Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Orosz Örs, a Gombaszögi Nyári Táborok fő szervezője, a Sine Metu Polgári Társulás elnöke, és mint annak a civil szervezetnek a vezetője, aki egyesületével számos szenzációs kulturális értéket mentett meg a felvidéki és az egyetemes magyar művelődésnek, elmondja, hogy ezek közül melyekre a legbüszkébb.  

Az Ablonczy Bálint által készített nemzetpolitikai nagyinterjúban szól más aktuális kérdésekről is. Így hangsúlyozza, „nincs nagyobb hiánycikk a száz éve viharvert szlovákiai magyarság életében a közösen megélt sikerélménynél”, majd kitér arra, tényleg liberális fészek-e Gombaszög vagy sem? Azt is megtudjuk tőle, mit szól ahhoz, hogy a rivális tábor egykori szervezője, Gubík László a Szövetség elnöke, a magyar kormány pedig azzal a Ficóval barátkozik – aki ellen ő korábban tüntetett.

2023 márciusában, amikor Kolozsváron bemutatták Orosz Örs Szoborsorsaink című könyvét, a szerző interjút adott a Maszolnak. A felvidéki magyar köz- és kulturális élet meghatározó személyisége, aki értéket ment, ápol és képvisel, korábban civil aktivistaként, majd a párttá alakult mozgalom, az Összefogás alelnökeként, három éve pedig Nyitra megyei képviselőként igyekszik érvényre juttatni a felvidéki magyarság érdekeit, hangsúlyosan kitért arra, milyennek látja a szobrok szerepét napjainkban.

E vallomásából nekem emlékezetes maradt az, amikor arról beszélt: szemben azokkal a korokkal, amelyekben azért állítottak szobrokat, hogy tisztelegjenek vagy megemlékezzenek egy-egy hősről, vezetőről, ez a motiváció ma már nem érvényes. Véleményét így indokolta:

„Ezeknek a klasszikus szobroknak szerintem már elmúlt az ideje. Felvidéken szemtanúi lehettünk magyarországi kezdeményezésre három nagyon szép történetnek: Zboróban Rákóczi Ferencnek született egy egészalakos kis szobra, IV. Bélának egy egészalakos szobra Besztercebányán és Késmárkon pedig Thököly Imrének állítottunk tavaly egy egészalakos lovasszobrot. Ezeknek ma már más hivatásuk van. Azt gondolom, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak van egy olyan feladatunk, hogy a Csehországból száz évvel ezelőtt érkező emlékezetpolitikai eszméket fölülírjuk, hogy a közös történelmünk 800 sikeres évét – amelyben a szlovák nemzeti közösség a magyarral együtt fennmaradt – ennek dicsőségét és jó példáját hirdessük.

Ezek a mai köztéri szoborállítások, amiket felsoroltam, már inkább erről szólnak, nem az egyiknek az igazságát, vagy az egyik nemzet dominanciáját hirdetik a másik felett, hanem a nemzetek együtt élésének, a sikertörténeteknek a helyzetét. A könyv címoldalán szereplő lőcsei Honvédemlékmű, amely az 1849-es branyiszkói csata emlékműve is egy nagyon szép szimbólum, mivel egy olyan ütközet emlékét hirdeti, ahol Guyon Richárd hadosztályában szolgáló sereg nagy többségében zólyomi szlovákokból, illetve kisebb részben magyarokból és szepességi németekből állt, és dupla túlerővel szemben tudott nyerni. Valahol az összefogás legyőzhetetlenségét, erejét hirdeti a szobor, ami egy olyan dolog, amire nagyon nagy szükség van ma Felvidéken.”

Ahogyan az 1873-ban Lőcsén emelt honvéd szobor az összefogás legyőzhetetlenségének szimbóluma, ugyanúgy mindaz, amit Orosz Örs és barátai Felvidéken a honismeret, a kultúra, a műveltség és a fiatalok alkotóerejének támogatása érdekében tettek és tesznek szintén tekinthető e nemes eszmény jelképének.

A jelek szerint Ablonczy Bálint is hasonlóképpen látta ennek az értékmentő és értékteremtő „kincsvadász” tevékenységnek a jelentőségét, amikor minap ellátogatott Gömörbe, hogy ott interjút készítsen Orosz Örssel.

A beszélgetés felvezetőjéből meg is tudjuk, miért gondolom így, és persze azt is: honnan a cím, ami a Harisson Ford által alakított filmbeli, világszerte ismert fiktív régészprofesszorra utal:

„Verőfényes koraőszi napsütésben állunk a gombaszögi pálos monostor romjai előtt Orosz Örssel, a szlovákiai Sine Metu Polgári Társulás (itthoni fogalmaink szerint: egyesület) elnökével. (…) A Sine Metu latinul azt jelenti, félelem nélkül: s ahogy hallgatjuk Orosz Örsöt a több méteres földhányás alól kiszabadított romokról, a hulladékkal és földdel megtöltött 1100 konténerről, arra gondolunk, ehhez a munkához bizony kellett a félelemnélküliség. Igaz, más is doppingolta az értékmentő csapatot, hiszen figyelő tekintetekből nem volt hiány. A monostor közvetlen környezetében rendezi meg ugyanis évről évre a Sine Metu a Gombaszögi Nyári Tábort, a szlovákiai magyar fiatalok lassan egy évszázados múltra visszatekintő fesztiválját és szabadegyetemét. A nyári dzsembori a két háború közötti időszakban, a szocializmusban, majd a rendszerváltás után vándortábor formában létezett, 2016-tól tért vissza ismét Gombaszögre.

