Megszólalt a héten a ma7-ben Hajtman Gábor és annak apropóján, hogy ismeretlen tettesek hétfőn festékkel fújták le, gyalázkodó feliratokkal meg obszcén ábrákkal rondították össze a rimaszombati hősi huszáremlékművet az alsópokorágyi református temetőben, amelyet a Don-kanyarban elesett 33 gömöri huszár emlékére állítottak májusban – arról elmélkedett: „Vajon ez mindig így lesz? Tényleg megbékélünk azzal a helyzettel, hogy Szlovákiában az idegengyűlölet és a hasonló incidensek mindennaposak lesznek, vagy van esély egy kulturáltabb és civilizáltabb társadalmat teremteni?”

Az eset kapcsán felidézve azt is, hogy augusztus elsején Nyitrán – abban a városban, ahol szinte napra pontosan húsz éve verték meg Malina Hedviget pusztán azért, mert magyarul beszélt – egy csoport maszkos fiatalember nekiesett négy külföldi indiai diáknak azért, mert más volt a bőrük színe, egyiket pedig annyira megverték, hogy kórházba került és műteni kellett – megállapította: „Ez is mutatja, hogy sajnos még a mai napig is velünk élő dolog a sovinizmus, a magyarellenesség.”

Több oka is van annak, hogy ezúttal arra a felháborító provokációra térek vissza, melyről röviden beszámoltunk kedden, amikor megírtuk: előző éjszaka megrongálták azt a huszáremlékművet a felvidéki Rimaszombaton, melyet nemrég avattak fel, miután az eredeti, 1943-ban felállított alkotást korábban lebontották. E cikkünkben azt is elmondtuk, a rongálásról elsőként Orosz Örs, az emlékművet újraállító Sine Metu Egyesület elnöke adott hírt a közösségi oldalán, aki a bejegyzésében súlyosnak nevezte a történteket és úgy fogalmazott, hogy az Alsópokorágy városrészben található temető „a mi Úzvölgyünk” lett. Egyúttal sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy szerinte az országos szlovákiai politika olyan példákat mutat, amelyek hozzájárulhatnak az ilyen cselekményekhez.

Az egyik oka az aljas tett ismételt szóbahozásának az, hogy azóta több olyan kommentár is látott napvilágot a felvidéki magyar sajtóban, melyek alátámasztják a szlovákiai és az egyetemes magyar művelődésnek számos kulturális értéket megmentő „a felvidéki Indiana Jonesnak, Orosz Örsnek az igazát. Azt, hogy az utóbbi időben veszedelmesen megszaporodni tűnnek a feledni remélt, magyar- meg idegenellenességre utaló példák Felvidék-szerte. Ráadásul ezek olyan példázatokat „mutatnak a ma emberének, amelyek oda vezetnek, hogy egy magyar lakta település temetőkben hősi halottak emlékét gyalázzák meg – köztük román és szlovák nemzetiségű emberekét is –, sokszor puszta tudatlanságból.”

Erről a sajnálatos jelenségről szerintem a legmegkapóbban a ma7 vélemény rovatában Hajtman Gábor cikkezett, akinek Húsz év után még mindig ugyanott? című személyes hangú kisesszéjéből kívánok most néhány figyelmet érdemlőre megközelítést bemutatni.

Ugyanakkor arról sem lenne korrekt megfeledkezni, hogy a rimaszombati provokáció kapcsán azonnal több szlovák politikus, illetve a Fico-kabinet kisebbségi kormánybiztosa is megnyilvánult. Ezek a nyilatkozatok, melyekből idéznék is, hisz vitathatatlanul kedvező módon árnyalják a fentebb elmondottakat, mind-mind határozottan elítélik a megbotránkoztató tettet és követelik az elkövetők felkutatását és megbüntetését. Ez ügyben amúgy a rendőrség már rögtön elindította a nyomozást.

