Erdélyben a román pártokra való szavazási hajlandóság a magyarok részéről sokkal alacsonyabb, ami azzal is összefüggésben van, hogy míg a románok és a magyarok nem csupán a nyelv, de a vallási és kulturális különbségek is elválasztják, addig a szlovákok sokkal közelebb állnak a magyarokhoz kulturálisan, habitusban és gondolkodásmódban. Erről is beszélt a Maszolnak adott interjújában Tárnok Balázs, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Európa Stratégia Kutatóintézetének felvidéki származású vezetője, akit a szlovákiai választások magyar vonatkozásairól kérdeztünk. 

- Szlovákia igazi példaképpé válhat a román vagy szerb nacionalisták számára. Úgy tűnik, a felvidéki magyarság politikai elitje teljesítette a többségi nemzet politikai szereplőinek vágyát, a „zavaró” magyar etnikai párt eltűnését az országos politikából. Ha három pontban kellene összefoglalni a több mint tizenhárom éves kudarc okát, melyek lennének azok?

- Korai még az etnikai magyar párt eltűnéséről beszélni. Ezt az elmúlt 13 évben már többször vizionálták, a Szövetség azonban az idei parlamenti választáson 20 ezerrel több szavazatot szerzett, mint az etnikai magyar párt az elmúlt négy választás során. Ez persze nem jelenti azt, hogy a választás eredményét sikerként lehet felfogni, hiszen a szükséges növekedés mértéke elmaradt a kívánt szinttől, és magas részvételi arány miatt a pártra leadott 130 ezer szavazat csupán 4,38 százalékos országos részesedést eredményezett. 2006-ban, az egységes Magyar Koalíció Pártjára közel 270 ezren szavaztak – kétszer annyian, mint most a Szövetségre. Így bár a Szövetség választási eredménye valóban bizalomra adhat okot, hiszen az etnikai párt 2010 óta a leadott szavazatok abszolút száma tekintetében a legjobb eredményt érte el, ez még mindig messze van attól a potenciáltól, amely a felvidéki magyarságban, és a magyarok által is lakott, szlovák politikusok által rendkívüli mértékben elhanyagolt dél-szlovákiai régióban rejlik.

A kudarc egyik oka, hogy a déli, magyarlakta régiókban a részvételi arány elmaradt az országos átlagtól. Ez szorosan összefügg azzal, hogy elmúlt 13 év a megosztottságról, a sikertelenségről szólt az országos szintű politikában, ezt pedig nem egyszerű feledtetni a választókkal. Márpedig a politikai megosztottságba a választási rendszer miatt sikertelenség van kódolva szlovákiai magyar viszonylatban, a felvidéki politikai egység formális értelemben pedig idén sem valósult meg. A magyarok egységpártjából kimaradt a szlovák csoportokkal egy választási pártban induló, Simon Zsolt vezette Magyar Fórum, a Most-Híd vezetői pedig kiléptek az egységpártból, és Mikulás Dzurinda korábbi kormányfővel közösen indultak a választáson. Bár ez a megosztottság nem volt valódi, hiszen a két utóbbi formáció rendkívüli mértékben leszerepelt a választáson (0,26 illetve 0,11 százalékot szereztek), a magyar választókban jogosan alakulhatott ki az érzés, hogy a magyaroknak most sem sikerült összefogniuk. A közvélemény-kutató cégek ráadásul felülmérték ezeket a törpepártokat, továbbá a sajtó egy része is valódi alternatívaként kezelte a kizárólag politikai megosztottság elérésében sikeres formációkat. Az alacsonyabb magyar részvétel azonban nem elsődleges indoka a szlovákiai magyar politika kudarcának, hiszen, amint látható, a hiányzó szavazatok nem a magyar ügyeket is felvállaló vegyes formációknál kötöttek ki, hanem a szlovák pártoknál. 2020-ban a választáson résztvevő magyar választók negyede szavazhatott szlovák pártra, ez az arány idén a becslések szerint 35-40 százalékra tehető. Ennek okai rendkívül sokrétűek, visszavezethetők a magyar választók csalódottságára, de a magyar és szlovák kulturális, társadalmi és ekképpen politikai közeg közti jelentős azonosságokra is, amelyek nem csupán az asszimilációt erősítik, de azt is eredményezi, hogy a szlovákiai magyarok nem zárkóznak el attól, hogy szlovák pártra szavazzanak.

