A csernátoni Haszmann Pál Múzeum Erdély szerte egyedülálló mezőgazdasági- és szerszámgyűjteménnyel rendelkezik, a két hektáros területen öt tematika köré szerveződik a látnivaló. Mégsem ez teszi kivételessé, hanem inkább az élő és élvezhető skanzen jellege, hiszen úgy eleveníti meg az egykori székely létezést, hogy abban a látogatót tevékenykedni engedi: az 1600-as évekből származó székely házak kézműves tevékenységre ösztönzik az embert, a még működőképes gazdasági gépek a Csernátoni Burrogtató esemény keretében azokat is traktorra csalogatják, akik egyébként nem térnének be múzeumi látogatásra. Az intézmény hangulata családias, hiszen igazgatása nagyapáról fiúra, majd az unokákra szállt: ma négyen – unokák, unokatestvérek – dolgoznak azon, hogy a múzeum közösségi térként működjék, és ami a legkülönlegesebb: maguk is élik, élvezik azt, amibe beleszülettek – tapasztaltuk meg múzeumlátogatásunk során.

A körülvezetésünket Dimény-Haszmann Orsolya vállalta, idős Haszmann Pál unokája, ifjabb Haszmann Pál lánya, aki a nagy hideg ellenére lelkesen mutatta be a gyűjteményt és a múzeum területét, ami a község felszegi falurészében, a Damokos Gyula-féle kúriában és annak parkjában, illetve kertjében kapott helyet. Édesapja 2021-ben hunyt el, azóta a teljes szervezés és lányára és az ő unokatestvéreire hárul, mégsem panaszkodnak, mert különleges feladat öröklődött rájuk. A falumúzeum megálmodójának és elindítójának, a nagyapának két kérése volt: a gyűjtemény minden darabja maradjon a csernátoni területen, ami ma a Székely Nemzeti Múzeum külső egységeként működik; és a családtagokból kerüljön ki a munka folytatója. Hát eleget tettek kérésének.

A csernátoni falumúzeum gondolata körülbelül 100 éves, valamikor egy álom volt csupán, amit idős Haszmann Pál a közösség erejébe kapaszkodva megvalósíthatott. Ő tanító, később tanár volt több településen, és amolyan népnevelőként, utolsó lámpásemberként élte mindennapjait a közösségben – részletezte unokája, Dimény-Haszmann Orsolya kiemelve, hogy ezt a szerepkört később édesapja is átvette, akinek munkássága idején bővült és virágzott a falumúzeum.

„A lámpásemberek sok mindenhez értettek, az orvoslástól kezdve a méhészkedésig, nagyapám kántor is volt. Értettek nagyon sok kézműves mesterséghez, és ő ezt fontosnak gondolta, és ez a gondolat egyáltalán nem avult el. Most már itt vagyunk a 21. században, mi, a harmadik nemzedék, a családból. És én még mindig azt mondom, hogy ő nagyon modern szemléletű volt akkor, hiszen az, hogy kézműveskedünk, most reneszánszát éli. Itt vagyunk ebben a nagyon modern világban, és mi is hisszük, hogy küldetésünk, hogy a két kezünkkel tudjunk valamit alkotni” – emelte ki a hitvallást, amibe immár a harmadik generáció kapaszkodik.

 Ugyanis az alkotótevékenység, ami kezdetektől fogva zajlott a területen, ma is folytatódik: bútorfestést, fafaragást oktatnak műhelyeikben, a család férfi tagjai is részt vállalnak a „népművelésből”, ki-ki tehetségéhez mérten.

Disznóhizlalda. Szülészet. Múzeum.

Dimény-Haszmann Orsolya elmondása szerint a kúria – amely a 17-19. században épült, később neoklasszicista külsőt öltött – az 1950–1970-es években teljesen elhanyagolva, állagában leromolva, „gazdátlanul” élte végnapjait. A ’60-as években disznóhizlalda, később szülészet is működött falai között, tehát a történelem megpecsételte a sorsát. Az akkori állami és helyi vezetők egy romos épületet adtak át művelődési intézmény, múzeumlétesítés céljára, de Haszmann Pál és Haszmann Pálné Cseh Ida nem ismert lehetetlent, több évtizedes múzeumteremtő álmukat valóra váltották: többezer tárgyból álló magángyűjteményüket ajánlották fel a székely-magyar közösségnek, a több mint két hektáros területen valóságos skanzent alakítottak ki. Az intézmény 1973. február 25-én nyitotta meg kapuját, ami főként a köré szerveződő, megtartó közösségnek köszönhető: történészek, néprajzosok, irodalmárok álltak mögé, nem beszélve a lelkes támogatókról és a felújításban segédkező helyiekről.

A többszobás kúriában az alapkiállítás látható: a gyűjtemény bemutatja a község és a vidék művelődéstörténeti mozzanatait, illetve nevezetes személyeinek munkásságát. A kúria kertjében pedig az áttelepített székely házak, székely kapuk, vízimalom, a székely népi építészeti örökség egy-egy jellegzetes típusa csodálható meg. A székely házakat fából, sátortetővel építették, zsindellyel födték. Dimény-Haszmann Orsolya elmondása szerint ezek többosztatú, ereszes és tornácos székely háztípusok, amelyeket korabeli bútorzattal, berendezéssel, tárgyi emlékanyaggal láttak el, így mind a régi falusi élet hangulatát idézik, akárcsak az eredeti formájukban felállított, restaurált régi háromszéki székely kapuk.