Elsőként a pozsonyi kormány kisebbségi kormánybiztosának, Horony Ákosnak a közösségi médiában közzétett nyilatkozatára hivatkozom, melyben határozott hangon foglalt állást a történtekkel kapcsolatosan, külön is hangsúlyozva: „egyértelműen el kell ítélni minden olyan cselekedetet, amely tiszteletlenség a nemzeti kisebbségekhez tartozó lakossággal szemben.”

Ebben nemcsak arra mutatott rá, hogy „a magyarokat a Dunába” felirat meg a többi ocsmány mázolmány a tettes súlyos korlátoltságát mutatja, hanem azt, hogy másról is tanúskodik: „az alapvető tisztelet teljes hiányáról, arról, hogy a férfi és a női nemi szerv vulgáris ábrázolása mellé ugyanazzal a lendülettel odafestette a szlovák állami címert is.”

A kisebbségi kormánybiztos leszögezte: „Legyen tanulság ez az eset azon szervezetek számára is, amelyek felelőtlenül negatív színben tüntették fel azt, hogy a katonai emlékművet, amely egyébként 1943 óta állt közterületen, áthelyezték az Alsópokorágyi temetőbe. Minden gyűlöletkeltés táptalajra találhat olyan korlátolt egyénekben, akik nem állnak meg a szavaknál.” Mindezekhez hozzátette: „a szlovák-magyar kapcsolatokban túl kell lépni a valós vagy képzelt történelmi sérelmeken, és azt kell keresni, ami összeköt bennünket.”

Hadd jegyezzem meg, Horony arra utalt, hogy az emlékmű áthelyezése és helyreállítása korábban társadalmi vitát váltott ki, mert a nacionalista Matica Slovenská szerint „a fasiszta Horthy-rezsimre utal”. A felújítást végző Sine Metu egyesület álláspontja értelemszerűen az volt, hogy elesett katonáknak állít emléket, nem az akkori politikai rezsimnek.

A „ha magyar vagy, menj innen” típusú gondolkodást vallók cselekedetéről „nagy felháborodással és aggodalommal értesülő” Rimaszombat polgármester, Jozef Šimko is elítélte a provokációt. Közösségi oldalán kifejtette: „Rimaszombatban a szlovákok és a magyarok hosszú évek óta békében és kölcsönös megértésben élnek egymás mellett, és ezt szeretné megőrizni. A város polgármestereként azt szeretném, hogy ez a jövőben is így maradjon, és mindent megteszek azért, hogy senki ne verjen éket a városunkban élő szlovák és magyar közösség közé” – írta, majd így fogalmazott: „Mindent megteszek azért, hogy az Alsópokorágyon elkövetetthez hasonló cselekmények elkövetőit minél hamarabb felderítsék és megbüntessék.”

Azok „tejtestvéreinek” a vandál akcióját, akik „Huni do plynu! Maďari do Dunaja!” (Hunok a gázkamrába! Magyarok a Dunába!) – feliratokat festettek majd két évtizede az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola falára, szintén elítélte Roman Vaľo rimaszombati képviselő és polgármesterjelölt is a közösségi oldalán. Ő hangsúlyozta, Rimaszombat soknemzetiségű város, ahol a különböző közösségek békés együttélése érték, majd rámutatott: „a hasonló provokációk a választások előtt tudatosan is megjelenhetnek, ezért nem szabad engedni, hogy megosszanak és konfliktust szítsanak a város lakói között.” Végül kifejtette: „Én mindenki számára szeretném Rimaszombatot. Olyan várost, ahol senkinek sem kell félnie a származása, nyelve vagy nemzetisége miatt. Olyan várost, ahol tiszteljük egymást akkor is, ha különböző véleményen vagyunk”

Hajtman Gábor egy vallomással indítja eszmefuttatását, amiben felidézi a lévai gimnazista éveire jellemző közállapotokat. Ekkor, 2009-ben, a Fico–Slota-Mečiar-trió kormányzásának időszakában, „jócskán abban a korszakban, amikor Fico bemutatkozott a magyarok előtt, és a kellemetlen magyarellenes esetek történtek”, hihetetlenek tűnt, de sajnos mégis igaz volt: nemcsak számára bizonyult riasztónak a mindennapok magyarként való megélése, de az, hogy ez a fajta hangulat és félelem érezhető volt Magyarországon is. Ezt annak alapján szűrte le, hogy egy debreceni líceum diákjai ellátogattak hozzájuk együtt ünnepelni március 15-ét, és megnézni több felvidéki várost. Viszont mégsem tudtak akkor egymásnak felhőtlenül örülni, mert a kirándulásuk légkörét meghatározta a pozsonyi magyarellenes kormánytényezők generálta félelemkeltő szlovákiai közhangulat.

