„Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Csáky Pál egykori MKP elnök, volt EP-képviselő, aki nyolc éven át volt Szlovákia miniszterelnökhelyettese és abban az interjúban, melyet Ablonczy Bálintnak adott, többek közt elmondta: a minap kinevezett új, szakértői kabinetet vezető pozsonyi kormányfő, Ódor Lajos, „ugyan vállalja magyar identitását, de kisebbségi témákban soha nem nyilvánult meg és várhatóan nem is fog.” Arról is szólt, hogy a szeptemberi előrehozott választások nagy esélyese a nacionalista Robert Fico, viszont a magyar kormánysajtóban őt dicsérő cikkeket felvidékiként kényelmetlen érzéssel olvassa, ugyanis szerinte a világ sem Fico-ügyben, se más témában nem arra megy, mint amit Budapesten kitalálnak. „A Fidesz kilépése a Néppártból egyike volt a magyar önáltatásoknak, márpedig ezek mindig megbosszulják magukat” – teszi hozzá az egykori néppárti európai parlamenti képviselő, aki úgy látja, „a határontúli magyaroknak az ukrajnai orosz agresszió nagyon rosszat tett, ugyanis az európai államok gyanakvóbbak lettek a kisebbségi jogvédelemmel szemben.”

 A Szövetségnek a parlamentbe való bejutását illetően szkeptikus. Mondandóját ez ügyben így összegezte: „Sok mindent elkövetnek, hogy ne jussanak be. Be kellene fejezni a cirkuszt. Mondtam is politikuskollégáimnak, hogy a pártszékházban van egy pince, amit még az én időmben hangszigeteltek és tettek lehallgatásbiztossá. Lehet tárgyalni és dühöngeni is nyugodtan: na, oda kellene bezárni a vezetőket és csak akkor kiengedni őket, miután megállapodtak! Alapvető hiba játszani az emberek bizalmával, mert azt nehéz megszerezni, de könnyű eljátszani.”

Szakadást okozott a szlovákiai Szövetségben az, hogy a magyar párt legnagyobb súllyal rendelkező platformja, a Berényi József által vezetett MKP-platformja felvette a választási jelöltlistájára a szlovák kormánykoalícióból kilépett Gyimesi Györgyöt. Gyimesi, akit 2020-ig csak Juraj Gyimesiként és leginkább annak az idősebb Gyimesi Györgynek a fiaként ismertek, aki egykor a súlytalan Mečiar trójai falovaként létrehívott szocialista magyar politikai párttal próbált zavart kelteni a felvidéki kis magyar világban 1995 és 1998 között, és csak azt követően fedezte fel magyarságát, hogy pótképviselőként 2020-ban tagja lett a pozsonyi parlamentnek, – a szlovákiai közélet egyik leginkább ellentmondásos személyisége.

Matovič bukott miniszterelnök egyik jobbkezeként ő volt a kormánypárt „magyar hangja”, gyakori médiaszereplései révén pedig, melyek bővelkedtek populista és demagóg fordulatokban, rövid időn belül országos ismertségre tett szert. Annak ellenére, hogy megosztó alkat, kétségtelenül örvend némi népszerűségnek is, és ennek volt köszönhető, hogy a közvélemény-kutatásokban botrányosan silányul szereplő Szövetség MKP-platformja úgy gondolta: vele biztosan előbbre juthatnak és összebútoroztak vele.

A „idegenlégiós” befogadásának már az előzetesen kiszivárgott híre is heves ellenállást váltott ki a magyar párt másik két platformjában. Ennek hangot inkább a Híd adott, nemcsak Gyimesi eddigi vitatott politikusi szereplései és becsületsértő kijelentései okán, hanem azért is, mert a furcsa pártváltásához az „ejtőernyős” megkapta eddigi főnöke, Matovič közfeltűnést keltő „atyai áldását" is. Mindezek ellenére Berényiék makacsul ragaszkodtak Gyimesi személyéhez, ez a döntésük pedig, ahogyan várható volt, a szlovákiai magyar politika mérföldköve lett. Ugyanis a Híd-platform legtöbb tagja távozott a Szövetségből, az Összefogás pedig platformelnöke, Orosz Őrs révén úgy vélekedett: „úgy tűnik, az OĽaNO listáján parlamentbe jutott képviselőnek az volt a feladata, hogy szétverje a Szövetséget.”

