Mióta elvonultak az esőzések, a forró nyári nappalok egésznapos gépzúgással telnek: kaszál, forgat, gereblyéz a traktor, dolgozik a bálázó, majd nagy terűben hordja haza szénáját a gazda. A laikus azt hinné, a környezet kisemmizése zajlik, egy növényt, állatot nem kímélő gépesített mezőgazdálkodás formájában. Azonban Demeter László ökológus szerint Nyugat-Európához képest nagy mértékben bio, környezetkímélő gazdálkodást folytatnak a gazdák a „székelyföldi kaszálóparadicsomban”. Telefonbeszélgetésünk során elmondta, a csak kézi vagy állati erővel folytatott mezőgazdálkodás ideje leáldozófélben van, de gépekkel is lehetséges nagymértékben természetkímélő gazdálkodást folytatni.

Demeter László ökológus az erdélyi, székelyföldi és gyimesi szénacsinálás ismerőjeként nyilatkozott portálunknak, hiszen 2014-ben Hegyi kaszálók – Biodiverzitás és hagyományos gazdálkodás címen feleségével együtt dokumentumfilmet forgatott a hazai tájhasználatról, több szaktanulmány szerzője a gyepterületek természeti értékeivel kapcsolatban.

Tapasztalatai szerint messzemenően Székelyföld az ország és Európa legjelentősebb kaszálós tája, a vadvirágos kaszálók óriási természeti értéket képviselnek, és a székelyföldi gazdák kulcsfontosságú szerepet töltenek be ennek az értéknek a fennmaradásában. Noha egyelőre természet és környezetvédelmi szempontból nem annyira tudatos gyakorlat, a gazdák elsősorban a megélhetés céljából, kevésbé természetfenntartó célzattal folytatják a szénacsinálást, de a tevékenységük “mellékterméke” egy nagyon jelentős természeti gazdagság, amely embernek és természetnek egyaránt jó. A mai világban a társadalom egésze számára nyújtott szolgáltatásként is felfogható, hiszen a székelyföldi kaszálókon rengeteg a vadon élő élőlény, méhlegelők, gyógynövények, beporzó rovarok, ritka növények, ugyanakkor a kaszálók hozzájárulnak a csapadékvisszatartáshoz, szénmegkötéshez, eróziócsökkentéshez is.

Hagyományos gazdálkodás: vissza a kézi kaszáláshoz, lószekeres szénahordáshoz?

A szakember elmondása szerint a hagyományos kifejezés mást és mást jelent régiónként, országonként: míg nyugaton a gépesített mezőgazdálkodás előtti szakasz már feledésbe kezdett merülni, és a hagyományos gazdálkodás alatt sokan a már gépesített mezőgazdaságot értik, addig tájainkon a kézi kaszálás, takarás és a ló-tehén-bivaly vontatta szekeres szénahordás minősül tradicionálisnak. Ez utóbbi ökológiai szempontból ideális, környezettudatos megoldás, ám a mai világban sajnos egyre kevésbé életképes, a fiatal generációk egyre ritkábban vállalják a lassú ritmusú, idő és fizikai munkaigényes, embert próbáló szénacsinálást, a bővülő állatállományt már nem lehet csak kézi és állati erővel végzett munkával fenntartani, és ebből családot eltartó jövedelmet termelni.

Noha úgy hangzik, mintha ökológusként a gépesített tájhasználatra ösztökélné a gazdákat, Demeter László nem híve a túlzottan gépesített, intenzív gazdálkodásnak, azonban biztos benne, hogy a hazai tájakon zajló szénacsinálás még mindig környezetkímélő a Nyugat-európai gyakorlatokhoz képest. Nálunk még mindig viszonylag sok a gazdálkodó, mindenki kicsit eltérően műveli földjeit, a földbirtok sok elszórt, viszonylag kisméretű parcellából tevődik össze, emellett egyensúlyban van a legelők és kaszálók jelenléte. Az intenzíven művelt szántóföldek viszonylag kis területet foglalnak el a tájból, tehát zsizseg az élet a mezőkön.

A mozaikos kaszálók a legfajgazdagabb részei a mezőgazdasági területeknek, ezeket követik a legelők, a szántóföldek pedig a legsivárabbak –  ez nem jelenti azt, hogy egy szántóföldet nem lehet kíméletesen és természetbarát módon használni. A kaszálók természeti értékét úgy lehet fokozni, ha elszórtan helyet hagyunk a fás növényzetnek is, ha pedig olyan szerencsénk van, hogy évszázados fák vannak gyepterületeinken, azt az állapotot nem lehet felülírni. Székelyföld kaszálóinak természeti értékét szépen mutatja a folyamatosan növekedő gólyaállomány - például a Csíki medencében az utóbbi 20 évben megduplázódott a költő gólyaállomány -, olyan szöcske és lepke fajok élnek itt nagy számban, amelyek közép-Európából vagy eltűntek, vagy annyira megritkultak, hogy a veszélyeztetett fajok közé sorolják őket.

Az emberi jelenlét szerencsére nem zárja ki a természeti gazdagságot

„Természetvédelmi szempontból az az ideális, ha minél kevésbé van gépesítve a mezőgazdaság, de az emberi jelenlét szerencsére nem zárja ki a természeti gazdagságot, ugyanakkor gép és gép között is különbség van” - részletezte a szakember.