Ezután következik az az elmélkedése, melyből egy hosszabb tételt tartok érdemesnek megosztani az olvasóval. Ebben az általa felvetettek mind-mind visszaigazolják azoknak az előítéleteknek mély társadalmi beágyazottságát melyekre éppúgy figyelmeztetett Orosz Örs meg Horony Ákos, mint a citált két szlovák politikus:

„Persze, lehet ezt arra fogni, hogy mindig találunk néhány kötözködőt, aki nekitámad valakinek, de sajnos az ilyen incidensek mögött sokszor az idegengyűlölet bújik meg: a másság, a nyelv, a bőrszín vagy a szexuális orientáltság, illetve a vallási hovatartozás. Sajnos ezekre az esetekre volt bőven példa Szlovákiában az elmúlt húsz évben.

Pedig, ha azt vesszük, elég békés országban élünk, nincs is semmi probléma, jól kijövünk a szlovákokkal vagy más nemzetiségűekkel, akkor ugyan mi baj lehet? Velünk ilyen nem történhet meg. De pontosan, hogy megtörténhet. A legnagyobb tévhit, ha elvonatkoztatjuk magunkat ezektől. „Ó, hát én nem provokálok senkit, én nem megyek olyan társaságba, akkor miért bántana valaki?”

Malina Hedvig sem provokált és nem bántott senkit azzal, hogy magyarul telefonált, valaki mégis úgy gondolta, meg kell őt verni. Szlovákiában, Nyitrán, a szlávok ősi hazájában ne beszéljen senki magyarul! Szlovákiában szlovákul! Az indiai diákok pedig csak élvezni akarták a beszélgetést a nyitrai vízparton, de valakiket zavart a bőrük színe. Vajon mi lehetett az indok? „Ti nem vagytok európaiak, Nyitrát a fehérek és szlovákok lakják, húzzatok haza”, vagy hasonlók. De persze a Mariatchi bár tulajdonosait is azért verték meg 2013-ban, mert drogoznak, isznak, mulatnak és erkölcstelenül élnek. S azt a homoszexuális párt is meg kellett verni, akik Nyitrán egy padon csókolóztak, mert egyesek szerint elfogadhatatlan, ha valaki a nyílt utcán csókolózik, kézen fogva jár és szeret valakit pusztán azért, mert más a szexuális orientáltsága.

Sajnos nem kell hozzá indokot találni, az extrémizmus, a vandalizmus és az idegengyűlölet nem kérdez, nem áll le veled vitatkozni, ne adj isten, érvelni. Csak tör, zúz, rombol és pusztít.”

Nem kevésbé elgondolkoztató és aggasztó írásának az a része, amelyben arról értekezik, bár a felsorolt esetek többsége Nyitrán volt, de az atrocitások korántsem korlátozódnak az extrémizmus, a szlovák szélsőjobboldal fellegvárára.

Íme, miként szól erről az aspektusról: „Erre az elmúlt időszakból is van példa. 2025 márciusában egy 20 éves magyar fiatalt késeltek meg Pozsonyban. A rendőrség később megerősítette, hogy a támadás hátterében a fiatal magyarsága állhatott. Mivel felmerült az extrémizmus gyanúja, az ügyet a bűnügyi rendőrség vizsgálta.

Egy magyar fiatalembert azért támadtak meg a fővárosban, mert magyarul beszélt. Normális ez a 21. században? De nem is ez a megdöbbentő, hanem az, hogy a Magyar Szövetség politikusain kívül senki nem ítélte el az esetet, csak utólag volt néhány szlovák politikus, aki egy bejegyzést szentelt az ügynek.”

