A buszon utazva a telefonjába kezdi el írni, így születnek a Pitypang és Lili sorozat történetei – ezt is elárulta a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten Pásztohy Panka, az egyik legnépszerűbb magyar gyerekkönyv-illusztrátor, aki íróként is alkot. Legelső munkája a Panka és Csiribí című sorozat rajzolása volt, majd a Pitypang és Lili című sorozatot már szerzőként is jegyzi. Ennek két kötetéért Aranykönyv-díjat kapott. Kolozsvári közönségének elárulta, ősszel egy tökfaragásról szóló rész következik. Elmondta, hogy az új könyvben olyan komolyabb témát is feldolgoz, mint az elmúlás. Miért fontos, hogy oktasson is a gyerekkönyv, hogyan határozta meg Pásztohy Panka alkotói tevékenységét az anyaság, miért is nem olvassa műveit a gyerekeinek, milyen izgalmas történetekre bukkantak az erdélyi felmenőit kutatva? – többek között ezekről beszélgettünk vele, miután körülbelül száz kis Pitypangot rajzolt a gyerekeknek a dedikálások során.

– Hány kiskutyát rajzolt ma?

– Nem tudtam megszámolni, de ez mindig jó érzéssel tölt el, mert azt jelenti, hogy sok kisgyerek jött el, és sok kisgyereknek, remélem, tetszett is a mesém.

– Hogy vezetett az út pont a gyerekirodalomhoz? Egyáltalán volt esély másra? A gyermekei születése vitte ebbe az irányba, vagy eleve ez iránt érdeklődött?

– Az esélytelen volt, hogy ne rajzoljak, hisz képzőművész szülők mellett nőttem fel. Édesapám Szabados János festőművész volt, édesanyám Weeber Klára szobrászművész. Egy óriási műterem volt a házunk kellős közepén: egy 70 négyzetméteres, több mint négy méter magas műterem. Az alkotás mindig belengte a házat. A bátyám is hasonló pályát választott, és az, hogy én rajzoljak, az nem volt kérdés. A másik opcióm az volt, hogy óvónő legyek, hisz a gyerekekkel való foglalkozás is pici koromtól kezdve közel állt hozzám.

Animáció szakon végeztem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, és a nagylányom születése vitt abba az irányba, hogy nem animációs filmesként folytattam a pályámat, mert egy filmstúdió, az egész embert kíván. Kétéves volt a nagylányom, amikor diplomáztam, együtt csináltuk végig az egyetemet. Szerettem volna vele tölteni még a következő éveket is, nem pedig másra bízni őt, ezért kezdtem el illusztrálni. Azt kisgyerek mellett kitűnően lehetett. A történetmesélés szeretete, igénye egyszer csak előbukkant, és szerencsére a kiadó is vevő volt rá, nyitottak voltak, és így született meg a Pitypang és Lili. De egyébként ezen a sorozaton kívül is van több olyan könyv, amit szerzőként is jegyzek, meg illusztrátorként is.

– Mennyire valós történeteken, megtörtént eseményeken alapulnak a Pitypang és Lili-sztorik?

– Nagyjából olyan 50-50 százalékban. Egyébként van egy önéletrajzi ihletésű könyvem is, a Pesti Mese, ami nagymamáknak és unokáknak szól. Ez saját gyerekkori történetem. Vidéki kislányként nőttem fel, de budapesti nagymamával. A könyv a vidéki és a budapesti, nagyvárosi élet egyfajta összehasonlítása. Egy kicsit a főbb budapesti nevezetességek is benne vannak, illetve arról a semmihez nem fogható kapcsolatról szól, ami egy nagymama és az unoka között kialakulhat. Az elválás, egy kis szomorúság is ott van a végén, hisz nekünk hat év adatott így együtt. Ezáltal a könyv a felnőtteknek is szól, nagyon sok felnőtt el szokta mondani, hogy az utolsó részt végigsírja, mert magára ismer, a nagymamájára, a saját életére. Ez a könyv például majdnem teljesen valós, nyilván kicsit kiszínezve, hiszen ha a gyerekeknek szól, egy kis tanítás, kis érdekesség is kell bele. A Pitypang és Lili sorozat sokkal inkább fikció, de elég sok a valós eredet benne.

– Huszonéves a legnagyobb lánya, óvodás a legkisebb fiú, általuk is végig tudta követni az elmúlt huszonévnek a gyerekirodalmát. Hogy változott ez az elmúlt évtizedekben?

