„A csillogó-villogó karácsonyok egy idő után fojtogatóvá válnak, ezért döntenek egyre többen a visszafogott, saját kezűleg készített díszek mellett, amelyek meghittebbé teszik az ünnepet” – vélekedtek interjúalanyaink, akiket a csuhé és horgolt karácsonyfadíszek fortélyairól kérdeztünk. A Kápolnásfalun élő Molnár Erzsébet édesanyjától leste el a horgolás művészetét, amit később gyermekeinek is továbbadott; a Csíkszeredában élő Ilyés Ágota pedig felnőttként figyelt fel a csuhédíszek szépségeire, így kíváncsiságának eleget téve könyvekből sajátította el azt.

Míg nagyszüleink idejében alma és dió került a fenyőágakra karácsonykor, addig napjainkban színesek, arany, ezüst és vörös fényben csillognak, és beterítik a fát a modern karácsonyfadíszek, amelyek egy idő után nem hagyják levegőhöz jutni az embert. Rátelepednek a karácsonyokra, mert ahelyett, hogy az ünnepre hangolódást segítenék elő, vásárlási lázban tartják az embereket. Nem úgy, mint a kézműves díszek, amelyek elcsendesítik, lelassítják és számvetésre sarkallják készítőjüket az előállítási folyamat során. Az ember megtapasztalja a „teremtést”, és amint a fára akasztja a semmiből létrehozott tárgyakat, tudja, hogy mennyi érzés és gondolat rejlik minden egyes dísz mögött.

Horgolt angyalka, harang, gömb és hópehely

Molnár Erzsébet nagy vendégszeretettel fogadott otthonában, és készségesen mesélt kézműves tevékenységéről. Felidézte, hogy kisgyermekkorában leste el, miként kell a horgolótűkkel bánni, méghozzá úgy, hogy új év első napján, miközben édesanyja a templomban imádkozott, édesapja nem engedte szánkózni a pajtásaival, mert azt tartotta, az évben szerencsétlenséget hoz, ha első nap bármit is kivisznek a házból. Mivel bent kellett ücsörögnie, kezébe vette anyja kézimunkáját, egy még befejezetlen horgolt mellényt, és azon addig gyakorlatozott, míg elsajátította a technikát.

A kézimunkázás azóta is meghatározza mindennapjait: hajnalban kel, és rögtön ébredés után előveszi a horgolni- vagy varrnivalóját, mert úgy vallja, akkor igazán tevékeny és értékes a napja, ha sikerül néhány órányi kézművességet is belecsempésznie. Így készült el a több száz horgolt karácsonyfadísszel is, amikhez már jóval advent előtt, még november elején hozzálátott. Férje ugyanis ágyhoz kötött beteg, ezért az ápolása mellett kevesebb ideje jut egyéb tevékenységekre, pedig a kézművesség családjuk számára bevételi forrás is egyben. Adventben különösen fontos helyre kerül náluk a kézművesség és családi élet közti egyensúly: „a hajnalmisék meghittebbé teszik a készülődést, azokra hat órától mindig eljárunk, ezt követik a napi feladataink, és emellett lelkesen tervezgetjük, hogy mit adhatunk szeretteinknek, mit tehetünk meg értük” – részletezte látogatásunk folyamán.

Mint megtudtuk, 2015-ben kezdte el komolyabban a horgolt karácsonyfadíszek előállítását, addig csak apró papírdíszeket alkotott három lányával, míg kisgyermekek voltak. A gömböket, angyalkákat, hópelyheket, harangokat ma már különféle stílusban képes meghorgolni, az ananász- és fenyőfatechnika is a kisujjában van, nem beszélve arról, hogy pöttyös, hullámzó, vagy csíkos gömböket is könnyedén alkot meg a fonalak és tűk segítségével. Megmutatta, miként készülnek angyalkái: a fejtől indul, amelybe vattapamacsot bújtat, az adja meg a köralakját, majd szépen lassan halad lefele, és az emberi test vonulatainak megfelelően hol domborítja, hol karcsúsítja a díszeket. Később ezeket házilag főzött cukros szirupba áztatja, azzal keményíti mindet, méghozzá úgy, hogy műanyagpalackokra húzza testüket. A cukros főzet olyannyira megbízható, hogy sokszor több évig is stabilan állnak tőle a díszek.

