Székely Levente diplomata-népzenész Kolozsvárról egészen Tajvanig vitte a magyar nép jó hírét, és bizonyította, hogy létezik összeköttetés a külkapcsolati tevékenységek és a néphagyományok továbbadása között. Lelkes tizenévesként szinte véletlenül lett alapító tagja a kolozsvári táncházmozgalomnak, amivel az 1970-es években a hírhedt kommunista titkosrendőrség, a Securitate célkeresztjébe került. Ám a fenyegetések és vallatások sem törték meg: olyannyira szerelembe esett a hagyományos népi kultúrával, hogy a klasszikus zenét népzenére, Romániát pedig – magyarországi néptáncos kedvese miatt – Magyarországra cserélte. Az első évei körülményesen teltek: nappal saját kezűleg építette a családi fészket, esténként muzsikusként, éjjelente pedig taxisofőrként kereste kenyerét. Ilyen mélyről indult el a diplomácia útján a sorsszerűségnek köszönhetően: szolgálatot teljesített Bukarestben, Budapesten, Genfben, New Yorkban és Tajvanon is, egyik kezében diplomatatáskával, a másikban a hegedűvel, jobbján pedig néptáncos feleségével. Különleges életéről beszélgettünk.

– Milyen gyermekkori emlékek fűzik Erdélyhez, Kolozsvárhoz?

– Amikor gyerek voltam, Kolozsvár számomra még leginkább magyar város volt, aztán, ahogy telt az idő, egyre kevesebb magyar szót hallottam, és egyre nagyobb lett a rendszer intoleranciája: hetedik osztályos lehettem, amikor rám szóltak az utcán, hogy beszéljek románul, mert „a román állam kenyerét eszem”.

– Hogyan került kapcsolatba a népzenével és a népi közeggel a kommunizmus idején?

– Szüleim mindketten a Kolozsvár melletti Szászfenesről származnak, nyaranta ott, a nagyszülőknél vakációztam. Ott hallottam először népzenét, akkor még viszonylag hagyományőrző volt a település. Mindig nagy esemény volt egy-egy esküvő, mi, a gyermeksereg hosszan kísértük a lakodalmas menetet, szólt a zene, mulatott a násznép – ez a legkorábbi emlékem.

Aztán a sors úgy hozta, hogy a nagyhírű kolozsvári zeneiskolában kezdtem a pályámat, és sokévnyi klasszikus zenei tanulmányok után, 17 évesen találtam rá az autentikus népzenére. Ez teljes pályaváltást hozott, a klasszikus hegedűt népi hegedűre cseréltem, érettségi után pedig nem a Zenekonzervatóriumba, hanem a Babeș-Bolyai Tudományegyetem filológiai karára felvételiztem, magyar–francia szakra, mivel a másik kedvencem az irodalom és a nyelvtanulás volt.

A fordulatot egyik osztálytársam édesapja hozta, aki eredeti népzenei gyűjtéseket mutatott nekünk kazettán, én pedig rácsodálkoztam a hangszeres népzene elementáris erejére, sokszínűségére, díszítettségére, és ezután már nem nagyon volt kedvem kottából gyakorolni. Kötelességből leérettségiztem ugyan a Mendelssohn hegedűversennyel, de közben barátaimmal elkezdtük járni a mezőségi, kalotaszegi falvakat eredeti népzenét gyűjteni, tanulni.    

Az első utunk 1976-ban a közismerten hagyományőrző faluba, Székre vezetett, ott láttunk először valódi „táncházat”, a fiatalok legnépszerűbb szórakozási formáját. A zenészektől a nagyon más zenei stílust, a fiataloktól pedig a táncot igyekeztünk megtanulni. A kolozsvári nagyposta mögötti parkban – amely történetesen pont az iskolánk mellett volt – a kimenős széki cselédlányok és az építkezéseken dolgozó széki legények minden csütörtökön összejöttek, beszélgettek, énekhangra táncoltak. Ismertük már egymást, szünetben mi is kimentünk hozzájuk barátkozni. Így jött az ötlet: mi tanuljuk a zenéjüket, ők szórakozni szeretnének – csináljunk nekik Kolozsváron is táncházat. Osztálytársam édesapjának közbenjárásával megkaptuk a bábszínház próbatermét, ezekre a csütörtök esti alkalmakra. Innen indult a kolozsvári táncház, kezdetben csak a székieknek.

