Ha a női vezető erélyes a munkájában – hiába hozza ugyanazokat a tulajdonságokat, amiket egy férfi vezető: például önérvényesítőbb, keményebb, céltudatosabb –, a közösség szemében visszataszítónak tűnik. Elmaradnak a jó vezető, intelligens, képzett szakember címkék, és helyüket rendszerint az előítéletek széles skálája veszi át. Mert mi is lehet a nő kemény stílusára a magyarázat, ha nem az, hogy „a változókor gyötri”, esetleg „pirosbetűs napjai vannak”, vagy éppen „hiányzik neki valami, amit otthon nem kapott meg”? Ráadásul, ha az akaratát és a céljait a férfi munkatársakkal partneri vagy munkaadó-munkavállalói viszonynak megfelelően közli, akkor hirtelen még a férjét is sajnálni kezdik, aki odahaza „biztosan papucs”, és különben is: „a nő, ha a munkában ilyen, otthon nem is lehet jó háziasszony, feleség vagy anya” – feszegették a női vezetők, és úgy általában a nők, női munkavállalók megítéltségét a munkaerőpiacon a Női vállalkozók Erdélyben (továbbiakban NOVE) csoport tagjai a Kolozsvári Magyar Napokon. 

A beszélgetést, amiből voltaképpen egy közel kétórás interaktív tanácskozás kerekedett, a Konfliktuskezelés. Női sémák címen hirdették meg. Ennek keretében igyekezett Gyöngyösi Csilla és Deme Ilona megválaszolni azokat a gyakran tabunak minősülő kérdéseket és jelenségeket, amelyek egészen a szűk családi környezetig és a nevelési módszerekig nyúlnak vissza. Előbbi női vállalkozóként, a NOVE egyik alapítójaként tette fel kérdéseit, utóbbi pszichológusként közelítette meg a témát, amely a konfliktuskezelés és a női-férfi vezető tulajdonságainak megvitatásáról lassacskán átgyűrűzött a szülő-gyermek, férfi és nő közötti kapcsolatok elemzésére. Mert amint az csakhamar világossá vált, a női-férfi ellentétek és az ellentétek enyhítésének lehetőségei is mind egy tőről fakadnak: a családból.

Deme Ilona pszichológus tapasztalatai szerint a nőktől a kompromisszumkészség, a gyengédség az elvárt, míg a férfiaktól a versenykészség, a határozottság és céltudatosság – és míg a társadalom jól meghatározott férfi és női szerepeket oszt, addig a nőknek szinte lehetetlen felvenniük a versenyt a munkahelyükön. Noha a jó vezetőt nem a neme, hanem a képességei és készségei határozzák meg, a munkaerőpiacon az elvárások mentén a társadalom még 2023-ban is kettősmércét alkalmaz, és valahogy mindmáig a nők húzzák a rövidebbet.

Pedig a legtöbb kutatás szerint még a konfliktuskezelési módszereinket sem a nemünk vagy a genetikánk határozza meg, hiszen a történelem folyamán a női despoták fikarcnyit sem voltak gyengédebbek, mint a férfiak, a társadalom szemében valahogy mégis megbotránkoztató, ha a nő kemény, „mert kemény csak a férfi lehet”, holott gyakran egyik nem keménysége sem jó irány. De a vezető szereppel kapcsolatban inkább a férfiaknak tulajdonított megnyilvánulások, tulajdonságok az elfogadottak – fogalmazott a pszichológus, kiemelve, hogy szinte mindenki hallotta már azt a jótanácsba burkolt előítéletet, miszerint „a vezetés nem nőknek való terület, itt keménynek kell lenni, el kell nyomni mindenkit, és azt egy nő nem bírná”.

Nem csoda, hogy amint olyan pozícióban mutatkozik meg a női vezető, mint a férfi, máris 75 százalékkal csökken a népszerűsége. És előbb-utóbb üvegplafonba ütközik: ugyanazért a munkáért, amit a férfihoz hasonló attitűddel végez, negatív megítélés alá esik, és még a bérezésén is meglátszik a különbség. Még akkor is, ha a munkakör betöltésének feltétele, hogy erős, karakán, törtető legyen. Amint egy nő ilyetén nyilvánul meg, a zsarnoki és a hatalmaskodó címkéket mindkét nem részéről egyaránt megkapja minden egyéb szitokszóval kiegészítve. Deme Ilona pszichológus és Gyöngyösi Csilla NOVE-tag szerint Erdélyben ezek az előítéletek egy másik súlyos jelenséggel is kiegészülnek: szinte nincs ember a vidéken, aki legalább egyszer ne hallotta volna, a „nekem egy nő ne mondja meg, hogy mit tegyek” lekezelést vagy „az ilyennek szerencsétlen ura biztos papucs odahaza” sajnálkozást.

