„Áldás a bejövőre, béke a kimenőre” – üzeni a legtöbb székelykapu az előtte elhaladóknak. Noha robusztusságuk a paraszti furfangban gyökerezik, hiszen a szénásszekerek zavartalan közlekedésének céljából formálták nagyméretűre mindet, aprólékos megmunkáltságuk és időtállóságuk azt jelzi, nem egyszerű használati tárgyak, és nem is a gazdaságok dísztárgyai, hanem múlt és jelen, a külső és belső élettér összekötő elemei, s eképpen generációk összeláncolói. Sorozatunk legújabb epizódjában meglátogattuk a székelykapuk „hazáját”, Máréfalvát, ahol hagyomány és büszkeség székelykapu tulajdonosként létezni. Bár volt idő, amikor eltüzelték örökségüket, hogy modern vas- és fakapukra cseréljék a régit, ma már felelősségteljesen gondozzák az „aggastyánokat”, és tanulják ki a kapufaragás mesterségét fiatalok és idősek egyaránt – világosított fel Szallós-Kis Judit, a Máréfalvi Kőlik Egyesület elnöke.

Szallós-Kis Judit kalauzolásával ismertük meg tüzetesebben az udvarhelyszéki Máréfalvát, amelynek minden utcájában, legyen az zsákutca vagy főút, monumentális székelykapuk díszelegnek. Több mint 150 éves darabok is fellelhetőek a településen, amelyeknek illata és motívumvilága a letűnt korokat idézi. Olyan második világháborúban felrobbantott kapuláb, földet nem érő, dülöngélő vagy kitámasztott aggastyán is elénk tárult, amely történetek sokaságát őrzi: históriát arról, miként bombázták a falut az oroszok, és hogyan állíttatott később mégis kapulábat a háború alatt leszegényedett, megtépázott gazda, akinek fontos volt, hogy székelykapuja továbbra is jelezze, „gazdaember lakik a portán”. Bár már nem volt elegendő az ideje és a pénze ahhoz, hogy oszlopdíszeket faragjon a fába, belekarcolta az eredeti motívumokat.

De hallottunk történetet a nagy tűzvészről is, amely a falu háromnegyedét, kapukkal és melléképületekkel együtt a lángok martalékává tette, ezért annyira „fiatal” a legidősebb kapu, amely 1858-ban készült, és jelenleg a plébánia előtt áll.

A Kőlik Egyesület elnökének elmondása szerint a székelykapuállítás hosszú időt és nagy anyagi befektetést igényelt. Ezért is volt jellemző, hogy csak a gazdaembereknek magaslott a háza előtt hasonló darab, amelynek díszítése és megmunkáltsága a bentlakók tehetősségéről árulkodott. A tölgyfából készült, oszlopdíszeket tartalmazó elemeket csak a legvagyonosabbak engedhették meg maguknak. Mivel egy kapu negyven napig készült, ennyi időn át kellett volna a mesterembert napszámban fizetni, sokan inkább hozzáláttak saját kezűleg a faragáshoz: tölgyet a környező erdőkről szereztek be, a lovasszekerekkel könnyedén hazaszállították az alapanyagot, a fafaragás fortélyait pedig munka közben sajátították el. Volt olyan gazda, aki a falu összes nagymúltú székelykapuját lerajzolta, hogy ősei motívumvilágát saját kapujára is felfaraghassa, de olyan is akadt, aki a feleségének köszönhette, hogy különféle formákat és díszelemeket véshetett a fába: az asszony ugyanis szappanba karcolta a díszítést. 

A kapuállítás kalákában zajlott, mert ásni kellett, majd a szerkezetet a helyére állítani, kibiztosítani, ezt követően ünnepelni: szokás volt Máréfalván, hogy a kapu tetejére keresztet illesztettek, mellé pedig virágcsokrot tettek. Azonban ahhoz, hogy a csokrot ne fújja el a szél egy üvegecske pálinka köré fogták a virágokat. Később a pálinkát a kaláka együtt fogyasztotta el a „kapuállítási ünnepség” alatt.

„Az új élet elé új kaput állíttattak”

Mint megtudtuk, a székelykapu az „új élet” kezdetén épült, azaz akkor, amikor a férfi házasodott, új házba költözött, vagy éppen módosabbá vált. Felidézte, amikor frissen épült a házuk, és „egy szoba volt kivakolva, abban élt a család, nem volt még lépcső, nem volt csűr, amint odaköltöztek, az első az volt, hogy édesapja székelykaput állíttatott”.

Nagy jelentősége, üzenetértéke volt a bejáratnak, ami elsőként arról tanúskodott, hogy „a portán gazdaember lakik”. Ezt követte a másodlagos jelentés, ami a család hitvallásáról beszélt. A fába vésett szövegek ugyanis már a találkozás előtt rámutattak, milyen értékrendje van a bentlakóknak, és valamilyen szinten a gazda temperamentumáról is jelzést adtak, hiszen van különbség a „térj be hozzám vándor, ha erre visz utad, ha jó a szándékod, itt szeretet fogad” és a „szíves vendéglátó e kapunak gazdája, de a gonosz embert furkósbottal várja” üzenetek között.