Az olvasó számára jól ismert e rovatból, hogy a Szövetség 2021 októberében a Magyar Közösség Pártja, a Híd és az Összefogás mozgalom egyesülésével jött létre gyűjtőpártként és az is, bár voltak közben ilyen olyan villongások, de úgy tűnt, mindenki félre tudja tenni a korábban elszenvedett sérelmeket és egy egységes magyar politikai erő méreti meg majd magát az ősszel sorra kerülő szlovákiai előrehozott választásokon. Ennek a reménynek vetett véget május idusa, amikor eldőlt: hiábavaló ábránd volt abban hinni, hogy szeptember 30-án Szlovákiában egységes magyar fellépés lesz.

Hogy ez mit is jelent a maga pőre valóságában, ahhoz hadd hívjam segítségül Tokár Géza, kitűnő politikai elemző minapi sommás véleményét:

„Mielőtt szétesik a Szövetség, egy pillanatra álljunk meg és hajtsunk fejet elitünk politikai tehetségének abszolút hiánya és annak betetőződése miatt. Mire gondolok konkrétan? A Gyimesi-ügy kezelésére, amiben minden érintett félnek sikerült egészen odáig fokoznia a helyzetet, hogy abból egyszerűen nem lehet méltósággal kikeveredni, ugyanis az összes lehetséges megoldás destruktív a pártra (vagy annak egy részére) nézve. Míg pár hónapja még lehetett volna a helyzetet kezelni előzetes egyeztetésekkel és tárgyalásokkal, vagy az ellenfelek démonizálásának hanyagolásával, mostanára nyilvánvalóvá vált, hogy a Gyimesi-jelölés egy párton belüli háború, aminek minden esetben vesztesei vannak.”

Mindezeket feltétlenül előrebocsátandónak véltem azt megelőzően, hogy ezúttal arra a „Pincébe kellene zárni a magyar pártvezetőket” – Csáky Pál Szlovákia új kormányfőjéről, kisebbségpolitikáról címet viselő interjúra hívom fel a figyelmet, melyet az 1998 és 2006 közötti Dzurinda-kormányok sikeres miniszterelnök-helyettesével, volt pártelnökkel és ex-EP képviselővel készített a Válasz-Online számára Ablonczy Bálint.

Értelemszerűen a dialógus címében visszaköszönő „pincébe zárásos” óhajra nem kívánok különösebben visszatérni, hisz arra már kapott magyarázatot az olvasó a bevezetőben. Ha csak annyiban nem, hogy az interjú elkészülte utáni friss fejlemények, mára már a „kellene” helyett a „kellett volna” szófordulatot teszik sajnos indokolttá. Ehelyett inkább tovább lépek, és arról szólnék, amivel e beszélgetés kezdődik: vajon örül-e Szlovákia politizálástól visszavonult mindmáig egyetlen magyar miniszterelnök-helyettese annak, hogy a héten egy magyart neveztek ki szlovák kormányfővé?

„Vegyesek az érzéseim. – mondja Csáky, majd így folytatja: Ódor Lajost hosszú évek óta ismerem, pályája kezdetén, a második Dzurinda-kormány idején megszavaztam, hogy bizonyos posztokra kerüljön, jó szakembernek tartom. Ugyanakkor ilyen kaotikus helyzetben a szlovák miniszterelnöki posztot de facto két hónap aktív időtartamra elvállalni kamikáze-akcióval egyenértékű. Szeptemberben már választások lesznek, nyáron pedig a parlament nem ülésezik. A probléma második része, hogy ezt a kabinetet mindenki Zuzana Čaputová köztársasági elnök bábkormányának tartja. Az új és a régi ellenzék részéről minden kritika, ami az elnök személyével kapcsolatos, Ódor Lajosra is záporozik majd. Aligha tudja megmutatni, mit tud, mert nincs parlamenti támogatottsága.”

Arra is kitér a következő kérdezz-felelek, hogy Ódor, aki magyar iskolában tanult, de teljes pályáját a szlovák pénzügyi szférában végezte, vajon vállalja-e majd a magyarságát?

Nem kétséges, hogy igen – hangzik a válasz, – de az is igaz teszi hozzá, Csáky, hogy magyar ügyekben soha nem volt aktív. Az ország nemzeti bankja alelnökéből lett új kormányfőről azt is érdemes tudni, mondja el, hogy „a magyar nemzeti politikától mindig távol tartotta magát, legközelebb a szlovák liberálisokhoz és Čaputová elnökasszony Progresszív Szlovákiáért pártjához áll. Közgazdászként kiváló, de neki most egy politikailag tapasztalatlan emberekből álló, parlamenti támogatottsággal nem rendelkező kormány élén kell majd egyensúlyoznia, nehéz helyzetben.” Ilyen körülmények közt az is kizárt, – fogalmaz – hogy például kiálljon a Beneš-dekrétumok ügyében, annál is inkább, hisz a pénzügyi helyzet stabilizálására kell majd törekednie és össze kell állítania az ország 2024-es költségvetését is, miközben feladata lesz a várható parlamenti leszavazás tükrében a permanens manőverezés.

