Megszólalt a héten a ma7-ben Bukovszky László történész-levéltáros, Szlovákia nemzeti kisebbségekért felelős korábbi kormánybiztosa, a csehországi Állambiztonsági Szolgálatok levéltárának egykori főigazgatója, aki jelenleg a galántai Művelődési Központ igazgatója és annak apropóján, hogy 50 évvel ezelőtt, 1975. május 6-án hunyt el Bécsben Mindszenty József bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek, interjút adott a második világháború befejezése után a (cseh)szlovákiai magyarság érdekeiért való kiállásával elévülhetetlen érdemeket szerzett főpap és a felvidéki ellenállási mozgalom közötti kapcsolatokról.

Bukovszky A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség és a Mindszenty-per szlovákiai recepciója című könyv szerzőjeként a Lacza Tihamérral folytatott beszélgetésében arról beszélt, miként született meg ez a munka, amely az 1945–1949 között üldözött felvidéki magyarság illegális ellenállási küzdelmeinek egy alig ismert fejezetével foglalkozik. A jogfosztó rezsimmel szembehelyezkedő mozgalomnak legfőbb támogatója Mindszenty József volt, aki minden fórumon tiltakozott a szlovákiai magyarok üldözése ellen és azok leghangosabb védelmezője, szószólója volt.

„Mély hódolattal, bizakodó esengéssel terjesztem elő a Csehszlovákia által a két évvel ezelőtt impériuma alá utalt, közel 652 000 magyarnak kegyetlenül borzalmas üldöztetését. Kollektíve, bírói ítélet nélkül megfosztottak mindenkit emberi jogától, minden vagyonától, anyanyelvű vallás- és kulturális szabadságától. Ezeket a jogokat a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek alapokmánya szentnek és sérthetetlennek deklarálták és tekintélyükkel szavatolták. November 16 óta közmunka ürügyével, fegyveres hatalommal deportálják a csecsemőket, aggastyánokat, ágyban fekvő súlyos betegeket, szülő nőket, továbbá ónálló kereskedőket, 20-100 holdas önálló kisgazdákat, főiskolát végzett felszentelt papokat az ezeréves szülőföldről 500-600 kilométer távolságra marhaszállító vagonokban béresszolgáknak. A betegek és a csecsemők közül az úton a húszfokos hidegben sokan megfagynak, elpusztulnak.

Az emberiesség nevében kérem, hogy amint az Egyház a két évvel ezelőtt lezajlott zsidódeportálás megakadályozásánál közreműködött, méltóztassék az Isten örök törvényeibe és az emberiességbe ütköző deportálás ellen tiltakozó szavát felemelni és százezrek égbekiáltó gyötrelmeit megszüntetni.”

Mindszenty Józsefnek azt a levelét idéztem az emlékirataiból, amelyet 1947. február 5-én intézett Truman amerikai elnökhöz és VI. György angol királyhoz. Ez a segélykiáltása, akárcsak a számos különböző nemzetközi fórumokhoz intézett segítségkérése, melyeket azt követően terjesztett elő, hogy érseki kinevezése után rögtön azzal szembesült: a szlovákiai magyarok a kollektív bűnösség elve alapján elvesztették állampolgárságukat, felekezeti iskolahálózatukat, társadalmi, jótékonysági, kulturális és vallási egyesületeiket, egyleteiket az összes vagyonukkal együtt, lapkiadási lehetőségeiket, sőt több helyen még a magyar nyelvű egyházi szertartások megtartását is megtiltották – nem járt eredménnyel, választ se kapott. Annak se volt semmi foganatja, hogy megkeresése kitért a tömeges deportálásokra Csehországba az elűzött németek helyére, meg arra is: a reszlovakizáció alapján több százezrek váltottak kényszerből nemzetiséget, 1947 tavaszától pedig tízezrével telepítették át őket Magyarországra.

„Miután már kimerítettem minden hivatalos és egyéb közbenjárásnak a lehetőségét, ismét a sajtó segítségéhez fordulok – olvashatjuk a visszaemlékezéseiben –, hogy a társadalom minden rétegének, valamint Magyarország és a külföld illetékes hatóságainak figyelmét felhívjam az áttelepítések és kitelepítések szélsőséges és kegyetlen lefolytatására.” Persze e kiáltványára reagált a mindenhonnani sajtó és a kormányoktól eltérően tette is a dolgát. Viszont hiába mondott akkor elmarasztaló ítéletet a csehszlovák hatóságok fölött a nemzetközi közvélemény, ők folytatták a felvidéki magyarok és velük együtt a németek üldözését és erőszakos áttelepítését.