2023-ban tehát még mindig súlyos hátizsákot cipel a nő, aki vállalkozóként és a magánéletében egyaránt megküzd – szinte naponta – a ráaggatott nemi szerepekkel, míg igyekszik egyszerre asszertív és önérvényesítő lenni, miközben elvárás, hogy női létéből fakadóan inkább gondoskodó és kompromisszumkész legyen. Ez utóbbi pedig idehaza inkább jelenti azt, hogy „értsd meg, engedd el, ne állj bele a vitába”, mint azt, hogy vidd célra az akaratodat, ha szerinted jó az irány – boncolgatták a szakemberek hangsúlyozva, hogy bár kilátástalannak tűnik a helyzet, és a mérleg mintha egy oldalra billenne inkább, nem csupán a nők szenvednek az elvárások súlya alatt, hanem a férfiak is.

A vezetői tulajdonság nem a nemen múlik, inkább a korai kötődés hiányosságain és az apa elérhetetlenségén

A beszélgetés folyamán meglepő ténnyel állt elő Deme Ilona szakember: mint mondta, nem az ember neme határozza meg a későbbi konfliktuskezelési módszereit és a vezetői tulajdonságait, hanem a korai kötődés hiányosságai, azon belül is az apa érzelmi elérhetetlensége az első néhány évben. Míg a kötődő nevelés kompromisszumkész felnőtteket ad, addig egy távolságtartó apa és egy nem túl válaszkész anya önérvényesítő és versengő férfiakat és nőket nevel a társadalomnak. Az ilyen körülmények között nevelkedő emberek hajlamosabbak kívülről várni a megerősítésre, és szakmájuk szempontjából validálni saját értékességüket. Teljesítménykényszeresek, maximalisták lesznek, akik egyre többet és többet akarnak.

„Ha valaki a teljesítményben keresi a pozitív megerősítést azzal kapcsolatosan, hogy értékes, az olyan, mintha drogot fogyasztana: folyton szüksége van a visszaigazolásra” – magyarázta Deme Ilona pszichológus hangsúlyozva, hogy „jó vezetőket” nem nevelhetünk így, akkor sem, ha napjainkban a többség még azt az embert tekinti jó vezetőnek, aki kapitányosabb, semmint az együttműködő, már-már partnert, az iránymutatót, aki nem birtokol tekintélyelvű jellemzőket. Hozzáfűzte, sokkal szerencsésebb az a gyermek, akinek az első életéveiben elérhetőek érzelmileg és fizikailag is a szülei, mert ő nagy valószínűséggel nem fog autoriter jegyekkel rendelkezni. Együttműködő ember válik belőle, aki hosszú távon sikeresebb és kiegyensúlyozottabb, mint az, aki verseng és önérvényesítésre törekszik.

Örömmel számoltak be ugyanakkor arról az Erdélyben is jól látható változásról, miszerint a fiatal édesapák több szerepet vállalnak a gyereknevelésből, mint az eddigi generációk, illetve amellett sem mentek el szó nélkül, hogy a nők is több feladatot mernek átadni – eddig ugyanis részükről is volt egyfajta távolságtartás, a „te ezt nem tudhatod” kétségekre alapozva, amelyek szintén a női-férfi sémákból, előítéletekből fakadnak. Ezek ugyanis mind azt jelzik, hogy van nyitottság a változásra, és ezt a pszichológus tapasztalatai is megerősítik: „ma már nem annyira kirívó, hogy egy férfi gondoskodik vagy szerepet vállal a háztartásból, mert egyértelmű, hogy tud gondoskodni” – ami nem csak egyéni szinten érzékelhető, a társdalom egésze is kezd változtatni ennek megítélésén, pozitívan reagál, ha a férfiaknál megjelenik az empátia.