Ablonczy következő provokatívnak szánt kérdésére, arra, hogy „Akkor kérdezzük „Kesma-magyarul”: egy CEU-n kiképzett sorosista álmagyar lett Szlovákia kormányfője?”, a Csáky Pál válasza sokatmondóan bölcs és üzenetértékű:

„A magyarországi látásmódot értem, de tőlem távol áll, az embereket nem lövészárok-mentalitás alapján próbálom megítélni. Külhoni magyarként, obsitos politikusként sajnálattal kell megállapítom, hogy a társadalom szétszakítottsága rettenetesen sok energiát von el Magyarországtól és az egész nemzet számára káros. Belülről ez talán nem is látható, mert szinte természetessé vált az elmúlt tizenpár év alatt, de jó lenne meghaladni, miközben tudom, hogy ez nem reális. Kétségtelen: Ódor Lajosnak határozott politikai értékrendje van. Ha később meg is jelenik a politikában, biztos, hogy nem a magyar pártban, hanem Čaputová liberális-progresszív formációjában vállal majd szerepet.”

Ezt követően a beszélgetésben egy terjedelmes szlovák belpolitikai helyzetértékelés kap helyet, melyből megtudható, hogy mi vezetett el a mai elképesztően kaotikus és józan ésszel érthetetlen állapotokhoz, amelyek nyomán az őszi választásokon a nyertes az a korrupciós ügyekbe és a Kučiák-gyilkosságba belebukott volt kormányfő, Robert Fico lehet, aki profi manipulátor. Viszont az is igaz, hogy számára a szeptember végi triumfálás éppoly pirruszi győzelem lehet, mind volt neki az 2002-es diadala, amikor hiába nyert, senki se akart vele kormányozni.

A baloldali Smer elnökének dörzsöltségét és politikai szélkakasságát jól bizonyítja egy beszédes példa felemlegetése: „Személyiségét jól jelzi, hogy körülbelül két hónappal ezelőtt egy délelőtti sajtótájékoztatón kígyót-békát kiabált Ukrajnára, majd délután az uniós nagyköveteknek zárt ajtó mögött azt mondta, támogatja az állam EU-tagságát.”

A Fico-kormányok magyarellenessége kitörölhetetlen a szlovákiai magyarok emlékezetéből – ez nem megkérdőjelezhető alapigazság, ez valóban egy axióma. Ennek tükrében akár továbbgondolásra is érdemesíthető az interjú alábbi kérdése, illetve az arra adott válasz, ami arra enged következtetni, hogy a Dunától északra sok mindent másképpen látnak a magyarok, mint a Dunától délre egyesek.

„Felvidéki magyarként milyen érzés, hogy a magyarországi állami sajtó Robert Ficónak szurkol? Hiszen 2006 után az ő miniszterelnöksége idején hurcolták meg Malina Hedviget, gátolták az anyanyelvhasználatot, hoztak kettős állampolgárságot tiltó törvényt, verték meg a DAC szurkolóit és akadályozták meg Sólyom László belépését az országba.

Kényelmetlen érzés olvasni ezeket a cikkeket. Külhoni magyarként nagyon furcsállom. Magyarországot mintha időnként megtámadná egy vírus. Ez a vírus politikai elemzőknek, politikusoknak azt sugallja, ha öten-tízen leülnek és megvitatják, merre kell mennie a világnak, akkor a világ arra fog menni – Fico-ügyben, de más témában is. Ha megnézem a huszadik századot, az esetek 98 százalékában a világ nem arra ment, amerre Budapestről irányt akartak neki szabni. Ebből a politikából nagyon rossz helyzetek, sőt tragédiák fakadtak. A nyelvi elszigeteltség fölé kellene emelkedni és megnézni, mi zajlik a külvilágban. Az öncélú „csak azért is szembe megyek a világgal”-felfogás megbosszulhatja magát. Visszautalhatok az első világháború előtt időszak köldöknézésére, az 1918-as téblábolásra, ami részint Trianonhoz vezetett.