Orosz Örs, a közössége múltját a föld alól előkaparó felvidéki Indiana Jones úgy vigyáz a gombaszögi környezetre, mintha sajátja lenne. Beszélgetésünk közben lehajol és szó nélkül szemétbe dobja a fűben lapuló üdítősdobozt. Magyar állami támogatásból is részesülő egyesülete a gondoskodást és értékmentést egész Felvidékre kiterjeszti. Nemrég vásárolták meg Pécsújfalun, a régi Sáros vármegyében a Péchy család pusztuló, ötszáz éves reneszánsz várkastélyát. Restaurálták a kommunista diktatúra által elpusztított nagysárosi Rákóczi-kastély regénybe illő körülmények között fennmaradt emléktábláját is, amelyet II. Rákóczi Ferenc 1701-es helyi elfogattatásának kétszáz éves évfordulójára állítottak. A Sine Metu vásárolta meg azt a különleges középkori kódexet is, amely a szepesolaszi plébániáról kallódott el.”

Ezt követően kerülnek szóba azok az értékek, melyek megmentésére leginkább büszke az interjúalany. Orosz Örs nem tud választani közülük. Neki éppoly kedves a pécsújfalusi Péchy-kastély, melyet „helyben talált olyan lelkes szlovák partnerekkel sikerült látogathatóvá tenni, akik a restaurálás után majd működtetni is fogják az épületet”, mint az a szepesolaszi kódex egyik kötete, amire egy garázsban sikerült rábukkanni, s melynek első három fóliánsa Gyulafehérváron található a Batthyáneumban. De éppígy kedvence a sárosi vár Rákóczi-emléktáblája, mint a gombaszögi pálos monostor.

Arra a kérdésre, hogy egyesületével egyfajta virtuális Szlovákiai Magyar Nemzeti Múzeumot épít, vagy más motiváció vezérli, elmondja: gyerekkorától vonzotta „a honismereti felfedezősdi”, és ehhez társakra lelt 25 éve, akikkel azóta is együtt dolgozik. Ehhez hozzáteszi: „Egyszerű a magyarázata annak, hogy elsősorban kövekkel foglalkozunk. Azok megérték a 21. századot – az egykori felvidéki magyar polgárság, nemesség értékes könyvei, festményei, bútorai mára jórészt szétszóródtak, elkallódtak vagy megsemmisítették őket. Többtonnás obeliszkeket, emlékműveket, épületeket jóval nehezebb eltüntetni. A régi világ műremekeinek túlélése gyakran a szerencsén vagy egy-egy megszállott emberen múlott.”

Orosz Örs éppúgy otthon van mifelénk is, mint Gömörben vagy másutt. Ezt egy friss fotó is megerősíti. Ez az adottsága készteti beszélgetőpartnerét, hogy rákérdezzen: „Miben különbözik az erdélyi és a felvidéki magyarság?”

A válasz olyan megközelítést tár elénk, amelyet feltétlenül szöveghűen kell idéznem:

„Erdély ezeréves történet, mindig is különálló terület volt, sajátos tudattal, egymáshoz régóta és szervesen kapcsolódó területekkel. A mi históriánk azonban csak száz évre nyúlik vissza, 1918 előtt a bodrogközi magyarnak az égvilágon semmi köze nem volt a csallóközi magyarhoz. Sokatmondó, hogy máig hiányzik a kelet–nyugati infrastruktúra Dél-Szlovákiában. További különbség a befogadó közeg: a magyarhoz legközelebb álló nemzet a szlovák. Nyelvi szakadék ugyan létezik, de civilizációs, kulturális, vallási különbség nincs. Erdélyben viszont a magyar és a román máig két, egymástól sokban különböző világ. Elég megnézni az emberek alap gondolkodását, a még a szekularizáció idején is meghatározó vallási alapok különbözőségét, a keleti és nyugati kereszténység hatását Romániában.