Beszélgetésünk folyamán arról is felvilágosított, hogy a természetkímélő talajhasználat akkor is megvalósulhat, ha gépekkel dolgozik a gazda, de figyel arra, hogy hogyan alakítja ki a gépparkját: a kicsi kaszálógépeknek például kisebb a sebessége, kevésbé károsítják az élővilágot, nedves talajon, széles kerekekkel felszerelve kevésbé tömörítik a talajt, meredek lejtőn stabilabbak, ugyanakkor a teljesítményük korlátozottabb, jobban illeszkednek a természet ritmusához. Nem lehet velük több tucat hektárt lekaszálni, tehát sokkal jobban óvják a növény- és állatvilágot, mint a nagy teljesítményű erőgépek.

„Úgy látjuk, hogy természetvédelmi szempontból a Székelyföldön folytatott kaszálógazdálkodás közel ideális, legfennebb apró finomításokat igényel. Rendkívüli kulturális és természeti értéket képvisel, túl a közvetlen gazdaségi funkcióján. A legjobb természetesen az, ha minél kevésbé van gépesítve a mezőgazdaság, viszont a gépek használatát nem lehet teljesen elkerülni, ezért azt kell vizsgálni, hogy milyen gépparkkal dolgozunk, illetve szereljük fel a gazdákat".

A sok gazda, a gazdaközösségek jelenléte nagyon fontos komoponense a természetbarát tájgazdálkodásnak. Arra ki-ki egyénileg figyelhet, hogy a kaszálók szegélyzónáit, mezsgyéit lehetőleg érintetlenül hagyja, vagy kevésbé művelje meg, mert abban bújnak meg az állatok, míg a traktor dolgozik, illetve érdemes egy-egy területen kisebb „szigeteket” meghagyni, amelyek szintén a megzavart élőlények menedékeként szolgálhatnak. Minél kisebb léptékű az emberi tevékenység a tájhasználatban, annál kedvezőbb a terület a mezőgazdálkodásnak, ezért érdemes azt a tanácsot is megfogadniuk a gazdáknak, hogy egy kaszálás folyamán részletekben vágják le a füvet, mert azáltal a növény- és állatvilágot sem veszélyeztetik. Ugyanakkor felszerelhetnek a traktorjukra egy vadriasztót is, ezáltal nem rohannak vesztükbe a sarokba szorított állatok.

Demeter László úgy véli, amennyiben egyszerre nagy területeket művelnek meg, megváltoztatják a különféle fajok élőhelyét, és ezzel egy időben több fajt kergetnek pusztulásba. Az állatok sarokba szorítását azzal is megelőzhetik, hogy a szokványos kívülről befelé való spirálos haladást belülről kifelé haladóra alakítják.

Székelyföld szerencsés, mert területén sok a gazda, de a román alföldön már meg kell birkózni a kaszálók homogénné válásával, ami abból fakad, hogy egyre többen fordítanak hátat a gazdálkodásnak, vándorolnak külföldre vagy öregednek ki. A közösségekben eluralkodik az a tendencia, hogy a meglévő gazdák közül egy élenjárót követnek, amelynek következtében egyformán kezdik használni a földterületeket, a juhgazdálkodással pedig a kaszálóknak is búcsút intenek, tehát marad a legelő és a szántóföld, illetve a mozaikosságát elvesztett, pár hektárnyi kaszáló.

Pozitív és negatív változások

Az ökológus tapasztalatai azt mutatják, a kommunizmushoz viszonyítva természetvédelmi szempontból pozitív irányba alakult a mezőgazdálkodás, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években minden lehetséges földterületet szántókká alakítottak, a fás növényzetet tűzzel-vassal irtották a legelők feljavítása során, a vizes területeket, ahol csak lehetett lecsapolták. Viszont a kilencvenes évektől nagyon nagy területek alakultak vissza gyeppé, regenerálódtak a vizek, részben a fás növényzet is. Sajnos gazdasági, demográfiai szempontból kedvezőtlen változások is történtek, a gazdák többsége számára nehezebbé vált a termékek értékesítése, a gazdatársadalom megfogyatkozott, ami természetvédelmi szempontból is kedvezőtlen, mert minél kevesebb gazda műveli a területeket, annál gépesítettebbé és egyneműbbé válik a tájhasználat.

A Székelyföldön folytatott mezőgazdálkodás egészében véve tehát természetvédelmi szempontból nem csak hogy nem káros, hanem épp ellenkezőleg, nagyon kedvező, amennyiben a kaszálóterületek nagy aránya megmarad a tájhasználatban. A gazdáknak arra kellene figyelniük, hogy minél kevesebb vegyszert használjanak, a gépállomány lehetőség szerint a területek méretéhez, sajátosságaihoz legyen igazítva, és törekedjenek arra, hogy ne csak elvegyenek a természetből, hanem vissza is adjanak, meg is hagyjanak a természetnek megfelelő mennyiségű menedéket. Ezt elsősorban a szegélyek, vizes területek meghagyásával lehet elérni. Ezek a szempontok összecsengenek az egészséges élelmiszerek előállításával és az egészséges életmóddal is.