Vagy 1941-re, amikor a világ akkori öt legerősebb hatalma közül háromnak (az Egyesült Királyságnak, az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak) mi üzentünk hadat.

A viccet idézve: nem bátor az a ló, csak vak. Ez a mostani helyzet sem Magyarországnak, sem a külhoni magyaroknak nem jó.”

Amit ehhez Csáky még hozzátesz, az sem tanulságmentes. E szavaival a teljes pannon politikai elitnek üzen:

„Nem nevesítek senkit, az egész magyar közéletnek címzem észrevételeimet, mert úgy gondolom, több felelős személyiségre kellene alapozni. Zsákutca, ha egyetlen emberre épül egy rendszer, amiképpen az is zsákutca, ha az ezzel szemben megfogalmazott alternatíva is kizárólagosságban gondolkozik. A személyes érdekek mindig szétzilálják a politikát. Ha a szlovák politika kaotikus, a szlovákiai magyar politika sajnos még inkább, amelyet teljesen széttrancsíroznak az egyéni ambíciók.”

Végül lássunk az interjúból két olyan Csáky-véleményt, melyek égetően aktuális fejleményeket vesznek górcső alá.

A kilencvenes évek elején komoly személyes ellentétek jellemezték a szlovákiai magyar politikát, ez világosan kiderül Csákynak A penge élén című önéletírásából. 1998-ra viszont az addig egymással versengő három magyar párt mégis összefogott, tartották is magukat a megállapodásokhoz és így érték el legnagyobb sikereiket. Ma viszont a magyar pártokat tömörítő Szövetségen belül éles harcok dúlnak, ezért kérdésessé vált, hogy megugorja-e majd az ötszázalékos küszöböt.

Az a volt szlovák kormányalelnök, akit régóta jól ismerek és íróként is nagyra becsülök, így látja a helyzetet:

„A Magyar Koalíció Pártját 1998-ban olyan politikusok hozták össze, akik a kommunista diktatúrában és kilencvenes évek mečiarizmusában szocializálódtak. Tudtuk, hogy nem harcolhatunk egymás ellen, tolerálnunk kell a másikat. Azon azért sokszor elgondolkodtam, mi történt volna, ha rögtön a pártegyesítés után, 1998-ban nem kerülünk kormányra. Nagyon féltünk, hogy megbukunk, ezért erősen odafigyeltünk minden lépésünkre. Nélkülözhetetlen a politikai intelligencia is, be kell látni, hogy nem attól leszünk erősebbek, ha a másikat mindenáron lenyomjuk. Az a tény, hogy a platformok egymással szemben próbálják meghatározni magukat és az elmúlt tizenkét év politikai meccseit próbálják lejátszani a Szövetségen belül, kifejezetten káros.”

Európai parlamenti képviselőként Csáky Pálnak egyik legfontosabb témája a kisebbségvédelem volt, neki köszönhető, hogy kezdeményezésére 2018-ban az Európai Parlament az etnikai kisebbségekről szóló úttörő határozatot fogadott el.

Arra kérdésre, hogy miként látja: könnyebb-e ma a részint az orosz kisebbségre hivatkozó ukrajnai orosz agresszió miatt felhozni a témát, hisz mindenki számára világossá vált az ügy fontossága, vagy pedig nehezebb, mert az európai államok minden jogvédelmi lépés mögött revansizmust szimatolnak – cseppet sem megnyugtató a válasza:

„Attól tartok, utóbbi. Az orosz támadás nagyon rosszat tett nekünk. Hasonló a helyzet, mint a második világháború után, amikor az őshonos kisebbségek védelmét azzal söpörték le az asztalról, hogy Hitler a csehországi és lengyelországi németek sérelmeire hivatkozva indította el háborúját.

Azt látom, hogy több mint száz évvel Trianon után útkereszteződéshez érkeztünk. Látom a lelki elfáradást a külhoni magyar közösségekben. Már sokadik generáció hallja, hogy holnap jobb lesz, s ez nem mindig vonzó a többség számára. Látjuk például, hogy Klaus Iohannis román köztársasági elnök még kompenzálni is igyekszik szász származását. Hasonlót érzek Ódor úr esetében is, aki nevét is szlovákosan használja. Problémáinkat fokozza a schengeni rendszer: meggyőződéses európai voltam, vagyok, leszek, de álmomban nem gondoltam volna, hogy uniós tagságunk ilyen módon elszívja Szlovákiából a tehetséges fiatalokat, köztük a magyarokat. Ez az aktív réteg nagyon hiányzik. Így nehéz itthon jogokért küzdeni.”