Nálunk ez a távolság jóval kisebb, ezért az asszimiláció sem akkora határátlépés. A pécsújfalusi kastély kapcsán említett negatív komment különben ismerős. Amikor a 2010-es évek elején a kétnyelvűségért küzdöttünk, sokan mondták, ettől nem lesz olcsóbb a kenyér. Mire mi azt mondtuk: „Ez igaz, de drágább sem. Hadd foglalkozzanak ezzel azok, akiknek fontos az ügy!” Hasonlóan látom a felvidéki magyar értékmentést. Nem más területtől veszünk el forrást, ráadásul száz évig hiányzott a mostanihoz hasonló masszív értékmentő mozgalom. Mivel ideológiai szempontból megosztottak vagyunk, törekszünk közös szimbólumaink, épületeink, emlékeink kapcsán egyetértést kialakítani. Nincs nagyobb hiánycikk a száz éve viharvert szlovákiai magyarság életében a közösen megélt sikerélménynél. Ezért szeretjük annyira a például a dunaszerdahelyi DAC focicsapatát.

Meg nem kerülhető az interjúban a szlovákiai magyar politizálás kérdése, főleg mert Orosz Örs előbb részt vállalt annak élvonalában, ma pedig a helyi közéletben találta meg a helyét. „Kétségtelen, hogy az értékmentő munka sokkal több sikerélményt ad a politikánál, ráadásul olyan eredményt, amely túl fog minket élni – mondja, majd hozzáteszi: A politikát nem engedtem el teljesen, képviselő vagyok a városomban, a megyei közgyűlésben. Szlovákiában a megyék a magyarországinál jóval szélesebb jogosítványokkal bírnak, nyílik tehát tér a cselekvésre.”

Bevezetőmben beharangoztam, hogy az interjúban hangsúlyosan szó esik más kérdésekről is. Lássuk most ezeket:

A vád, hogy Gombaszög a liberálisok gyülekezőhelye lenne igaztalan címkézés, aminek semmilyen valóságalapja sincsen – véli a tábor főszervezője, aki ez ügyben határozottan fogalmaz:

„Ez a tábort félreismerő rosszindulatú sugalmazás. Gombaszögön mindig volt és lesz is helye a különféle véleményeknek. Ez egy százéves rendezvény, minden szabadegyetem ősatyja, a legrégebbi a maga nemében. Engedtessék meg neki, hogy olyan hely legyen, ahol minden felvidéki magyar otthon érezheti magát. Olyan hely, ahol mellszobra áll a szlovákiai magyar jogvédő, a rendszerváltás után a liberális Magyar Polgári Pártot alapító Tóth Károlynak; jövőre meg a polgári, konzervatív atomfizikus-politikus Duka-Zólyomi Árpád emlékművét avatjuk fel. Komáromi irodámban is kettejük képét akaszottam ki, mert példaképként tekintek rájuk.”

Szintén elvi álláspontot rögzít, amikor túllép az egységes fellépést egykor ellehetetlenítő szembeszüléseken: „Azt szoktam mondani, mi nagyobb magyarok vagyunk annál, hogy a megmaradásunk kulcsát jelentő egységesítő törekvést támadjuk. Márpedig Gubík László elnökségében most azokat az egységesítő célkitűzéseket látom manifesztálódni, amikért magam is küzdöttem” – fogalmaz.

Önmagáért beszél az is, hogy a „békepipa elszívása” után mit mond a korábbi ellenlábas Gubík Lászlóról:

„Látszik rajta a felkészültség, mert munkáját nem csinálja rosszul. Üdítő megtapasztalni, hogy a Szövetséget végre egy olvasott, szlovákul felsőfokon beszélő, médiában a többségi nemzet képviselőivel vitázni képes politikus vezeti. Tudja, honnan jöttünk, és van víziója arról, hogy a felvidéki magyarságnak hova kellene eljutnia. Lászlóval pedig már azt is feltártuk, vajon kik és miért dolgoztak azért, hogy bennünket – két, a közösségért tenni akaró fiatal kortársat – 10-15 évvel ezelőtt szembeállítsanak egymással. Úgyhogy bátran állíthatom: a magunk területén mindketten tettünk a továbblépésért.”

Cikkemben terjedelmi okok miatt nem térhetek ki valamennyi szóbahozott felvetésre. Azt viszont, ígértemhez híven ki nem hagyhatom, hogy végül ismertessem, miként látja Orosz ma a magyar–szlovák államközi viszonyt, illetve azt a Ficot, aki ellen egykor demonstrált.

Válaszából azt a néhány gondolatot emelem ki, melyek a mindenkori pragmatikus kisebbségi politizálás kívánalmát is tartalmazza:

„Soha nem fogok Robert Ficónak kampányolni, ahogy a PS-nek sem. Az a kérdés, hogy mi a mindenkori megválasztott kormánnyal való együttműködés alternatívája. A Nyitra megyei közgyűlésben azt tapasztalatom, ha a kormánypárti képviselőkkel megállapodunk a magyar közösség számára fontos ügyekben, mindig betartják a szavukat. Politikailag fenntartható konstrukció ez, más pártokkal jóval nehezebb az együttműködés. Úgy gondolom, valahogy így mehet a politika magasabb szintjein is. Azzal kell dolgozni, aki – nyilván saját jól felfogott érdekből – pragmatikusan hajlandó hozzáállni a magyarok programjához és el tudja fogadni a 12 pontban összefoglalt célkitűzéseinket.”