– Az élet is hozta, nemcsak a nagylányom születése, ezt a pályát, hiszen a magyar gyerekirodalom terén a 2000-es évek elején-közepén volt egy üresedés úgymond. Az akkori nagy szerzők már nagyon idősek voltak, többen meg is haltak, és jött egy új lendület a gyerekirodalomban. 2006-ban jelent meg a Panka és Csiribí, amit én illusztráltam. Ez volt a Pagony Könyvkiadónak az első könyve, és a Pagony is úttörő vállalkozás volt, amit fiatalok az egyetemről kilépve alapítottak Budapesten. Frissességet, új színt hoztak. Most már szerintem sokkal nehezebb azoknak a fiataloknak, akik el akarnak egy új sorozatot indítani, mert most nagyon-nagyon a verseny, hisz mi – akik akkor elkezdtük – még aránylag aktívak vagyunk.

Ma már gyorsabban meg az illusztrálás, kiadás, hisz digitálisan készítjük az illusztrációkat. Ugyanakkor a történeteket is mai korhoz kellett igazítani. Én magam is nagyon szeretem olvasni a régi meséket is a gyerekeimnek, de mivel már egy teljesen más világban cseperednek, szerintem jó dolog, amikor magukra tudnak ismerni a történetben. Sokszor azt veszem észre, amikor olvasok a kisebb gyermekeimnek, hogy számukra egy nagyon ismeretlen világ, amiről szó van. Vagy történt olyan – ez most nem könyvhöz kapcsolódik –, hogy egy régi, gyerekkori paplanhuzatomat beküldtem a kisfiamnak az óvodába, és mondtam neki, hogy nézze meg, milyen szép, milyen mesefigura van rajta, meg hogy ez még gombos. Neki a mesefigura meg se maradt, viszont a gomb, amit csak épp említettem, az igen, és mondja nekem másnap, hogy jó volt ez a takaró, de hiába nyomta a gombot, nem történt semmi. Négy és fél évesen a gomb szó nem állt össze, azt hitte, valami varázslat fog történni.

Úgy tűnik, nekik most szinte szótár kell a 30-40 évvel ezelőtt megírt mesékhez. Népmeséket olvasni is nagyon fontos, hasznos, egy identitást alakít ki a gyerekben, vagy ott van például a Boribon, ami egy nagyon időtálló mese, mert annyira egyszerű a nyelvezete, hogy a mai gyerekeknek is ugyanúgy befogadható, azonban vannak olyan mesék, amik sokkal nehezebbek, egyszerűen nem tudják hova tenni a kicsik.

– A könyvhetes beszélgetésen elhangzott, hogy nem olvassa a gyerekeinek a Pitypang és Lili-meséket. Hogy lehet ez?

– Ez azért van, mert egyrészt nehéz felolvasnom a saját mesémet. Mindig találok, nem is annyira a szövegben, hanem a rajzokban – ott kritikusabb vagyok magammal – olyasmit, amiről azt gondolom, máshogy kellett volna. Másrészt, nekem izgalmasabb más alkotását olvasni. Már alig várom, hogy egy új Babaróka-rész megjelenjen. Nyilván, ha kérik, akkor nem mondom a gyerekeimnek, hogy nem olvasom el, amit magam írtam.

– A Pitypang és Lili könyveknek van tanító, oktató jellege, miért is fontos ez a gyerekkönyvekben?

– Fontos szempont szerintem. Amikor gyerekkönyvet írunk egyrészt lényeg, hogy olyat írjunk, amilyen még nem volt, másrészt mivel a gyermek még tudatlanabb, és egyébként is egész nap okítjuk, próbáljuk rávezetni az életre, a mese – pont az a jó benne, hogy – ezt segíti, de nem direkt módon. Nem szeretem a nagyon direkt oktató meséket – bár most pont egy bilis könyvet illusztráltam, nagyon direkt oktató mese, de imádják a gyerekek, valami miatt, valószínűleg, mert a saját élethelyzetüket ismerik fel benne. Egyébként ezért mondtam a beszélgetésen, hogy szerintem az a jó mese, amikor a szülő meséli el a gyereknek az ő napját. Van, akinek ez nem megy. Nekik nagyon jó kapaszkodó egy mesekönyv, mert amíg abból olvas, együtt töltik az időt.