Mindemellett az is pozitív előjelű, hogy manapság a családok leosztják egymást közt a feladatokat, és nem feltétlenül örökítik tovább a hagyományos berögződéseket, azaz többségük nem tesz meg csak azért bizonyos dolgokat, mert az anyjuk/ apjuk, nagyanyjuk/ nagyapjuk is megtette, helyette inkább megbeszéli a társával, hogy mi lehet kettejük számára a jó irány. A szerepek, amiket generációkon át örökítünk, kényszerítőek mindkét nemre nézve, a nők számára pedig még hátrányos helyzettel is járnak – értettek egyet a beszélgetőtársak, majd arra is kitértek, hogy a nemi szerepek terhe a férfiak életén szintén megmutatkozik. A statisztikák alapján például átlagosan kevesebbet élnek a rájuk nehezedő stressz miatt, ugyanakkor a szenvedélybetegségre való hajlam is magasabb esetükben.

A stresszes, autoriter és függő férfiak például valamikor érzelmileg elidegenített kisgyermekek voltak, akiknek „nem szabadott sírniuk, mert a férfiak nem sírnak”, és akik nem mutathatták ki az érzésüket, mert az „katonadolog”, „mire megnőnek, elmúlik”. A beszélgetésen jelenlévő nőknek azzal is szembesülniük kellett, hogy nagyon sok férfit ők maguk, az édesanyák indítanak el egy vissza nem fordítható vagy vissza alig fordítható lejtmeneten. A pszichológus tehát arra kérte a hallgatóságot, „legalább az első három életévben, ami roppant meghatározó a fejlődésben, hagyják sírni a kisfiúkat, és engedjék, hogy ugyanolyan nyíltan és őszintén élhessék meg az érzelmeiket, mint a kislányok”. Ezzel elkerülhető, hogy a későbbiekben olyan férfiak irányítsanak, akik számára csak másodlagos a női munkaerő és a női társ, így – még a vállalkozásokban is – inkább kávéfőzésre, bögrék mosogatására, azaz gondoskodásra és háttérbe vonulásra hivatott.

Egyéni szinten változtatható a hátrányos nemi megkülönböztetés

A jelenlévők véleménye abban is megegyezett, hogy a napjaink női nem kívánnak forradalmat robbantani. Ellenkezőleg. Céljuk újratárgyalást kezdeményezni, egy olyan élhető társadalmi működést szorgalmazni, amelyben a férfi és a nő nyíltan elmondhatja, hogy mit és mennyit tud vállalni anélkül, hogy bárminemű hátrányos megkülönböztetés érné.

Az ugyanis fenntarthatatlan, hogy a nő nyolcórás munkáját – amit munkavállalóként vagy vezetőként végez – teljes munkaidőben beárnyékolják a nemi megkülönböztetésen alapuló sémák, majd, amikor hazaérkezik, szintén a női-férfi sémáknak eleget téve egy újabb műszakot kell lehúznia a háztartás és gyermeknevelés útvesztőiben.  Ezek elkerülésére a legjobb mód az, hogy apa és anya is ellátja azokat a teendőket, amiket előzetes egyeztetés után magára vállalt, illetve a családban felhatalmazzák egymást a felek, hogy a határátlépések esetén szólhatnak arról, hogyan érintette őket társuk elvárása, megnyilvánulása. Ez a módszer tágabb közösségben, például a munkahelyen is alkalmazható, és máris szűnnek az egymásnak feszülések, enyhül a meg nem értettség.

Így elkerülhető az, hogy a nők megbízhatatlan és minden negatív jelzővel ellátott munkaerőként legyenek jelen: napjainkban már eleve akkora a fluktuáció, hogy a férfiak és nők egyenlő arányban váltogatják a munkahelyeiket; ugyanakkor – ahogy arról a beszélgetés után minden jelenlévő megbizonyosodhatott – nincs akkora különbség férfi és nő között, hogy a nőnek minduntalan háttérbe kellene vonulnia. Nem a női lét, nem is a férfi lét tesz valakit jó vezetővé vagy jó emberré, hanem a gyermekkori tapasztalatai. Ezt viszont kiegyensúlyozott nők és férfiak teremtik, akikre nem szűk, és nem is bő a szerep, hanem éppen találó, mert közös megegyezés alapján fércelték rájuk.