A székelykapuk két feliratot is tartalmaznak: a gyalogosbejáró fölötti kaputükrön ékeskedik a tulajdonosok neve és az állíttatás éve, ami rendszerint az „Isten segedelméből állíttatta…” frázissal kezdődik. Ezt követi a kontyfán a vendégfogadó, áldásosztó vagy erkölcsi értéket képviselő felirat. Szallós-Kis Judit tapasztalatai azt mutatják, amikor valaki székelykaput faragtat, felkészül az eseményre, keresgél, hogy meglelje és megfogalmazza saját üzenetét, amin keresztül a külvilággal kommunikálhat.

A kapu tulajdonosa számára sokkal többet jelentett egyszerű dísztárgynál: a mindennapi használat ellenére – hiszen a nagynyílót a mezőgazdasági munkálatok miatt, a gyalogosbejárót emberi látogatás miatt használták – emberi jellemzőkkel építették. A stabil építményt kapulábakra állították, ezeket a lábakat kötöttek össze a kontyfa, másnéven szemöldökfa. Hogy még biztosabban álljon, hónaljkötéssel támasztották ki a szemöldökfákat. Ezekre galambdúcos tetőt illesztettek, amelybe valójában sosem fészkeltek galambok, mert leginkább a kerti rozsdafarkúak fértek el benne. Az elemek nagyrésze tehát emberi testrész nevét viselte, vannak is feljegyzések arról, hogy a legények és leányok a kapufélfának panaszolták el bánatukat, mert az sírba vitte a titkukat.

Szallós-Kis Judit megmutatta, az udvarhelyszéki székelykapuk sajátos motívumvilágát: az indadíszek fölfelé futnak, a virágmotívumok közül leginkább tulipán, csillagvirág és rózsák használatosak. Ezek mellett hármasleveleket is faragtak a kapukba, amiket Boldogasszony leveleknek neveztek, a kaputükörben található címerkeretbe pedig életfa motívumot faragtak. A hónaljkötésbe napkorongokat illesztettek, ezt rozetta elnevezéssel illették, elmaradhatatlan eleme volt mindegyik darabnak, ahogyan a kontyfára illesztett kapucsiga is.

A máréfalvi székelykapuk díszítésére nem használtak naturalisztikus színeket, elrugaszkodtak a valóságtól: vörös indákat festettek, kék levelekkel, ezek mellé piros, zöld, kék és nagyon kevés fehér színt festettek. Ha a kapu teteje rendben van, akkor 50-60 évig is épen maradhat, tehát egy generációt végigkísér az életben, később pedig elegendő néhány újítást elvégezni rajta. Például új kapulábakra állítani, azaz kissé megemelni, és a korhadozó lábakat eltüntetni alóla – mostanság kőlábra helyezik mindet, mert az időtálló.

Az újabb generációk hogyan viszonyulnak az örökölt székelykapukhoz?

A hetvenes években a falubeliek a trendeket követve próbálták lecserélni elavult kapuikat, mert meggyőződésük volt, hogy az újépítésű házakhoz modern kapu dukál. Többen vaskapura vágytak, ezért eltüzelték a fából készült örökségüket. A falu „Piroska nénije”, Kovács Piroska kezdte el a kapumentést, aminek köszönhetően többszáz darab maradt épen a településen. Kezdetben tűzifát adott a kapukért cserébe, később, amikor nem volt, hová tennie a rengeteg megszerzett darabot, elemeire bontották mindet, úgy raktározták el, vagy függesztették fel a művelődési ház falára.

Az éppen fellendülő turizmus is hozzájárult a megőrzéshez: többen kezdtek csodájára járni a több mint százéves, díszített kapuknak, amelynek következtében a máréfalviak lemondtak „a korral való haladásról”, helyette restaurálásba kezdtek. „Az utóbbi években kezdetét vette a kapuvédelmi, kapuőrző program, és Hargita Megye tanácsával közösen igyekeztünk minél több székelykaput felújíttatni, támogatni a gazdákat, hogy megtartsák a régieket, még akkor is, ha már nem az ő nevük van felírva azokra. Rendezvényeket, székelykapuk napja programokat szerveztünk, illetve az elmúlt két évtizedben minden évben kapufaragó táborokat szerveztünk” – részletezte Szallós-Kis Judit, kiemelve, hogy az idei, 21. alkalommal rendezett kézműves tábor során nemcsak gyerekek, hanem felnőttek is megismerték a székelykapu elemeit, a faragástechnikát, színezést. Mivel az iskolásokat is bevonják a megőrzésbe, bíznak benne, hogy „identitásuk részévé válik a székelykapu, és ha újítás zajlik az udvarukon, ragaszkodni fognak ahhoz, hogy örökségük álljon a házuk előtt”.

Úgy véli, a máréfalvi emberek számára büszkeség, érték a székelykapu, ami „maradandó, továbbadható, és egyfajta önazonosság a világ felé: azt jelképezi, hogy mi itt vagyunk, nem akármilyenek, nem akárkik vagyunk, és itt akarunk maradni”.