„Az itt felépített kis házak a környékről kerültek ide, Felsőháromszékről, de távolabbi vidékről akár Vargyasról, az Erdővidékről. Van, ami 1690-ben épült, ezt már talán működésben, élőként egy faluban sem lehet látni. Ezeken az ember nem gőgösen, felemelt fejjel megy be, hanem ösztönösen le kell hajolnia, mielőtt belépne, különben beveri a homlokát az ajtófélfába. Így viszont meghajlik a ház szelleme előtt. Annyit beszélünk a klímaválságról, a természeti katasztrófákról, és akkor itt van ez a régi világ, amikor a régi ember valójában tényleg összhangban élt a természettel. Ez egy tükör is lehet, akár példa is, élhetővé teheti az előttünk levő évtizedeket” – fogalmazott, majd azt is megjegyezte, hogy a székely nép életmódja mellett a vidék méhészeti múltját is bemutatják a szabadtéri múzeumban.

A Damokos-kúria pincéjében szintén értékes tárlat tekinthető meg: a magyar öntöttvasművességet bemutató kiállítás, a helyiek által „kályhamúzeumnak” nevezett gyűjtemény fokozza a későközépkori boltíves pince hangulatát. Itt nem csupán kályhákat, hanem dísztárgyakat, a hitélettel, temetőkultúrával kapcsolatos művészi öntvényeket és használati tárgyakat is felvonultat. Legrégibb darabjai a 17–18. századból valók, többségük a 19. századból, a magyar öntöttvasművesség fénykorából, Erdély hírneves öntőgyáraiból került ki – tudtuk meg.

A múzeum másik különlegessége a technikatörténeti tárgyakat felvonultató „rádiós” kiállítás, melynek termében az eszközök nyolcvan százaléka működőképes, megszólaltatható a látogatók örömére. Itt láthatóak kristálydetektoros fülhallgatós rádiók, vevőkészülékek, hangrögzítő, hangvisszaadó készülékek, korabeli telefonok, gramofonok, patefonok is helyet kapnak az 1920-as, 1930-as évektől kezdődően egészen napjainkig.

Noha a gyűjtemény szerteágazó, Dimény-Haszmann Orsolya úgy véli, a skanzen egyik legértékesebbje a régi mezőgazdasági szerszám- és gépkiállítás, amely Háromszék gazdálkodásának múltját, tárgyi és szellemi anyagát hivatott bemutatni, mint a korabeli gőzgépeket, cséplőgarnitúrákat, traktorokat, motorikus erőgépeket, talajművelő gépeket, valamint jó néhány egyedi mezőgazdasági szerszámot. Ezek köré egy egész fesztivál is szerveződött az elmúlt években: a Csernátoni Burrogtató olyan személyeket is megszólít, akik nem feltétlenül látogatnának el egy múzeumba, így viszont kiélvezik annak interaktív jellegét, miközben megértik, hogy egy múzeum lehet tevékenységre épülő, élő és élvezhető is.

Ebben a meggyőződésben próbálja erősíteni a látogatókat a család minden egyes tagja, akik most már 32 éve működtetik a múzeummal egy fedél alatt a Csernátoni Népfőiskolát áprilistól októberig. Az ideérkezők hagyományos mesterséget tanulhatnak, fafaragás, bútorfestés, nemezelés, fonás-szövés, ács, asztalos, kerekes mesterségek, művészi kovácsolás, székelykapu-építés és faragás áll rendelkezésükre, amelyek nagy részét a családtagok tanítják.

„Azt gondolom, hogy az emberek életútja valahol meg van írva. Én hiszek abban, hogy végig kell járni hittel, szeretettel azt, amit kapunk. És gyermekként itt szaladgálva, játszva a kis házak közt, a gépek közt nem is értettük talán, hogy mi az, ami a kezünkben van. De aztán tudatosult ez a feladat, és hála Istennek – én most magamról beszélek és édesapámról, ő sokáig mellettem volt, 2021-ben hunyt el, de én most is azt érzem, hogy itt van, és még mindig súg a fülembe, hogyha elakadok. Ő nem kényszerrel, de valahogy mégis belénk tudta nevelni ezeknek a régi tárgyaknak a szeretetét, ennek az egész örökségnek a szeretetét” – zárta beszélgetésünket dimény-Haszmann Orsolya kiemelve, hogy már nagyon régen, még középiskolás korában megérett benne az elhatározás, hogy ő ezt folytatni fogja, ezért is tanult Kolozsváron magyar-néprajz szakot.

Hiszi, hogy az unokatestvérei, akik szintén vele dolgoznak, ugyanezt mondhatnák el magukról, hogy valamilyen úton – van, aki a gépek szeretetével, van, aki a fafaragás vagy a bútorfestés útján – de egyre szorosabban kezdett kapcsolódni a hely szellemiségéhez, és azt a döntést hozta, hogy marad, továbbörökít. És ott vannak most már a gyermekeik, akik szintén az élő skanzen kertjében, régi székely házaiban, a kúriában szaladgálnak. Bíznak benne, hogy közülük is kikerül, aki továbbviszi az örökséget.