Hajtman dolgozatából, amit terjedelmi okokból sajnos nem tudok teljes terjedelmében ismertetni, még két nézőpontját feltétlenül meg kell osztanom az olvasóval.

Ezek egyike azt veszi górcső alá, hogy felsoroltak mellett „ott vannak az állandó és szűnni nem akaró örök témák is, a magyarellenesség és a sovinizmus.” „Nem kell visszamennünk az időben” – teszi hozzá – tegnap este is újabb példát láthattunk arra, hogy ez a probléma továbbra is velünk él. Rimaszombatban meggyalázták az alsópokorágyi református temetőben található huszáremlékművet, amelyre a „Maďari za Dunaj!” feliratot fújták. Az emlékművet mindössze néhány hónapja, 2026 májusában avatták fel. Nem telt el sok idő és máris akcióba lendültek a vandálok.”

Persze nem habozik, és azonnal értékel is: „Ez is mutatja, hogy sajnos még a mai napig is velünk élő dolog a sovinizmus, a magyarellenesség. Hiába mondják egyes politikusok, hogy a szlovák–magyar viszonyt régen csak a politikusok szították, az már megoldódott. Egyáltalán nem, csak a szőnyeg alá lett söpörve, és ugyanúgy jelen van, mint a többi szélsőséges eset.”

A másik számomra hallatlanul rokonszenves megközelítése, hogy ahogyan előbb megfogalmazz krédóját („itt élünk, ez a hazánk, és itt szeretnénk megőrizni és megélni magyarságunkat”) és miközben attól sem ódzkodik, hogy az idegengyűlölő, xenofób, rasszista és soviniszta megnyilvánulások miatt kárhoztassa ismét Szlovákiát, de arról tesz bizonyosságot tesz, hogy mennyire öntudatos és elkötelezett szlovákiai magyar polgárnak tekinti magát.

A következő sorai ez ügyben önmagukért beszélnek: „Mi, felvidéki magyarok pontosan tudjuk és tapasztaljuk, milyen nehéz megharcolni a mindennapi jogainkért, kiállni értékeink mellett. Minden nemzeti ünnepünkön tisztelgünk, koszorúzunk és megemlékezünk halott hőseinkről. Éppen ezért nem szabad beletörődni és elfogadni ezt, a nemzeti értékeink, emlékműveink ellen elkövetett rongálás az identitásunk ellen elkövetett támadás.” (…)

De nemcsak az a kérdés, hogy vannak-e gyűlölködők, hanem az is, hogy mit kezdenek ezekkel az esetekkel a hatóságok. Ha egy támadásnak nincs kellő következménye, ha az elkövetők nem érzik azt, hogy tettükért valóban felelősségre vonják őket, akkor annak aligha lesz visszatartó ereje.

Ha az emberek azt látják, hogy valakit a nyelve, származása, bőrszíne vagy identitása miatt megtámadnak, majd az ügy érdemi következmények nélkül marad, könnyen az az érzés alakulhat ki, hogy bizonyos csoportokat következmények nélkül lehet bántani. Mindenki számára világos kell, hogy legyen: az idegengyűlölet, a rasszizmus, a sovinizmus és az erőszak nem maradhat következmények nélkül.

A jó hír azonban az, hogy ez pozitív irányba változhat. Úgy, hogy egyre többet beszélünk ezekről a dolgokról, keressük a párbeszédet a többségi nemzettel, elfogadjuk és igyekszünk tolerálni és megérteni a másságot. Ideje ezt a folyamatot elkezdeni, ideje megismerni az ország kultúráját, ideje nem ellenségként tekinteni másokra, hanem meghallgatni egymást, és ha az ehhez hasonló folyamatoknak lesz hagyománya, akkor talán kevesebb lesz, vagy eltűnik az idegengyűlölet, és akkor nem kell félniük a külföldieknek, hogy megverik őket, és nekünk sem kell félnünk attól, hogy emlékeinket, sírjainkat meggyalázzák, és szabadon élhetjük meg magyarságunkat.”