A kudarc harmadik, és talán legfőbb oka, hogy a felvidéki magyar politika az elmúlt évtizedekben adós maradt a közös célok megfogalmazásával. Amikor a felvidéki magyarokat a szlovák politikusok részéről naponta érték támadások, a felvidéki magyar politikusok összefogtak, és félretették belső konfliktusaikat. Néhány évvel ezelőtt a szlovák politikusok rájöttek arra, hogy ha nem támadják a felvidéki magyarokat, akkor a magyar közösség legfontosabb összetartó képessége vész el. A külső veszély, fenyegetettség érzése hiányában egyre inkább felszínre kerültek a közösség belső különbözőségei, amiből viszont akad jócskán. A szlovák pártok ezt felismerve elkezdtek magyar jelölteket állítani a választási listájukra, illetve magyar platformokat létrehozni.

- Mennyire volt szerepe a magyar képviselet tizenhárom éve tartó kudarcsorozatában annak a 2010-es választásnak, amikor a magyarok akkori pártja nem tudta átlépni az 5 százalékos parlamenti küszöböt? Nincs visszaút?

- A problémák az egységes Magyar Koalíció Pártja (MKP) háza táján 2006 után kezdődtek, amikor a párt bár bejutott a parlamentbe, azonban nyolc év kormányzás után kiesett a kormányból, és elkezdődött a párton belüli megosztottság kiélesedése. Bugár Bélát a párt tagsága 2007-ben elmozdította az elnöki tisztségből, helyébe Csáky Pál lépett, ez a folyamat pedig végső soron a párt szakadásával ért véget 2009-ben, az immár nem etnikai politizálás elvén működő, interetnikus vegyespárt, a Most-Híd éltre hívásával. 2010-ben, 2012-ben és 2016-ban az MKP parlamenti bejutási küszöb alatt maradt, míg a Most-Híd szlovák-magyar vegyespárt bejutott a parlamentbe. Az MKP az egyik legstabilabb választói réteget tudta kialakítani, azonban a 109-113 ezer szavazat rendre kevésnek bizonyult a parlamentbe jutáshoz. 2020-ben sem az etnikai alapon működő MKP, sem az interetnikus Most-Híd sem jutott be a szlovák parlamentbe, így a felvidéki magyaroknak a rendszerváltozás óta először nem volt intézményes képviseletük a szlovák parlamentben.

A 2007 és 2010 közötti időszak tehát egy olyan változást hozott a szlovákiai magyar politikában, aminek azóta is érezzük a hatását. Különösen azért, mert a politikai megosztottság létrehozta az interetnikus politika gondolatát, amely éveken át sikeresebb volt, mint az etnikai alapon szervezett politika. Az idei választás eredménye megmutatta, hogy a 2010-es évekkel ellentétben már nem az interetnikus vegyespárt jelenti a legfőbb kihívást az etnikai alapon szervezett magyar politikának Szlovákiában, hanem a már említett jelenség, hogy a felvidéki magyarok különböző okokból kifolyólag egyre nagyobb számban hajlandóak szlovák pártokra szavazni.

- Milyen következtetéseket lehet levonni a felvidékiek sikertelenségéből Erdélyben?

