együttműködésre törekedtek, addig a Szövetség szétesett, mivel kiderült, hogy az egyik fél nem képes együttműködni a másik féllel.”

Ami a nemzetiségi politizálás jelenét és jövőjét illeti, mindkét szakértő egyetértett abban, az etnikai alapon szervezett érdekvédelemre, ahogyan egy magyar gyűjtőpártra, szükség van ma, holnap és holnapután is. „Amíg Szlovákiában egy rendszerszintű különbség van a szlovákok és a kisebbségek között, addig igény van az etnikai pártokra” – vélekedett Tóth Barnabás Felicián. Tokár vele egyetértett, de nála keményebben fogalmazott. Rámutatott, mennyire álságosnak tartja, hogy „nagyon sokan azt a következtetést vonják le az elmúlt évek tapasztalatából kiindulva és a sikeresnek nem nevezhető Szövetséget látva, hogy az etnikai politizálásnak leáldozott és borítékolható, hogy az egységes képviselet a jövőben sem jön létre.” Úgy látja, ez a hozzáállás hamis és megalapozatlan. „Szerintem ez egy olyan hazugság, ami rettentően kényelmes a jelenlegi politikai elitnek, mert elfedi a saját alkalmatlanságát” – mondta ki ítéletét a leszerepeltek fölött.

Az olvasó számára ismert egy korábbi cikkemből, hogy az idei tavasz legtöbbet tárgyalt megosztó kérdése az volt a felvidéki magyar közbeszédben, hogy kell-e a Szövetségnek vagy sem, a sokak által a Matovič-féle párt, az OLaNO „díszmagyarjának” tartott Gyimesi György? Ő az, akinek még az a bravúr is sikerült, hogy előbb lett belőle egy szlovák párt parlamenti képviselője még Jurajként, és csak ezt követően kezdett el „aggódni” saját közössége sorsáért nevét immár Györgyre magyarosítva. (Róla több itt és itt tudható meg.) Az igazi fegyverténye májusban következett be, amikor májusban Matovič leghűségesebb magyarja főnöke áldásával odahagyta mentorát és pártját és eldőlt: az erőből politizáló MKP-sok felteszik a Szövetség listájára Gyimesit, akár annak az árán is, hogy a Híd-platform távozik a pártból, ami be is következett.

Tóth Bertalan Felicián szerint, – aki maga is úgy látja, hogy „a Gyimesi kérdés tette be végleg a kaput” az egységes magyar pártnak, és a Hidasok kilépés óta „már csak az MKP és kiegészítései Szövetség van” –, a Berényi vezette platform részéről „logikus lépés volt Gyimesi felvétele a listára, mivel a jelölt ugyanazon szavazóbázist mozgatja meg, mint a platform maga. Ráadásul, a listára kerülése azt is jelentheti, a vérfrissítés jegyében az MKP-sok teret adnak a fiataloknak.” Az „idegenlégiós” még nem tagja a pártnak, de Tokár szerint ez hamarosan bekövetkezik, mert a politikusnak ma már nincs más lehetősége, mint a Szövetségben érvényesülni. Persze szeptember 30 után ez akár változhat, sőt ennek a szcenárióját is megelőlegezi: „Abban az esetben, ha a Szövetség a választáson nem érné el a 3%-ot sem, elképzelhető, hogy Gyimesi beléphetne akár a Smerbe, akár más karcosabb véleményeket megfogalmazó szlovák pártba, hogy egy személyben alkosson magyar platformot. Ha viszont a Szövetség jól teljesít szeptemberben, nem kizárt, hogy idővel átveszi majd a párt vezetését.”

A cikk végén került bemutatásra a beszélgetés azon része, ami azt a kérdést járta körül, ami régiónkban csak Szlovákiában fajsúlyos kérdés, mert másfele ismeretlen. Nevezetesen az, hogy a korábbi választási kampányokhoz hasonlóan mit tesznek a szlovák pártok a magyar szavazók megnyerése érdekében?

Úgy vélem, hogy ez ügyben a legjobb szolgálatot akkor teszem, ha a vonatkozó tömör passzust szöveghűen közreadom: „Korábban is próbálkoztak a szlovák pártok a magyar szavazók megszólításával. A Progresszív Szlovákia részéről a kezdetben három nyelvű platform Tóth szerint inkább szimbolikus jelentéssel bírt. A Progresszív Szlovákia valóban kidolgozott kisebbségi programmal rendelkezett, mára azonban úgy tűnik, mintha elengedték volna a magyar vonalat.

„Ennek a magyarázata az lehet, hogy pont a liberális szlovák oldalon válik a magyarfóbia újra aktuálissá, összekapcsolódva az Orbán Viktor kormányával szembeni kritikával és félelemmel” – magyarázta Tóth. Van rá esély ugyanis, hogy ha a Smer nyeri a választást, Magyarországhoz hasonló politikai helyzet alakulhat ki Szlovákiában, akár konkrét partnerségben a Fidesszel.”