– Nem lehetett könnyű a kommunizmus idején magyar népzenét tanulni, majd népzenészként tevékenykedni. „Lázadni”, részt venni az első kolozsvári táncház megalapításában… Nem tartottak attól, hogy a rezsim kettétöri a jövőjüket?

– A titokban szervezett táncháznak hamar híre ment Kolozsváron a magyar egyetemisták körében. Egy részük tudott az 1973-ban indult budapesti táncházmozgalomról, többen megjelentek a zárt ajtónk előtt, dörömböltek, be akartak jönni. Mi megijedtünk a betört ajtóval járó botránytól, a Securitate figyelmének felkeltésétől, úgyhogy beengedtük őket. Így indult 1977 februárjában az első erdélyi táncház, amely gyorsan mozgalommá vált, előbb Csíkszeredában, majd Székelyudvarhelyen is elindították ottani barátaink.

Minket elsősorban a zene és a tánc érdekelt, a táncházat egy kulturált városi szórakozási formának tekintettük, kifejezett rendszerellenes szándék nem húzódott mögötte. De nem sokáig tudtunk árnyékban maradni, hamarosan a Securitate is felfigyelt, megjelentek az ügynökök, a besúgók, elindult a zaklatás. Rá kellett jönnünk, hogy az ő szemükben ez államellenes tevékenység, hiszen létrehoztunk egy teret, ahol magyar fiatalok gyülekezhetnek, és a népzene és néptánc mellett mindenféléről, akár politikáról is beszélgethetnek. Megbotránkoztattuk a rezsimet, egyre több tagunk jelezte, hogy fenyegetik, követik őket…

– Milyen emlékei vannak ebből az időszakból? Konkrét megfélemlítést ön is tapasztalt, nem próbálták beszervezni?

– Én sem úszhattam meg alapító tagként. Az előzményhez hozzátartozik a katonaság is. Bölcsész előfelvételisként kilenc hónapig szolgáltam, persze az ország túlsó végén, a Fekete-tenger mellett. A zenélés itt is jól jött: egyik magyar katonatársam tudott brácsázni, másik előfelvételis barátunkat meggyőztük, hogy első nap, amikor a tisztek mindig megkérdezik, ki tud zenélni, mondja azt, hogy tud bőgőzni. Életében nem volt hangszer a kezében, de megtanítottuk: bicskával jelöltük a hangszeren az ujjak helyét, így kezdett el muzsikálni velünk. Benevezték a zenekarunkat a Megéneklünk Románia fesztiválra, amelyen elkezdtük sorra nyerni a díjakat. Azt mondtuk, hogy román zenét játszunk, pedig mezőségit húztunk, de ott, Dobrudzsában mindegy volt. Még az országos döntőre is el akartak vinni, alig sikerült időben leszerelnünk. Talán sorsszerű, hogy még a katonaság alatt is a népzene könnyítette meg az életemet.

Leszerelés után, az első egyetemi napon ért életem talán legborzasztóbb élménye. Még a tanórák kezdete előtt behívtak a titkárságra, ahol egy nagydarab ember betessékelt egy üres szobába, és kulcsra zárta az ajtót. Elmondta: mindent tudnak rólam, és állampolgári kötelességem jelenteni, ami a táncházban és az egyetemen történik. Nagyon megijedtem, de elég hamar kiderült, hogy távolról sem tudnak mindent. Akkoriban sok görög filozófust olvastam, innen jött a mentő ötlet: összehordtam mindent a görög demokráciáról, amely összeomlott, amikor az Agorán (piactéren) megjelentek a szikofanták (hivatásos besúgók), és ez morálisan kikezdte az államot. Egy idő után a szekus őrnagy feladta, hülye bölcsészekkel nem sokra mennek, legyintett.

De végig válogatott fenyegetésekkel próbált nyomást gyakorolni: azt mondta, kirúgnak az egyetemről, éjszaka visznek el bilincsben, hogy édesanyám szíve meghasadjon. Megúsztam, de traumatikus élmény volt. Ezután viszont nagyon figyeltem a környezetemet, sejtettem, kiket tudtak beszervezni. Sok volt a besúgó. Ennek a hatósági fenyegetésnek, zaklatásnak a kezelésében egyébként nagy segítésünkre volt Kallós Zoli bácsi, népzenei szakmai mentorunk, akinek jócskán volt tapasztalata ilyen téren is.

– Ha jól tudom, magyarországi kedvesével való házasságkötését is sok szempontból hátráltatta a kommunista rendszer. Milyen igazságtalanságokat tapasztalt akkoriban az, aki külföldi párral tervezte megalapozni az életét?