Kevésbé ismert, hogy 1945 tavaszától több mint egy tucat illegális érdekvédelmi magyar szervezet alakult Szlovákiában azzal a céllal, hogy megoldásokat keressen a Beneš-dekrétumok következtében kialakult helyzetre. A legszervezettebb és legtovább működő szervezet a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség volt, melynek tevékenysége hamar országos méretűvé vált és tagjai Magyarországon, a különböző pártok valamint az egyházak körében is kerestek kapcsolatokat. E kezdeményezéseik fogadtatása nem volt egy sikertörténet. Viszont volt egy üdítő kivétel is, mert a magyar katolikus egyház és annak vezetője, Mindszenty József igazán szívügyének tartotta a felvidéki honfitársainak a gondjait.

Hogy miként történt mindez és hogyan vált az 1945 októberében esztergomi érsekké, majd 1946 februárjában bíborossá kreált Mindszenty ebben az ellenállási mozgalomban olyan kulcsszereplővé, hogy az ellene folytatott 1949-es, februári magyarországi koncepciós pernek következménye tíz hónappal később az ún. szlovákiai Mindszenty-per („slovenská mindszentiáda”) is lett, azt Bukovszky László dolgozta fel abban a könyvében, melyről szóltam a bevezetőben. A kötet kapcsán készített interjúban azok helytállásáról kapunk képet, akik megpróbáltak ellenállni annak az intézkedéssorozatnak, amely egyszerre irányult a katolikus klérus és a szülőföldjén megmaradt szlovákiai magyar kisebbség ellen.

A beszélgetés felvezetőjében Lacza egy Mindszenty-portrét vázol, melyben felvillantja a főpap megpróbáltatásokban bővelkedő életútját. Ebben helyet kap, hogy a Rákosi-féle hatalom által kezdeményezett, az egyházak ellen indított támadás részeként egy koncepciós perben, 1949 februárjában életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, és csak 1956. október 30-án szabadult, majd az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverését követően a budapesti amerikai nagykövetségen talált menedékre, ahonnan 1971-ben Ausztriába távozhatott.

Most életművének egy olyan vonatkozása képezi a dialógus tárgyát, melyről Bukovszky könyve megjelenéséig keveset tudott a közvélemény Ezért is tekinthető úttörőnek a historikus vállalkozása.

Arról, hogy olyan jeles irodalmárok, mint Fábry Zoltán, Szalatnay Rezső és Peéry Rezső milyen sokat fáradoztak azért, hogy a világ tudomást szerezzen a felvidéki magyarok pokoljárásáról, annak már megtörtént a feldolgozása. Viszont maradtak még fehér foltok ebből az időszakból.

Arról, hogy miként született meg a felvidéki magyarság próbatételének éveiben a kiútkeresők küzdelméről készült monográfia, amely bemutatja a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetségnek, mint földalatti szervezetnek jogvédő tevékenységét, feltárja a köré szerveződött értelmiségiek kiállását, az 1949-es szlovákiai koncepciós per előzményeit, a vizsgálat lefolyását és magát a megtorlást és azt, hogy mindezek miként kapcsolódtak a szintén meghurcolt Mindszentyhez – arról a kötet szerzője a következőket mondja el:

„1945 második felétől már nyilvánvalóvá vált, hogy a csehszlovákiai magyarokat kollektíven teszik felelőssé az országban 1938 után bekövetkezett fejleményekért. A hatóságok sokféle módon törekedtek arra, hogy jogaiktól megfosszák és egzisztenciálisan ellehetetlenítsék a magyarságot. A már említett írók mellett fiatal értelmiségiek, katolikus papok, református és evangélikus lelkipásztorok is szót emeltek a jogtalanságok ellen, és létrehozták Szlovákia magyarok lakta vidékein a Népi Szövetséget, amely természetesen illegálisan és szigorúan konspiratív keretek között fejtette ki tevékenységét.”

Ez a szervezet találta a meg legfőbb magyarországi támogatóját Mindszenty Józsefben, teszi hozzá Bukovszky – de erről már szóltam az előbbiekben. Amit ezeken túlmenően elénk tárt arról, hogy milyen forrásokat talált, minek alapján dolgozhatott, azt viszont feltétlenül idézendőnek tartom:

„Levéltárosként a csehszlovák titkosrendőrség dokumentumait kutatva olykor az élet sodor az ember látókörébe olyan iratokat, amelyek felkeltik az érdeklődését. Amikor a Nemzeti Emlékezet Intézetében, majd pedig a csehországi Állambiztonsági Szolgálatok levéltárában töltöttem be vezető tisztséget, első dolgom volt, hogy megnézzem, milyen magyar vonatkozású anyagok találhatók ott. Kezembe került az a két vagy három doboznyi anyag is, amely Arany A. Lászlóval volt kapcsolatos, és akkor döntöttem el, hogy ezzel behatóbban kell foglalkozni, mert mindez szinte teljesen ismeretlen a felvidéki magyar közvélemény előtt.

