Orosz Örs Szoborsorsaink című könyvét a múlt héten mutatták be Kolozsváron. A szerző a felvidéki magyar köz- és kulturális élet meghatározó személyisége, aki értéket ment, ápol és képvisel. Korábban aktivistaként, immár pedig Nyitra megyei képviselőként igyekszik érvényre juttatni a felvidéki magyarság érdekeit. A Sine Metu Polgári Társulás elnökeként, továbbá a Gombaszögi Nyári Tábor alapemberként a magyar kultúrát, ezen belül a tárgyi értékeket igyekszik át-, illetve megmenteni a jövő generációi számára, esetenként a többségi – szlovák – nemzet segítségével. Könyvének bemutatóját követően annak keletkezéséről, Gombaszögről és a szobrok mai szerepéről beszélgettünk.

– Hogyan született meg a Szoborsoraink című könyv ötlete? Mi volt a mozgatórugó, hogy ezeket a történeteket egy kötetbe gyűjtse?

– 2012-ben jelent meg az első könyvem, annak a szerkesztője voltam és jogászok együttműködésével állítottuk össze A hely nevei, a nyelv helyei című kötetet, amely a magyar nyelv státuszának és a felvidéki kisebbségi nyelvi jogok történetének a feldolgozása 1918-tól a könyv megjelenéséig. A látható nyelvhasználattal pedig kéz a kézben járnak a köztéri szimbólumok.

Akkor a Fórum Kisebbségkutató Intézeténél dolgoztam mint szervező-kutató és a gyűjtemény bővítésével foglalkoztam. Az akkori igazgató, Tóth Károly nagyon biztatott abban, hogy kezdjem el, mondván, ha az első megjelent könyvem ilyen sikeres volt, és mindegyik példány gyorsan elkelt, akkor jöhetne a következő, a Szoborsorsok. Ezt azonban nekem kellett megírni, itt nem lehetett jogász kollégákat és szakértőket segítségül hívni. Végeredményben két társszerzőt segítségül hívva a koronavírus-járvány által létrehozott furcsa állapot tette lehetővé, hogy kicsit többet tartózkodjak az íróasztalomnál és ezáltal megszülessen ez a könyv. A kutatás maga húsz évet öltelt föl, amiből a könyvet az utolsó két évben összeraktam.

– A könyvben van két fejezet a magyar szuverenitásért és önrendelkezésért folytatott történelmi küzdelem emlékjeléül…

– Azt gondolom, hogy a múltra épül a jövő, és fontos, hogy a múlt tanulságait, a nagy nemzeti tapasztalatot a jövő megtervezésekor beépítsük a terveinkbe. A hőstettekről, a dicső tettekről, a bátorságról, de a sikertelen vagy kudarcra ítélt forradalmainkról is fontos megemlékezni.

Minden régiónak, városnak, vidéknek szüksége van egy-egy olyan identitáselemre, szimbólumra, amely erősíti annak a nemzeti közösségnek, vagy annak a földrajzilag körülhatárolt közösségnek a büszkeségét, ami egy hivatkozási pont, amit el lehet mondani a vendégeknek, az oda érkező külföldieknek. Kisebbségi létben pedig ez fokozottan jelen van. Olyan nagyszámú emléktáblát, amennyit a felvidéken vagy a határon túlra szakadt magyarság körében állítunk, létrehozunk, nagyon kevés helyen csinálják.

– Miért olyan különlegesek és fontosak önnek a szobrok? Honnan származik az érdeklődése?

– Politikai földrajz szakon végeztem az egyetemet, és aztán az identitásnak a kifejező elemeit, szimbólumait vizsgáltam. Az első könyvem a nyelvhasználattal, a helységnév-használattal, a köztéri feliratokkal foglalkozott, és ezzel kéz a kézben jár a köztéri szimbólumok ügye, úgyhogy gyakorlatilag én az egyetemi éveimben kezdtem el ezeket gyűjteni. A honismereti mozgalomnak oszlopos tagja vagyok mint földrajzos, és így a Felvidék összes magyarlakta települését bejártam 21 éves koromig, amire nagyon büszke is vagyok, ezt azóta többször is megtettem. Ezeknek az érdeklődési köröknek az összessége adta, hogy az első könyvem után ez legyen a második.

A harmadik valószínűleg a szülőfalumnak a képes története lesz, az számomra egy kötelező pont, a negyedik pedig, amit elterveztem és az lenne az utolsó is, az egy felvidéki magyar közéleti anekdotatár. Amikor hallok egy jó poént, egy jó közéleti viccet, egy jó történetet, mert hát a politikus is csak egy ember, akkor azt egy jegyzetfüzetbe följegyzem, és hogyha Isten is éltet, akkor egyszer majd egy kisebb kiadványban közre is adom.

– Melyik szoboré a legérdekesebb történet? Illetve a könyvbemutatón hallhattunk példát arra is, hogy a szlovák közösség segítőkész és szolidáris volt egy-egy emlékmű visszaállításánál, például a lőcsei Honvédszobor esetében, de ennek ellenkezőjéről is esett szó a református templomoknál. Mit gondol, mitől függ a helyiek hozzáállása?