– Ha külföldi állampolgárról volt szó, nagyon bonyolult, bürokratikus eljárás, kész kálvária várt a házasulandóra. Kellett egy nyomtatvány, amiben kérvényeztem a külföldi állampolgárral való házasságkötés legfelsőbb szintű jóváhagyását. De előbb a nyomtatvány postai kiküldését kellet kérni Bukarestből, amit vagy elküldtek, vagy nem. Sokan éveket vártak rá.

A kérvény beadása előtt pedig egy bizottsági meghallgatáson kellett a szülőknek megjelenni, ahol személyesen kellett jóváhagyniuk az egyébként nagykorú gyermekük házasságát. Otromba és megalázó kérdésekkel igyekeztek rávenni a szülőket, hogy mondjanak nemet, mert akkor nincs tovább. A szüleim felkészülten mentek, állták a sarat, aránylag gyorsan megkaptam a nyomtatványt. Meglepetésemre a jóváhagyás is viszonylag hamar megjött, a folyamat végén tudtam meg, hogy persona non grata, nem kívánatos személy vagyok a rezsim számára.

Már a kérelem beadása után kirúgtak az egyetemről, az útlevélkérelem beadásakor megfosztottak az állampolgárságomtól is. Az esküvőnk után a feleségem hazament Budapestre, én meg maradtam Kolozsváron, mézeshetekről, nászútról szó sem lehetett, az útlevelet is újabb, hosszadalmas tortúra után kaptam meg. Igazolás kellett minden létező szolgáltatótól, közművektől, hogy nincs tartozásom, ami hónapokig tartott. Közel egy évnyi hercehurcába telt, míg elhagyhattam Romániát. De a megpróbáltatások csak szorosabbra fűzték a kapcsolatot, és 42 év után is ugyanúgy szeretjük egymást, amiben szintén a népzene és a néptánc játszott kulcsszerepet, hiszen Hédi is hivatásos néptáncosként kezdte pályáját, aztán néprajzot, majd filmrendezést tanult. A közös érdeklődés, a közös értékrend, a közös élmények a jó házasság kovásza. A későbbi diplomáciai karrieremben is ő volt legfőbb támaszom.

– Ennyi bonyodalom után még volt kedve politikai pályára lépni? Hogyan vált népzenészből diplomatává? Külső szemmel a kettő nagyon különbözőnek tűnik, melyek voltak a közös pontok?

– Ez ismét egy teljesen váratlan fordulat volt az életemben. Valamiféle predesztináció is lehetett azért benne, mert nagyapám már kiskoromban megjósolta nekem a politikai pályát. Érdekeltek a felnőtt világ dolgai, később az idegen nyelvek, kultúrák. Önszorgalomból tanultam meg franciául, románul is jól beszéltem. Édesanyám a zeneiskolában tanított – én már Magyarországon éltem, amikor kiderült, hogy Rudas Ernő kolozsvári magyar konzul fiát oktatja, így ő lett a „futárunk”, rajta keresztül leveleztünk, mert diplomáciai mentességet élvezett, így nem bontották fel a küldeményeket.

A rendszerváltás után őt jelölték bukaresti nagykövetnek, és azzal a feltétellel vállalta a munkát, hogy a diplomatáinak legalább egy részét ő válogathatja meg. Ahányszor csomagot vagy levelet hozott, mindig leült, beszélgettünk, így tudta rólam, hogy érdekel a politika és több nyelven beszélek. 1990 végén, egy szombaton, amikor épp egy táncházas muzsikálásból tértem haza, ott állt egy fekete Mercedes a házunk előtt. A gyomrom görcsbe rándult, pedig már megtörtént a politikai váltás. Végül kiderült, hogy Rudas Ernő látogatott meg és elmondta, hogy szeretne a csapatába, adott egy napot, hogy eldöntsem, akarok-e diplomata lenni.