- A két közösség között jelentős az eltérés több szempontból, ami nem teszi teljes mértékben összehasonlíthatóvá az erdélyi és felvidéki magyar politizálást érő kihívásokat. A felvidéki magyarok száz évvel ezelőtt váltak egy kényszerközösséggé. Trianon előtt nem létezett felvidéki magyarság, lényegében Felvidék sem, nem úgy, mint például Erdély, vagy akár azon belül Székelyföld. A mai Felvidék több mint tíz természetes mikrorégióból áll, a több, mint 640 km-es magyar-szlovák határ mentén élő felvidéki magyarság pedig rendkívül különböző kihívásokkal küzd az egyes régiókban. Ezek mind csökkentik a közösség belső kohézióját. A közösséget érő külső támadás képes összefogni egy heterogén kényszerközösséget is, viszont ennek hiányában sokkal nehezebb közös célokat megfogalmazni „békeidőben”. Különbség továbbá, hogy amíg a román és magyar embert nem csupán a nyelv, de jelentős részben a vallási és általában véve a kulturális különbségek is elválasztják, addig a szlovák és a magyar emberek sokkal közelebb állnak egymáshoz kulturálisan, habitusban és gondolkodásmódban.

Ez azzal is jár, hogy a szlovákiai magyar közösségben egyre inkább megjelennek a szlovák többségi társadalomban tapasztalt törésvonalak, amely szintén elősegíti, hogy a magyarok ezen törésvonalak mentén számukra üzeneteket megfogalmazó szlovák pártokra szavazzanak. Ezzel szemben értelmezésem szerint Erdélyben a román pártokra szavazási hajlandóság a magyarok részéről sokkal alacsonyabb. Ennek okán bár a szlovákiai magyar politika által elkövetett hibákat és mulasztásokat mindenképpen érdemes az erdélyi politikusoknak is alaposan kielemezni, a felvidékiek sikertelenségből fakadó messzemenő következtetéseket nem érdemes levonni.

- A magyar közösség demográfiai fogyása, az asszimilálódási folyamat vezet a magyar etnikai pártok válságához, avagy fordítva: a sikertelen politikai képviselet gyorsítja fel a negatív folyamatokat a kisebbségi közösségben?

- A demográfiai fogyás és asszimilálódás mindenképpen hozzájárul a magyar etnikai pártok válságához a Felvidéken, hiszen ahogy közösségünk zsugorodik, úgy fogynak azon potenciális választók is, akik kitartanak az etnikai politizálás mellett. A megosztottság egy társadalomban korábban jelentkezik, a politika erre csak reagál. Ahogy utaltam rá, a felvidéki magyarok heterogenitása több okra vezethető vissza, ez a sokszínűség pedig mélyebb annál, minthogy azt feltételezzük róla, hogy a politika alakította ezt ki. Másfelől azt sem mondanám, hogy a sikertelen etnikai politika hatására jelentősen felgyorsul a magyarok asszimilációja vagy elvándorlása. Beolvadásunkat és elvándorlásunkat sokkal inkább elősegíti a magyar élettér, a magyar kulturális, oktatási és közéleti intézmények meggyengülése, amelyek persze szintén összefüggenek az etnikai politika sikertelenségével. Az, hogy a magyarok harmada szlovák pártra szavazott, az fakadhat az etnikai politika sikertelenségéből, azonban meglátásom szerint sokkal nagyobb probléma a felvidéki magyar intézményrendszer meggyengülése, amelynek csak egyik összetevője a politikai érdekérvényesítő képesség visszaszorulása, de legalább annyira okozza ezt a közösség önszerveződési képességének csökkenése, és a gyengülő kollektív tudat is.

Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy a következő hónapokban és években milyen kiterjedésű és mélységű diskurzus alakul ki a felvidéki magyar politika és közélet jövőjét illetően, és milyen válaszokat tudunk adni ezekre a kihívásokra. Véleményem szerint az országos szintű politikai stratégiát mindenképpen újra kell gondolni; az etnikai alapon megfogalmazott politikát nem szabad feladni, azonban ki kellene ezt egészíteni egy olyan megközelítéssel, amely jobban reagál a Dél-Szlovákiát, az itt élő magyar és szlovák lakosságot a szlovák politikai fősodor részéről tanúsított hátrányos megkülönböztetésre. Ezzel párhuzamosan azonban komoly munka vár a felvidéki magyar kulturális és civil szférára is, hiszen a már említett kihívások őket is rendkívüli mértékben érintik.