Molnár Erzsébet azt is megosztotta velünk, hogy családjuk kézművesség iránti kötődése hosszú múltra vezethető vissza: már az ő szüleik is megnyugvást leltek a tevékenységben, a férfiak a faragásban, a nők a varrásban, horgolásban és kötögetésben, így nem meglepő, hogy gyermekként ő és férje is hobbiként választotta magának a kézzel való alkotást, amit később három lánygyermeküknek is továbbörökítettek: ki-ki dekorál, varr és horgol, amit most már az unokák is szeretettel művelnek.

A „horgolmányos karácsonyfák”, ahogyan a család legkisebb tagjai nevezik nagymamájuk műveit, nem igazán nyűgözik le a csemetéket, mert számukra a színes, csillogó és fénylő díszek jelentik egyelőre a karácsonyt. Mégis bízik benne, hogy előbb-utóbb megkedvelik a fehér és egyszerű díszeket, mert családjukban már kicsitől nagyig mindenki hiszi, Molnár Erzsébet nagymama az angyaloknak segít: a küldöttek megrendelik a karácsonyi díszeket, amiket ő szeretettel alkot meg, hogy karácsony estéjén sok család karácsonyfáján ott csünghessenek a „horgolmányok”.

Tobozon ringó csuhéangyalok, csonthéjba fektetett csuhébetlehem

Ilyés Ágota patológus szakmai tevékenységéről Vagány nők című sorozatunkban írtunk már. Ezúttal egy másik oldalát mutatta meg nekünk, a kézművest, aki kukoricacsuhéból készít karácsonyfadíszeket. Ezt a tevékenységet 2009-től műveli, a rezidens vizsga lejártával hirtelen túl sok lett a szabadideje, ezt próbálta meg értelmes munkával kitölteni, ezért aztán könyvekből sajátította el a csuhék megformálásának tudományát. A leveleket előzetesen vízbe áztatja, hogy ne törjenek, majd külön-külön minden elemét elkészíti a díszeknek: fejet, vállat, testet, mellénykét és szoknyát formál az angyaloknak.

„Annak idején szerintem ez nem volt túlgondolva: nem azért készítettünk díszeket, mert meghittebb lett az ünnep tőle, hanem egyszerűen nem volt más, és muszáj volt ezt megoldani. Én emlékszem, hogy a nagymamám saját kezűleg készítette a szaloncukrot. Minden évben kisimítottuk a papírkákat, cakkosra vágtuk a széleiket. Hagyomány volt az is, hogy édesanyámék és a nagynénémék együtt sütötték meg a karácsonyi süteményeket, jóval karácsony előtt, és ezt én is hozom magammal, minden évben ragaszkodom ezekhez” – magyarázta bensőséges karácsonyi készülődésének eredetét.

Kukoricacsuhé betlehemeihez mindenféle természetben fellelhető növényt és termést felhasznál: egész évben úgy jár-kel a világban, hogy tobozokat, dióhéjat, pisztáciahéjat, díszcserjéket, tokokat, szárított virágokat, zuzmót, tujaterméseket gyűjtöget. Mondhatni az év folyamán többször is hangolódik az ünnepre, a beszerzési és alkotási folyamat során különösképpen figyel belső hangjára.

Mint mondta, adventi időszakban igyekszik arra figyelni, hogy lelkileg is készüljön az ünnepre, ezt teszi lehetővé a kézműves tevékenység, ami befelefordulásra, számvetésre ösztökéli. Az általa létrehozott díszek nem eladásra készülnek, hanem karácsonyi ajándékként kerülnek szerettei fái alá, ezek mellé szabadidejében mézeskalácsházakat és -figurákat süt, illetve finomabbnál finomabb süteményeket. Ilyés Ágotának meggyőződése ugyanis, hogy a kézzel készített ajándéknál nincs szívhez szólóbb, aminek személyes jellegét egy könyvvel még inkább mélyítheti az ajándékozó.

Hozzátette, saját kezűleg előállítani karácsonyfadíszeket azt is jelenti, hogy az ember csak magára figyel: „egy félórányi angyalkával való matatás az elmét lecsendesíti, a félelmeket, vágyakat, a napi történéseket kizárja, az agyban csapongó gondolatokat összeszedi, és a gondolatok tisztázásával máris rávezet az ünnep lényegére, ami a meghittségben, a csendben és a közelségben keresendő”.