A legtöbb házban ma már nem az elcsendesedés eszköze, nem is a közelgő ünnepre emlékeztető jelkép, hanem csupán díszítőelem az adventi koszorú, amelynek hagyományos és modern változata egyaránt elterjedt a keresztények körében. Erdély legjei sorozatunk ünnepi kiadásában Sándor-Nagy Julianna dekoratőrt látogattuk meg, aki extravagáns, de csakis természetes összetevőkből álló adventi koszorúkat készít. A virágkötővel az ünnepre hangolódásról, elcsendesedésről és várakozásról is beszélgettünk, miközben kérésünkre csodálatos koszorút alkotott.

Sándor-Nagy Julianna hivatalosan tíz éve tevékenykedik dekoratőrként, de már gyermekkorától kezdve foglalkoztatták a díszítés fortélyai: falusi kislány lévén általában azt leste a kultúrotthonban tartott esküvők során, hogy milyen a menyasszonyok csokra, van-e virág az asztalokon, hogyan rendezték be a termet – tehát mindig is késztetést érzett arra, hogy virágokkal, növényekkel foglalja keretbe a nagy eseményeket. Az adventi időszak pedig egyike a közösség jeles eseményeinek, amelyre kiváltképpen lelkesen készül: elmondása szerint ez az az időszak, amelynek folyamán kiélheti kreativitását, elszakadhat a valóságtól, és belemerülhet az alkotás burkába, amely nem ismer éhséget, fáradtságot.

Adventi koszorúi különféle növények terméseiből készülnek: tobozok, szárított gyümölcsök, levelek díszítik a teljességet szimbolizáló köröket, amelyeket szalmából csavar, majd mindet plüssel vonja be, hogy a kézzel való díszítés folyamatát megkönnyíthesse. Úgy véli, a virágkötészet és az igények fejlődésével az újítás egyre inkább előtérbe kerül, ezzel magyarázható, hogy a hagyományos fenyőalapra helyezett lila- és rózsaszíngyertyás kivitelezés ma már gyakorta elmarad. Mi több, az adventi koszorú, aminek valamikor minden egyes alkotóeleme jelentéssel bírt, mára már nem is annyira a felnőttek várakozását szimbolizálja, hanem inkább a gyermekekét, akik karácsonyhoz közeledve gyertyagyújtással tartják számon az idő múlását.

Hagyományos és modern adventi koszorú: különbözik a jelentésük?

Az advent az „adventus Domini” kifejezésből származik, jelentése eljövetel. Noha sokan archaikus keresztény szokásként tekintenek rá, eredete a 19. századi evangélikusokhoz köthető. Az első koszorút Johann Hinrich Wichern evangélikus lelkész készítette, aki az általa alapított gyermekotthonban karácsony közeledtével azt tapasztalta, egyre türelmetlenebbek a gyerekek: naponta meggyújtott egy-egy gyertyát, ezzel jelezte, mennyit kell még várakozniuk a szenteste eljövetelére. 1839-ben a gyertyákat egy két méter átmérőjű, örökzölddel díszített fakerékre helyezte – ezzel alkotta meg a mai adventi koszorú ősét. Húsz piros gyertya jelképezte a hétköznapokat, négy fehér az advent vasárnapjait.

A katolikus egyházban ez a szokás a második világháború idején terjedt el, de már egyszerűsítve alkalmazták, és csak a négy vasárnapot jelölték gyertyával. A keresztény felfogás szerint a koszorú kör formája Isten örökkévaló szeretetét jelképezi, az örökzöld ág a reményt és az életet, a gyertyák pedig – Jézus eljövetelének hírnökei – a növekvő fényt. Fogalmakat is társítanak hozzájuk: első a hit, második a remény, harmadik az öröm, negyedik a szeretet gyertyája.

