A pszichoterápia során szinte megkerülhetetlen a gyerekkor, a szülőkkel való kapcsolat feltárása. A szülőkben ezért gyakran megfogalmazódik az aggodalom, ha a már felnőtt gyerekük terápiára jár: „Engem fog hibáztatni?”, „Vajon tévedtem a gyereknevelés során?”, „Hogyan látja a gyerekkorát?”, „Valóban a gyerekkorában kell keresni a problémák gyökerét?”. Az ilyen jellegű tépelődésekre Kovács Szilágyi Zsuzsa pszichoterapeutával, haladó sématerapeutával kerestük a választ.

A szakértő elöljáróban leszögezte, a terápia során nehéz nem foglalkozni a gyerekkorral, hiszen akkor van alakulóban a személyiség, annak a tartópillérei az alapján épülnek, amit gyerekként megtapasztalunk, amit a szüleink mintájából, velük való kapcsolatukból megélünk.

Ugyanakkor nem ritka, hogy konkrét kérésként megfogalmazódik, hogy a terápia során valaki nem szeretne a gyerekkorával foglalkozni, ám a tapasztalat szerint ez éppen olyankor fordul elő, ha a feltárás fájdalmas lehet, gyerekként negatív megélésekkel, traumával szembesült.

Alapvető érzelmi szükségletek a gyerekkorban

A gyerekkor feltárása azért is lényeges, mert abban a korban az alapvető érzelmi szükségletek betöltésének függvénye a személyiség kialakulása, formálódása, mutatott rá a pszichoterapeuta.

A gyereknek biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra van szüksége. A kötődés akkor alakul ki, ha a gyermek megkapja a feltétel nélküli szeretetet, a törődést, gondoskodást, odafigyelést, megértést. Emellett a kisgyereknek biztosítani kell az autonómiát, hogy felfedezhesse a környezetét.

Szüksége van arra, hogy megtapasztalja a spontán cselekvés szabadságát, a szabad, önfeledt játékot anélkül, hogy túlzott korlátok tartanák vissza. Fontos, hogy a szülő adjon neki időt a szórakozásra, játékra, mindarra, ami boldoggá teszi, ami által megélheti kreativitását. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell reális határokat meghúzni, megtanítani a gyereknek az önkontrollt, hogy szabályozni tudja impulzusait, vágyait, és hogy tudja elfogadni a kudarcot.

A szülőnek kell megtalálnia az egészséges egyensúlyt a kényeztetés és a túlzott kontroll között, részletezte Kovács Szilágyi Zsuzsa.

A pszichoterapeuta hozzátette, a személyiség formálódása, az hogy felnőttként miként boldogulunk, nem csak a szülőktől függ. Hatásuk lehet a nagyszülőknek, tanároknak, minden olyan autoriter személynek, akivel a gyerek kapcsolatban áll, akivel sok időt eltölt. Egy jól működő családban is sérülhetnek a gyerek érzelmi szükségletei, ha kapcsolatba kerül például egy túl szigorú, kritikus nagyszülővel, edzővel, pedagógussal.

Ám ha az alapvető érzelmi szükségletei betöltődnek, nagy valószínűséggel kiegyensúlyozott, mentálisan és lelkileg egészséges felnőtté válik, összegzett a pszichológus.

A múlt megértése segíti az egészséges felnőtt-mód kialakulását

A múlt megértése és az új jövőkép felépítése keserves folyamat lehet, hangsúlyozta Kovács Szilágyi Zsuzsa. Hozzátette, ha rálátunk a korábbi életünk eseményeire, segít megérteni a döntéseket, elakadásokat.

Az ezzel járó esetleges rossz érzés teljesen természetes érzelmi reakció. Az önismeret – a szülők által okozott lelki sebek kezelése –, lelki munka, ám újjászületést hozhat: az egészséges felnőtt mód kialakulását.A felnőtt felelőssége, hogy rálásson arra, ha nagyon erős negatív megélések, traumák, bántalmazás, alkoholizmus, betegség volt a családban, érdemes szakemberhez fordulnia, annál is inkább mert a saját szülői szerepe sok fájdalmat, hibás működési mintázatot előhozhat.

Gyakori, hogy éppen a szülővé válás során kérik a terapeuta segítségét, mondván: „Nem is értem, eddig minden rendben volt, ám amióta gyerekem született mintha nem is én lennék”. Ezért érdemes annak, aki úgy gondolja, hogy feldolgozni való történesek vannak a gyerekkorában, akár megelőző jelleggel csoportos, vagy egyéni terápia során elmélyítenie az önismeretét.

Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyvében fekteti le az elméletét, hogy nem az a cél, hogy tökéletes szülei legyünk a gyerekeinek, hiszen mindannyian hibázunk. Ha a gyerek az alapvető érzelmi szükségletei betöltődnek, már jól alapozunk.

