A Székely Nemzeti Múzeum létrejötte az 1800-as évekre nyúlik vissza, és alapítása egy nő nevéhez fűződik: Csereyné Zathureczky Emília felsőháromszéki nagyasszony 1875-ben tette közszemlére imecsfalvi kúriájában saját gyűjteményét. Majd „bölcs asszony” lévén a Székely Mikó Kollégium négy osztálytermébe vitette régiségeit, a mindenkori iskolaigazgatók pedig feladatuknak érezték, hogy addig kilincseljenek, mígnem támogatást kapnak a múzeumépítésre. Sikerrel jártak, így 1913-ban megépíthették a Kós Károly által tervezett gyönyörű palotát – világosított fel Vargha Mihály múzeumigazgató, hangsúlyozva, hogy az intézmény mérföldköveit kiegészíti a teljeskörű felújítás, amellyel nemrégiben készültek el, és aminek hála fiatalközpontú, modern szemléletű, élő és élvezhető múzeumot tártak az érdeklődők elé.

Kós Károly, az erdélyi art nouveau legkomolyabb és legnagyobb reprezentánsa a középkori főúri és paraszti építkezést ötvözte egy huszadik századi nyelvezetre. Építészetének lényege volt visszanyúlni a gyökerekhez, a gyökerekből indítani az építkezést, ügyelve arra, hogy megérkezzen a jelenbe. A Székely Nemzeti Múzeum épületével ez Kósnak maradéktalanul sikerült – osztotta meg velünk Vargha Mihály múzeumigazgató.

„1913-ban, egy évvel a világháború előtt készült el a múzeum, rövid ideig hadikórház volt, de azóta töretlenül látja el eredeti szerepét. A kommunizmust is kibírta, és most végre eljutottunk oda, hogy uniós pénzből megújultunk: 5 millió eurót költött az unió, illetve a megyei önkormányzat az épületre. A felújítás csak az infrastruktúrára korlátozódik, tehát a tartalmat nekünk kell beletennünk” – részletezte kiemelve, hogy a felújítás egyik fő szempontja volt a fiatalokkal megkedveltetni a múzeumvilágot.

Elmondása szerint sikerült megérkezniük, a falakon belül 21. századi hangnemet használnak, és hogy valóban lekössék a figyelmet, a kiállított tárgyak mellett még nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a tárgyak bemutatásának. Mindezt multimédiás tartalmak tucatjai révén valósítják meg. A múzeum alapítóasszonyának embernagyságú képe például már a bejáratnál megszólal, köszönti a látogatót, és mesél a hitvallásáról; de az önironikus, székelyekről szóló film is leköti az odalátogatókat.

Ebből tudják meg többek között az is, hogy bár a székelyeknek határőr és határvédő szerepük volt, ez az impérium megerősödésével gyakorlatilag felszámolódott, így a továbbiakban nem is annyira a katonai, mint a tudósszerep került előtérbe a térségben: a megye szinte minden falujából bevéste magát az emlékezetbe legalább egy tudósember: Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Gábor Áron, Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Apáczai Csere János, Bölöni Farkas Sándor, Gróf Mikó Imre, akik nemcsak a székelység számára voltak fontosak, hanem a teljes magyar kultúrában is maradandót alkottak – részletezte Vargha Mihály.

A múzeum könyvtár, néprajz, régészet, történelem és képzőművészet részlege mellett egy Gábor Áron-kiállítás is helyet kap, amely Géniuszok a hősök mögött címmel arra hivatott, hogy az 1848–49-es szabadságharcot egy eddig kevésbé ismert narratíva mentén mutassa be, és a hőskultuszt háttérbe szorítva az embert és a közösséget hozza előtérbe. „Elmeséljük, hogy Gábor Áron miként tudott ekkora hőssé válni. Vagyis azt, hogy a kézdivásárhelyi céhrendszer hogyan állt be mögé, és miként alakította magát iparrá. Hiszen nagyon rövid idő alatt közel 70 ágyút öntöttek a semmiből. Lőport, röppentyűt és ágyúgolyót gyártottak egy kisvárosban” – fogalmazott a múzeumigazgató. Hozzátette, a közösség összefogásáról szól ez a kiállítás, akárcsak a múzeum maga, hiszen a felújítás időszakában aggódva követték az emberek az intézmény helyzetének alakulását.

A múzeumban egyébként megtekinthető Gábor Áron egyetlen hiteles, fennmaradt ágyúcsöve, amit közel 5 év kemény harc után sikerült visszahozniuk Bukarestből, ahol egy pincében tartották. De a múzeumnak egyéb büszkeségei is vannak, mint a 300 éves festett kazettás mennyezet vagy az Apor-kódex.

Vargha Mihály elmondása szerint a Székely Nemzeti Múzeumnak azért sikerült megmaradnia, mert nagyon bölcs vezetői voltak, akik mögött összetartó közösség működött. „Nagyon nehéz dolguk volt, sokszor nagyon mostoha körülmények között dolgoztak, de szívvel-lélekkel építették ezt az intézményt” – részletezte, majd hozzátette, a közösség törődése az intézmény felújítása alatt is érezhető volt.