– A két kedvencem a címlapon szereplő lőcsei Honvédszobor, amely a legrégebbi felvidéki köztéri szobor, és a roskoványi honvédemlékmű, amely a legrégebbi 1848-as emlékjel a Kárpát-medencében. Mindkettő Felvidéken található és az egyesületünk fedezte fel azt, hogy egyáltalán még léteznek és nem semmisültek meg teljesen. Mindkettőt az egyesület állította újra.

Azok a példaképeim, akiknek az arcképe az irodámban függ, például Duka-Zólyomi Árpád vagy Tóth Károly, akik élen jártak a maguk korában az efféle fölfedezésekben, és részben az ő példájukat is követve ezt a munkát igyekszem folytatni. Ez a könyv egy leírás, 50 község, 90 emlékjel története, rövidebb-hosszabb terjedelemben, de ezek között van 6 olyan, amit az egyesületünk mentett meg és hozott helyre, ezekre vagyok a legbüszkébb.

Az, hogy hogyan viszonyulnak az emberek a műemlékekhez, sokszor a közhangulattól függ. A tér-időben egy-egy pillanat adódik, amikor úgy állnak össze a csillagok, hogy meg lehet valósítani bizonyos dolgokat, viszont még nem tartunk ott, hogy mindent elérjünk. Elmúltak mecsiari idők (Vladimir Mecsiar, Szlovákia korábbi elnöke – szerk. megj.), a ’90-es évek vad magyarellenessége, ami jellemző volt az újonnan megszületett Szlovákiára, és most már nem akarják a szlovákok sem mindenáron bizonygatni a felsőbbrendűségüket, úgyhogy kellő energiabefektetéssel csodákat lehet elérni.

– Egykor azért állítottak szobrokat, hogy tisztelegjenek vagy megemlékezzenek egy-egy hősről, vezetőről. Mit gondol, a 21. században mennyire divat és mennyire emlékezés a szoborállítás?

– Ezeknek a klasszikus szobroknak szerintem már elmúlt az ideje. Felvidéken szemtanúi lehettünk magyarországi kezdeményezésre három nagyon szép történetnek: Zboróban Rákóczi Ferencnek született egy egészalakos kis szobra, IV. Bélának egy egészalakos szobra Besztercebányán és Késmárkon pedig Thököly Imrének állítottunk tavaly egy egészalakos lovasszobrot. Ezeknek ma már más hivatásuk van. Azt gondolom, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak van egy olyan feladatunk, hogy a Csehországból száz évvel ezelőtt érkező emlékezetpolitikai eszméket fölülírjuk, hogy a közös történelmünk 800 sikeres évét – amelyben a szlovák nemzeti közösség a magyarral együtt fennmaradt –, és ennek dicsőségét és jó példáját hirdessük.

Ezek a mai köztéri szoborállítások, amiket felsoroltam, már inkább erről szólnak, nem az egyiknek az igazságát, vagy az egyik nemzet dominanciáját hirdetik a másik felett, hanem a nemzetek együtt élésének, a sikertörténeteknek a helyzetét. A könyv címoldalán szereplő lőcsei Honvédemlékmű, amely az 1849-es branyiszkói csata emlékműve is egy nagyon szép szimbólum, mivel egy olyan ütközet emlékét hirdeti, ahol Guyon Richárd hadosztályában szolgáló sereg nagy többségében zólyomi szlovákokból, illetve kisebb részben magyarokból és szepességi németekből állt, és dupla túlerővel szemben tudott nyerni. Valahol az összefogás legyőzhetetlenségét, erejét hirdeti a szobor, ami egy olyan dolog, amire nagyon nagy szükség van ma Felvidéken.

– Mit kell tudnunk Gombaszögről, a Sine Metu Egyesület bázisáról?

– Gombaszög egy olyan völgy, amely nagyjából két kilométer mélyen egy háromszög alakú bevágás a Szilicei-fennsíkban. Szlovákiában ez ma már nemzeti park, ez Felvidék és a magyarlakta vidék legszebb része, nagyon szép hagyományokkal és gazdag épített örökséggel. A gombaszögi völgynek a legvégén található egy cseppkőbarlang, ami az UNESCO világörökség részét képezi, és a védelmét élvezi. A völgyben félúton található egy kolostor romja és mellette pedig egy kora újkori, az 1500-as évekből származó kúria, ebben a kis kúriában, ami akkora, mint egy nagyobb családi ház, rendeztük be az egyesületi múzeumot. E mellett egy másfél hektáros emlékpark van, ahová azokat az emlékműveket helyeztük, amelyeket el kellett hoznunk az eredeti helyükről. A völgyben található még egy ’60-as években épült amfiteátrum, és tulajdonképpen így ez az egész a legrégebbi és legnagyobb professzionális rendezvényhelyszíne a felvidéki magyarságnak.

Itt összesen 15 hektáron szervezünk rendezvényeket, a Gombaszögi Nyári Tábor alkalmával 27 színpadon és helyszínen zajlanak a programok, a fesztivál alatt ötszáz programot bonyolítunk le, melyek közül 7 színpadi, zenei program, de emellett lehetőségük van sportrendezvényeken és előadásokon is részt venni a fiataloknak. Amikor a fesztivál csúcsra jár, akkor egyszerre 6–7 ezer ember is bent tartózkodik a helyszínen, és a fesztivál összlátogatottsága pedig meghaladja a 30 ezret.