A lojalitás-konfliktus – a pszichológusnál nem „kibeszéljük” a szüleinket

Gyakran előfordul, hogy a felnőttnek bűntudata van, ha a terápia során negatívumokat fogalmaz a szüleiről. Ezt nevezzük lojalitás-konfliktusnak, magyarázta Kovács Szilágyi Zsuzsa. Sokan inkább kerülik a témát: „Minden rendben volt a gyerekkoromban. Nagyon jó szüleim voltak” – mondják.

Ilyenkor valójában az merül fel, hogy „milyen gyereke vagyok a szüleimnek, akik a lehetőségeikhez mérten mindent megadtak nekem, hogy a hátuk mögött »kibeszélem« őket”.

Nem a „kibeszélés” a lényeg, hanem a megértés: annak a tudatosítása, hogy a szüleink működése miként befolyásolja a felnőtt létünket, részletezte a terapeuta.

Azt kell megértenünk, hogy a problémáink gyerekkorban gyökereznek, a sérülékenységünk nagymértékben függ attól, hogy az érzelmi szükségleteink a gyerekkorban hogyan töltődtek be. Például ha valakit gyerekként bántalmaztak, nehezen száll ki vagy nem is száll ki egy bántalmazó kapcsolatból, hiszen az „természetesnek, otthonosnak, ismerősnek" tűnik számára.

A hibáztatásnak nincs értelme

A szülőket nem hibáztatjuk, még akkor sem, ha toxikusak, bántalmazók. A terápia során mindig azt hangsúlyozzák, hogy a szülők a saját tudásuk alapján ennyit tudtak nyújtani. Nagyon sérült az a szülő, aki szándékosan bántalmazza a gyerekét, de ő is azért vált ilyenné, mert traumák, negatív ingerek érték. A megértésre összpontosítanak, arra mi állhatott a szülők viszonyulásának, működésének hátterében.

Sok esetben erős átfordulást hoz a terápia során, ha a felnőtt megérti, hogy korábban édesanyja, vagy édesapja azért volt túlságosan kritikus, büntető, mert ő is ilyen módon sérült a gyerekkorában, mutatott rá Kovács Szilágyi Zsuzsa.

Arra a kérdésre, hogy érdemes-e szembesíteni a szülőket a tévedéseikkel, a szakértő nemmel válaszolt. Kifejtette, az egészséges konfrontáció akkor történhet meg, ha a felnőtt gyermek és az idősödő szülő felnőtt módban tud viszonyulni egymáshoz.

Ha a felnőtt hazamegy a terápiáról és „kipakol” a szüleinek, hogy hibáztatok, bántottatok, elhanyagoltatok, az nem viszi előre a kapcsolatot, inkább mélyíti a fájdalmat, növeli a távolságot, véli a szakértő. Előfordul, hogy ha a felek elég érettek, elsimíthatók a konfliktusok, de az esetek többségében a szembesítés inkább vezet feszültséghez, mint feloldozásához.

Ha mégis előfordul a konfrontáció, gyakori, hogy a szülőben elhatalmasodik a tehetetlenség érzése, hiszen a múltra már nincs hatása, ezért védekezésbe kényszerül, vagy visszatámad. Ilyen esetben újabb sérülések keletkezhetnek, a gyerekkori negatív érzések visszaigazolása: nem értenek meg, támadnak, nem validálják az érzéseimet.

A múltat a terápiás térben érdemes feltárni, majd a jelennel kell foglalkozni

A terápia során leginkább az erősségekre fektetik a hangsúlyt, a kapcsolódási pontokat megkeresésére biztatnak, melyek mentén fenntartható a szülő-gyerek kapcsolat.

A terápia során ugyan soha nem adnak tanácsot, de foglalkoznak azzal, miért lenne fontos egy szembesítés, valóban szükséges-e a konfrontáció. Tipikusan az lenne az elvárás, hogy a szülő beismerje, hogy tévedett, esetleg bocsánatot kérjen, azt mondja: „Igazad van. Sajnálom!”, ez viszont ritkán történik meg. A visszaigazolást,  az érzéseink validálását, megerősítéseket más módon is megkaphatjuk, például a partnertől, vagy más életterületen, hangsúlyozta a szakértő.

A múltat a terápiás térben érdemes feltárni, majd a jelennel foglalkozni, mit tehetünk a jóllétünk érdekében, a saját felelősségünk, hogy ha voltak gyerekkori traumáink, azokat feldolgozzuk, tegyünk azért, hogy ne vigyük át a szülői szerepünkbe. Ez a legjobb módja annak, hogy a múltbeli minták átíródjanak és képes legyen az egyén az érett, egészséges felnőtt módból jövő kapcsolódásra, összegzett Kovács Szilágyi Zsuzsa.