Az igazán jó gyerekkönyv szerintem az, ami egy kicsit elindítja a gyerek gondolkodását, akár az empátia irányába, hisz nekünk például volt problémánk az iskolán belüli bántások miatt a nagylányommal. Abban hiszek, hogy lehet a gyerekeknek utat mutatni, vagy mintát adni akár a mesekönyvek által. Ezért próbálom mindig a saját sorozatomba ezt belevinni. A humor is nagyon fontos, mindegyik részbe igyekszem valami vicceset becsempészni. Azon, hogy apa fél pár papucsban ugrál a kertben, azon minden gyerek hahotázik. Felnőtt szemmel lehet, hogy annyira nem vicces. Érdemes szerintem a felnőttnek is kikacsintani, belevinni a rajzba, szövegbe számukra vicceset, hogy ne unatkozzon a szülő sem. Az a jó, amikor együtt egy nagy élmény a könyv.

– Azt javasolja, hogy például esténként a szülő a gyerek napját mesélje el neki, azt alakítsa történetté, behelyettesítve a gyermeket valamilyen már szereplővel. Miért is jó ez?

– A pszichológusok is szokták mondani, hogy nagyon jó feldolgozási lehetőség ez a gyereknek, ha a saját napját elmeséljük neki. Az én gyerekeim például imádják, amikor elmondom nekik, hogy mondjuk volt a bölcsődében vagy az óvodában, vagy épp találkozott a szomszéd nénivel, esetleg valami negatív dolog történt vele. Szerintem könnyebben feldolgozza a gyerek, ha a mesében adunk neki arra egy megoldást.

– A Facebook-oldalán írta, hogy a könyvhétre látogatva, kicsit haza is jön Erdélybe, hiszen anyai ágon vannak erdélyi felmenői. Kik voltak ők? Esetleg élnek még rokonok?

– Sajnos nem maradt már itt senki. Nagyajtáról származtak, ők a Nagyajtai Donáthok, egy nemesi család volt. Az én ükapám, Donáth Lajos volt az, aki a távírástan könyvet megírta, és a távírást – amit talán Németországban tanult – meg is valósította egész Magyarország területén. Ezenkívül kiállt a női foglalkoztatás mellett. Az ő felesége, az ükanyám is egyébként mindig dolgozott, amellett hogy sok gyermeket szült. Nagyon modern volt a gondolkodása Lajosnak. Végül elszegényedtek, miután a vagyonuk nem maradt meg. Átkerültek a mostani Magyarország területére. Az én nagyapám, akit én már nem ismertem – még az 1800-as évek végén megszületett, nagyon elcsúszott a család így időrendben –, még Erdélyben járt iskolába, itt volt bíró a nagybátyja. Anyai ágon van egy másik vonal is, a váradolasziak, akik iparos emberek voltak: kesztyűkészítők, aztán műbútorasztalosok. Egészen fantasztikus szintekre emelkedtek. Az 1800-as évek végén már Budapestre érkeztek.

A Pásztohy, ami a férjem vezetékneve, szintén erdélyi családnév. A férjem nagy családfakutató, talán, az 1500-as évekig nemesi adományozó levéltől elkezdve mindent beszerzett. Bánffy-leszármazott is – emeljem ki, ha már így itt vagyunk a Bánffy-palotában –, báró Bánffy Polixéna volt az egyik ükanyja, ha jól tudom. A férjem bele van szerelmesedve Erdélybe, nagyon sokat kutatja. Neki még vannak itt rokonai. Nekem szerintem sajnos nincsenek. Nagyon sokan meghaltak fiatalon közülük. Nekem csak a jó érzés marad, hogy eljuthatok ezekre a helyekre. Fantasztikus dolog, hogy mik derülnek ki, amikor elkezd kutatni az ember. Például a dédapámról és családjáról most már tudom, hogy tősgyökeres nagyváradiak voltak. Megvan egyébként még a Donáth-kúria, ami az övék volt. Nagyon sok érdekes ember volt ott: ilyen csepűrágók, vándorszínészek, operaénekes, zeneszerző.

Egyébként a férjem ragaszkodott hozzá, hogy az erdélyi családfájáról válasszon a fiának nevet. A férfiági családfáját nézte meg, mondott egy pár nevet, hogy abból válasszak. Így szeretett volna  tisztelegni az erdélyi ősei előtt. A kisfiamnak a keresztneve Mózes, ez onnan jött, hogy, én úgy tudtam, a reformátusok között Erdélyben aránylag gyakori volt a Mózes keresztnév. Református is lett a kisfiunk, mert a férjem szerette volna, hogy ezt a vallást is vigye tovább, hogy ez az identitás megmaradjon.