Addig én csak zenéltem, illetve dolgoztam egy ideig az Országos Széchenyi Könyvtárban meg egy népművelési intézetben. Tehát politikai tapasztalatom nem volt. Hédivel, a feleségemmel leültünk, hogy megbeszéljük. Akkor már a második gyerekünk is megszületett, és nagy nehezen felépítettünk egy házat Budapesten. A két kezemmel dolgoztam rajta: délelőtt az építkezésen, amit tudtam, esténként muzsikáltam, éjszaka pedig taxiztam. Nem sokat aludtam akkoriban, de tető került a házunkra, beköltöztünk. Még kezdetleges körülmények között éltünk, és ebben az anyagi helyzetben kaptam a felkérést a diplomáciai pályára. Izgatott is ez a nagy lehetőség, elvállaltam. Volt egy fél év intenzív felkészülés, aztán az első külszolgálat. A kislányom kétéves volt, a fiam pedig hét, amikor 1991 augusztusában Bukarestbe költöztünk, egy nagyobb lakótelepi lakásba. Új státusz volt, nem örököltem jobb minőségű diplomata lakást, így az első év borzalmas volt, hetente kétszer volt egy órán át meleg víz, illetve a lakásban télen 14 fokot mértünk.

Sok más mellett arra is felkészítettek bennünket, hogy mindenhol lehallgatnak majd, még a hálószobában is. Ha látjuk, hogy követnek, ez azért van, mert ezt akarják. Az élelmiszer-beszerzés is nehézkesen működött az első években. Megannyi problémába ütköztünk, a munkámban is nagy volt a terhelés, nagyon oda kellett figyelni mindenre a nem túl barátságos környezetben. Ráadásul én lettem a legfelső politikai szintű tárgyalásokon a tolmács, óriási felelősség, de egyben rengeteg életre szóló élmény. A magyar–román alapszerződésről évekig folytatott tárgyalásokon is én tolmácsoltam. Egyébként a szövegtervezet első változatát is én írtam a Külügyminisztériumban.

A bizalom jeleként, később a nagykövet velem íratta meg az elemzést, mi legyen a magyar álláspont Románia euro-atlanti integrációs törekvéseiről. Komoly dilemma. Sokan voltak, akik úgy vélték, nem szabad támogatni, mert elveszítjük az egyetlen eszközt, amivel kikényszeríthetjük a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. Az ellenvélemény szerint támogatni kell, mert Románia EU-tagságával sok szempontból megszűnik az elválasztó országhatár, az erdélyi magyarság szabadon mozoghat, tanulhat, dolgozhat az anyaországban. Én is ezen az állásponton voltam.

Elégedettek voltak a munkámmal, két rendkívüli rangemelést is kaptam, és az ötödik év után egy hatodik évi hosszabbítást is ajánlottak, de ekkor már elég volt Bukarestből, visszaköltöztünk Magyarországra. Rövid ideig egy helyettes államtitkár kabinetfőnöke voltam, aztán kaptam egy amerikai ösztöndíjat, egy évig diplomáciai és nemzetközi jogi posztgraduális képzésen voltam Bostonban. Utána jelöltek bukaresti nagykövetnek, de végül a biztonsági átvilágítás túl nagy kockázatot látott abban, hogy mindkét szülőm Romániában lakik. Így végül New Yorkba helyeztek ki a Magyar Állandó ENSZ-képviseletre, immár tanácsosi rangban. A Biztonsági Tanács napi munkáját követtem, nagyon izgalmas öt év volt ez is. Ezt követően főosztályvezető-helyettes voltam a Külügyminisztérium EU Kül- és Biztonságpolitikai, majd a Stratégiai Tervező-Elemző részlegén. A következő külszolgálat a genfi Állandó ENSZ-Képviselet volt, itt követi rangban, ügyvivőként vezettem több évig a missziót. És végül jött Tajvan, 25 éves diplomáciai karrierem legszebb kiküldetése, immár nagyköveti rangban.

– A népi vonulat továbbra is intenzíven megmaradt az életükben, vagy a diplomáciai karrier együtt járt egyfajta visszavonulással? Mennyire lehet népi az, aki különféle nemzetek kapcsolatát próbálja fenntartani?

– Váratlanul jött a tajvani lehetőség, hiszen nemzetközi szervezetekre szakosodtam, de Ázsia és a kínai kultúra megismerésével egyidőben ez hozta a diplomáciai mellett a legnagyobb zenész-táncos sikert számunkra. Minden külszolgálaton kamatoztattuk folklórtudásunkat, felléptünk családilag (mindkét gyermekünk zenél, táncol), egyénileg, feleségem több egyetemen is tanított magyar néptáncot. Tajvanon egyenesen „művészházaspárként” kerültünk be a köztudatba. Pénzhiány miatt korábban a képviselet nem tartott nemzeti ünnepi fogadást, ezért azzal kezdtem, hogy támogatásokból összeszedtem a szükséges összeget, és 12 év után, 2012. október 23-án tartottunk egy 120 fős fogadást, amelyre meghívtuk a fontos embereket, és főleg a tajvani sajtót.