Az állambiztonsági anyagok mellett ügyészségi és bírósági iratokat is kutattam, mert csak így lehetett komplex képet kapni a történtekről. El kell mondani, hogy bár Arany A. László körül szerveződött ez a mozgalom, az első időkben fontos szerepet játszott Paksy László pozsonyi katolikus pap is, aki már 1945 őszén különböző beadványokkal fordult a magyar kormányhoz.

Ezekben nemcsak a sérelmeket sorolták, hanem bizonyos megoldásokra is javaslatokat tettek, illetve felhívták a figyelmet azokra a szociális gondokra is, amelyek az üldözött magyar családokra, elbocsájtott közalkalmazottakra nehezedtek.”

A folytatásban kiderül, miként került előtérbe az a lehetőség, hogy a felvidéki magyar papok az akkoriban hercegprímássá, kinevezett Mindszentyvel keressék a kapcsolatot és megnyerjék őt az üldözöttek szószólójává?

Bukovszky a kérdésre válaszolva előbb elmondja: „Ez szinte magától adódott, hiszen a bíboros a magyar katolikusok vezetője volt, és tudatában volt az egyházakra leselkedő kommunista fenyegetésnek, amely a szovjet érdekszférába került valamennyi országban kitapintható volt. A felvidéki magyarság esetében mindezt még a módszeres magyarüldözés: a kitelepítések, a csehországi deportálások és a reszlovakizációnak nevezett ördögi csapda is tetézte, ami ellen már csak azért sem volt könnyű védekezni, mert időközben Csehszlovákia és Magyarország megkötötte a lakosságcseréről szóló egyezményt.”

Ezt követően kerül sor a történelmi előzményekre is hivatkozó érvei kifejtésére, melyek révén hiteles korrajzot kapunk arról, milyen meghatározó szerepet játszott az esztergomi érsek a felvidéki magyarok létéért folytatott küzdelmében.

„1938-ban a felvidéki katolikus papok nagy része ismét az esztergomi egyházmegye kötelékébe került, viszont 1945 után a nagyszombati egyházmegye érseki helynöke is szerette volna a saját autoritását erősíteni a visszakerült területeken, amit a felvidéki magyar katolikus papok nem fogadtak nagy lelkesedéssel, ezért is kerestek jogorvoslatot és segítséget Mindszenty Józsefnél.

Természetesen a csehszlovák hatóságok ezt nem nézték jószemmel, már csak azért sem, mert a magyar közjogi méltóságok között éppen Mindszenty hercegprímás volt a legaktívabb és a legkövetkezetesebb védelmezője a felvidéki magyarságnak.”

A dialógus fináléjában annak a kérdését járják körül beszélgetőpartnerek, hogy azokban a vészterhes időkben, amikor mind Csehszlovákiában, mind Magyarországon az egyházellenesség a hivatalos politika meghatározó eleme lett, a két ország titkosszolgálatai pedig hamar megtalálták a közös hangot, és egymást kölcsönösen tájékoztatva igyekeztek koordinálni a tevékenységüket, – vajon ennek a fordulatnak váltak-e áldozataivá a Mindszentyvel kapcsolatot kereső felvidéki magyarok is?

A levéltári források némiképp árnyalják ezt a feltételezést, árulja el a kutató, aki az alábbiakat fogalmazza meg zárszavában:

„Azt kell mondani, hogy a két ország titkosszolgálatai már azt megelőzően igyekeztek kölcsönösen tájékoztatni egymást, mielőtt még a kormányok szorosabb együttműködést alakítottak volna ki egymással. A magyar titkosrendőrség (ÁVH) már 1948 februárjában átadta a csehszlovák Štb-nek a teljes Mindszenty-dokumentációt, amely alapján a szervek a felvidéki magyar kezdeményezésekről is értesülhettek és ennek alapján sikerült felgöngyölíteni az egész illegális mozgalmat és bíróság elé állítani nagyon sok embert, akik közül több papot évekre börtönbe zártak, magát Arany A. Lászlót 8 évre ítélték és tíz évre eltiltották a közügyektől is. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a Mindszenty-perrel ellentétben ezek a koncepciós perek nem voltak kirakatba állítva, inkább arra szolgáltak, hogy megfélemlítsék az egyházakat és a felvidéki magyarokat.”