Napjainkban sokan másodlagosnak tekintik az évszázadokkal ezelőtti jelentéseket, és inkább arra törekednek, hogy szépet, ünnepit varázsoljanak otthonaikba. Többen elrugaszkodnak a hagyományos kivitelezéstől, és a különféle világokat megelevenítő színeket ízlésükhöz, berendezési tárgyaikhoz, lakástextíliáikhoz igazítják, mert a nyugati minta hatására a ráhangolódásban egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak a díszeknek, semmint a jelentéseknek. Sándor-Nagy Julianna úgy véli, az ihletnek teret kell engedni, hiszen az alkotás, illetve az abból származó szép produktum is elcsendesítheti a lelket, ráirányíthatja a figyelmet a közelgő ünnepre.

Az azonban meggyőződése, hogy számos túlzás és giccs rejtőzik a karácsonyi ünnepkör mögött, amivel kinek-kinek meg kell harcolnia az adventi négy hét folyamán, hogy a szenteste valóban az érzésekről, és ne a külsőségekről szóljon. Jómaga mindezt úgy csempészi be a vásárlók otthonába, hogy csakis természetes összetevőkre alapoz, azok ugyanis „visszafogják a giccsbe hajlást”, és egyszerűsítik, letisztítják a képet. Illetve törekszik rá, hogy ne termeljen szemetet, ezért sem használ műanyag virágot, műfenyőágakat – a természetes egyébként is időtálló, ezért azt is kiküszöböli alkotásaival, hogy évente kelljen koszorút cserélni.

Saját kezűleg gyűjt vadrezgőt a Duna-Deltából, égerterméseket az erdőből, de fehérített páfrány és tartósított eukaliptusz is megtalálható a raktárában. Mondhatni, egész évben a karácsonyi ünnepkörre készül, amint felfigyel egy díszként használható növényre, rögtön hazaviszi azt. „Az ihlet a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Mivel én nemcsak karácsonykor készítek különböző díszeket, nagyon sok mindent gyűjtök és nagyon sok alkalomra. De a karácsony, az adventi időszak az egésznek a megkoronázása, a kicsúcsosodása. Ekkor teljesen kiélhetem a bennem rejlő kreativitást, nincsenek határok, nincsenek szabályok, amiket be kell tartanom. Egyszerűen bemegyek a kellékeim közé, összeválogatom, elképzelem a koncepciót. Általában egy egész történetet szővök egy koszorú mögé” – részletezte ottlétünk folyamán. Az éppen készülő adventi koszorúról elmondta, valójában egy „téli csodavilág”, amelyben megjelennek a tél színei, a szürkék, a kékek, a jég csillanása és a hópehely textúrája. A koszorú visszaadja azt az érzetet, mint „mikor besétálunk egy lombhullató erdőbe, és ott, a koronáikat vesztett fákról jégcsapok lógnak, havasak az ágak, kristálycsillanásszerű bent a létezés”.

Hozzátette, ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel kínálja koszorúit az érdeklődőknek, helyi termelőktől, helyi termékeket vásárol, mert a limitált szériás ajtódíszekre, kopogtatókra és adventi koszorúkra illendő olyan elemeket helyeznie, amelyek nem szerezhetőek be bármelyik kínai boltból, hanem egyéniséggel, személyiséggel és személyességgel bírnak.

Ízek, illatok, hangok teszik ünneppé az ünnepet

Sándor-Nagy Julianna szerint az ünnepre hangolódás kulcsfontosságú elemei az ízek, illatok és a hangok, hiszen a mézeskalács, az adventi kalendárium, a fenyőág, az adventi koszorú, a téli vagy karácsonyi dalok, a díszelemek mind arra figyelmeztetnek, hogy közeleg az év legmeghittebb időszaka. Kézművesként nehezebben éli meg az ünnepi elmélyülést, hiszen család és munka frontján is megfelelően kell teljesítenie, ezért is törekszik tudatosan arra, hogy naponta hálát adjon az apró történésekért. Úgy véli, az advent voltaképpen a hála időszaka, az vezet ugyanis ahhoz a csendhez és bensőséges állapothoz, amiről a négy hét során zajló felkészülésnek szólnia kell.