Mi voltunk a kultúr-program: én öltönyben-nyakkendőben hegedültem, a feleségem pedig népviseletben üveges-táncot lejtett. Akkora sikerünk volt, hogy másnap a tajvani sajtó hírei rólunk szóltak – izgalmasnak találták, hogy egy művész-diplomata házaspár érkezett hozzájuk. Mindketten hivatásos művészek voltunk, Hédi a Balettintézet első néptánc-évfolyamán végzett, az Állami Népi Együttes szólótáncosa volt, míg miattam ott nem hagyta a karrierjét. Nálam mindig ott volt a hegedű, ő is mindenhová hozta magával a legszebb népviseleteit.

Egy magyar diplomata nemcsak az országnak, hanem a magyar kultúrának is az arca. Mi elkötelezetten a nemzetünket képviseltük mindenhol, soha nem volt kérdés, hogy ahol alkalom adódik rá, bemutatjuk ezt az oldalunkat is. Meggyőződésem, hogy a külszolgálati tevékenység egyik legfontosabb eleme a minél nagyobb láthatóság, ezzel tudunk tartós nyomot hagyni magunk után. Ennek a kiemelt láthatóságnak, az erre épített marketing-kampányomnak volt köszönhető többek között a magyar borexport nagyon jelentős megugrása, a mangalicahús prémium termékként való bevezetése, vagy a turista beutazások megugrása.

Az első előadásunkat követően nagyon sok fellépésre kértek fel bennünket, többek között a köztársasági elnök újévi bankettjén, ahová a teljes tajvani elit hivatalos volt. Hédi népviseletben táncolt, én playback zenekari bejátszással hegedültem (a felvétel fent van a YouTube-on). A következő évben is felkértek, ekkor a feleségem a tajvani balettintézetben néptáncot oktatott már, így a tanítványai táncoltak szatmári csárdást meg verbunkot a muzsikámra. A harmadik évben új ötlet kellett, így a Tajpeji Szimfonikus Zenekar kíséretével a Bartók Román-táncokat játszottam. De megkeresett a tömegeket mozgató Tai-Chi Szövetség, sőt a Tajvani-Afrikai Üzleti Tanács is.

A láthatóság hasznosnak bizonyult, ezért szinte minden fellépést elvállaltunk. Kereskedelmi nagydíjat kaptam a kormánytól. A legnagyobb dobásunk az volt, amikor a holdújévi ünnep alkalmával főműsoridőben, az egyik legnézettebb tévécsatornán a külügyminiszter-helyettes asszony volt a házigazdánk, akit a feleségem tanított hortobágyi húsos palacsintát készíteni, majd dunántúli ugrós táncra, amit én hegedültem. A következő napokban sokan megszólítottak az utcán, üzletben, hogy láttak a tévében. Divatos szóhasználattal: „celebek” voltunk.

Ez segítette a felső szintű politikai kapcsolatok építését is: a kulturális miniszterasszonyt meggyőztem, hogy Magyarország legyen a legnagyobb ázsiai könyvvásár következő díszvendége. Fél évi kitartó munka kellett, de végül a pénzügyminisztert, a parlament elnökét, és a nemzeti bank kormányzóját is sikerült meggyőznöm arról, hogy Tajvan jól jár, ha magyar államkötvényeket vásárol. Ez az országfinanszírozás szempontjából nehéz időszakban stratégiai siker volt, nagyon büszke voltam rá, ahogy arra a kétórás előadásra is, amit a tajvani Nemzeti Könyvtárban tartottam a világon egyedülálló magyar táncházmozgalomról. Az illusztráció itt is Hédi volt, a tanítványaival, a közönség másfélszáz néprajzi szakember, a sziget minden részéről.

Az előadást a főigazgatóval kiépített személyes kapcsolat tette lehetővé, de hasonló nexusom volt a császári kincseket őrző világhírű Palota Múzeum vezetőjével is, akivel a budapesti Szépművészeti Múzeummal való cseréről voltak ígéretes tárgyalásaim. A személyes kapcsolatok kiépítéséhez kellettek a rezidencián tartott vacsorák is, ahol az érvelésem mellett a magyar bor és gasztronómia volt a meggyőző erő. Mivel szakácsunk nem volt, Hédi főzött, a felszolgálásban tajpeji magyar ösztöndíjas diákok segítettek. Egyszóval „terjesztettük az igét”, engem nagyon sok egyetemre is meghívtak, főleg külpolitikai előadásokat tartani. A három év alatt sikerült tető alá hoznom három együttműködési megállapodást is, lubickoltunk a sikerben. És ez lett a vesztem…

Az „Egy-Kína” elvhez ragaszkodó Pekingben ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy a magyar képviseletvezető „túl sokat nyüzsög” Tajvanon, és többször is tiltakoztak Budapesten a túlzottan intenzív kapcsolatépítés miatt. Az első két évben ezt tudták kezelni a Külügyminisztériumban, de a 2015-ben kinevezett új, fiatal és kevésbé tapasztalt főosztályvezető megijedt a kínai nyomásgyakorlástól, és számomra teljesen váratlanul hazarendelt. Ezt én úgy éltem meg, hogy megbüntetnek a jól végzett munkáért, és mivel a hagyományos bölcsesség szerint a csúcson kell abbahagyni, 25 év külügyi szolgálat után felmondtam, otthagytam a külügyminisztériumot.

A tajvaniak végképp nem értették a sikeres nagykövet hazahívását, de nagyon szépen búcsúztattak minket: megkaptam a diplomatáknak adható legmagasabb állami kitüntetést. David Lin külügyminiszter díszebédet adott a tiszteletünkre, ahová kérésre vinnem kellett a hegedűmet, és az alkalomra hazahívott tokiói nagykövetük zongorakíséretével a végén Hédivel táncházat csináltunk a díszteremben (a protokollosok azt mondták, ekkora bulit még nem láttak az épületben). A reptéren, az éjféli járat ellenére, a külügy főtitkára és felesége a miniszteri váróban búcsúztattak, és Hédi tanítványai is kijöttek elköszönni. Könnyes szemekkel távoztunk, életünk nagy élménye ért véget.

Ezt követően, három évig egy tajvani milliárdos barátunk felkérésére a magyarországi befektetési cégének társelnökeként dolgoztam, többek között megmentettük a felszámolás alatt lévő pápai húsüzemet, és ezzel több, mint nyolcszáz munkahelyet. Lelkem mélyén művész vagyok, nem üzletember, a vállalt szerződés lejártával inkább stílszerűen visszatértem a muzsikához, és azóta ismét népzenész lettem, a „diplomata prímás”. Egy évvel a nyugdíj előtt most már leginkább a családommal foglalkozom, az unokáknak is éjjel-nappal népzene szól, már a kétéves is „táncol”.

– Milyen elvek és értékek mentén nevelték a gyermekeiket? Sikerült a néphagyományok tiszteletét továbbadniuk?

– A külszolgálatok egyik legnagyobb hátránya, hogy a gyerekeket minduntalan ki kell szakítani a megszokott környezetükből: négy-öt év után ott kell hagyniuk az addigi barátaikat, tovább kell költözniük, újra be kell illeszkedniük.

Éppen ezért igyekeztünk a hagyományos értékek mentén nevelni őket: mivel rengeteg volt a jövés-menés az életünkben, szerettünk volna gyökeret adni nekik, amiből táplálkozhatnak. Tapasztalatom szerint a pozitív példa elegendő, soha nem erőltettük ezt az utat. Akaratlanul is „megfertőződnek” ilyen környezetben a gyerekek, ha a szülők magukkal viszik, bevonják őket. Veronika lányom hegedül, Áron fiam brácsázik, mindketten ügyes néptáncosok. Nem volt kérdés, hogy ezen az úton indulnak-e el: látták, hogy a szüleiket mennyire lelkesíti a népi kultúra szeretete és tisztelete, maguk is a megszállottjaivá váltak.

Természetesen szakmájuk is van, arról azért meg kellett győzni őket, hogy a zenélésből, táncból nem könnyű megélni. A lényeg, hogy mint évszázadokon keresztül, nálunk is tovább hagyományozódik a családban ez a tudás, megvan a folytonosság, ez az értékes kultúra tovább él. Ez a táncházmozgalom csodája: sikerült az utolsó pillanatban megmenteni és ma is élő hagyományként továbbadni olyan értékeket, amelyek nélkül kevesebbek lennénk, nemzeti kultúránk szegényebb lenne. Büszke vagyok, hogy részese lettem annak az első generációnak, amely ráeszmélt felelősségére és vállalta küldetését.