Húshagyókedden még egyszer utoljára mulatnak a keresztények, akik hamvazószerdán húsvétig tartó negyven napos böjti időszakot kezdenek. Utolsó vigadozásuk muzsikaszó és eszem-iszom közepette zajlik, sok településen olyan többszázéves múltra visszatekintő népszokások keretében, amelyek az aktuális sorsfordulókban is kapaszkodóként szolgálnak. A Hargita megyei Kászoni-medencében bikaütést tartanak ezen a napon, amely a mulatozást és lakmározást követően megtisztítja az egybegyűlteket: noha az esemény keddre esik, szabadságot kapnak munkahelyeiken a falubeliek, akiknek apraja és nagyja végigkíséri az állatvásárt és a kivégzés, azaz cserépedény-törés, szalmaégetés, folyóvízzel való megtisztulás folyamatát – tudtuk meg a kászoni Hamar Attilától, aki 2004 óta a szalmával öltöztetett bika gazdájaként járja a falut.

A húshagyókedd, az azt megelőző hétfővel és vasárnappal együtt jelenti a farsangfarkát: farsangtemetésekkel és különféle égető, sirató rituálékkal jelzi, hogy a mulatságoknak és nagy lakmározásoknak nemsokára búcsút inthet a közösség, és előrevetíti a nagyböjti befelé fordulást.  Míg egyes helyeken ilyenkor szalmabábukat égetnek, hogy elűzzék a farsangot és a telet, a világ más részein karnevált, felvonulást rendeznek. Húshagyókeddre esik például a velencei karnevál utolsó napja, ilyentájt rendezik a riói karnevált, Magyarországon pedig a mohácsi busójárást.

A vigadozás időszakát hamvazószerda szakítja meg, ezen a napon a hívők vezeklésük részeként hamut szórnak a fejükre. Ez a szokás a régmúltban gyökerezik, ugyanis volt időszak, amikor a mezítlábas, zsákruhába öltözött bűnösöket a püspök a templomba vezette, majd a bűnbánati zsoltárok elimádkozása után fejükre hamut hintett és kiutasította őket a templomból, miként Isten is kiűzte az első emberpárt a Paradicsomból. A száműzötteknek egészen nagycsütörtökig tilos volt belépniük a templomba.

Gonoszűző, tisztító, termésvarázsló eredetű a farsangfarkának minden szokása

A Kászoni-medence több százéves múltra visszatekintő bikaütő hagyománya – ahogyan a legtöbb farsangfarkán zajló szokás – gonoszűző, tisztító, termésvarázsló hatású. A térség székely lakossága olyannyira ragaszkodott ehhez az ősöktől átörökített tradícióhoz, hogy a kommunista rezsim szigorát is kijátszotta, túljárt a párttagok eszén: „ha kellett, azt füllentette, hogy nem keresztény, hanem pogány szokás a bikaütés, így történhetett meg, hogy a kászoni székelyek Bukarestben is előadhatták állatvásáros játékukat. Senki sem tudta, hogy a cserépedény összetörése a tél és vigasság elűzését jelenti, az égetés a bűntől való megszabadulást, a folyóba söpört hamu pedig a lelkek megtisztulását” – ismertette velünk a kászoniak lojalitását Hamar Attila hagyományőrző telefonbeszélgetésünk folyamán.

A vallási vonulat mágikus szemlélettel is kiegészül, amely a szokás egykori lehetséges funkcióját eleveníti fel. Őseink idejében a bika a farsang jelképe volt, megütése, maszkjának elégetése tehát a téltől meg a rossztól való szabadulást célozta. Ebből kifolyólag téltemető, tavaszváró rendeltetése is volt. A cserépfazék széttörése pedig az ártó szellemek, erők megakadályozását jelentette, másrészt erotikus tartalmat hordozott. Gömbölydedségével a női nemiséget érzékeltette, széttörése pedig az új életbe vetett hitet villantotta föl.

Megtudtuk, a bikaütés olyannyira sajátja a kászoniaknak, hogy annak már korát sem ismerik a falubeliek: mindenki gyermekként tanulta ük-, déd- és nagyszüleitől, életük része lett, egyfajta sorsfordító esemény, kapaszkodó. Szokásukhoz való ragaszkodásukat az is jelzi, hogy gyermekek, fiatalok, felnőttek és idősek egyaránt kíváncsiak az évente ismétlődő játékra, a kicsik alig várják, hogy az idősebbek nyomdokaiba lépve gazdaként, bikaként vagy vásárlóként álljanak a faluközösség elé, a résztvevők bezsonganak a tudattól, hogy mindannyian egy szimbolikus-mágikus vásártér részesei.

A bikaütés ugyanis – ami kapcsolatba hozható a valamikori állatáldozatokkal – egy vásárjelenetet idéz. A falun végigvonuló, több százfős társaság egy gazdát kísér, aki állatát jó pénzért kívánja eladni. Bárkivel találkozik, jócskán aláígér a kiinduló árnak, így a gazda sokadik próbálkozás után feldühödik, és jószágát agyonüti, semmint olcsón megszabaduljon tőle. A kivégzést égetés követi, siratják az állatot az arra járók, akiből nem marad más, csak hamu, ezt hintik a közeli patakba, folyóba. A bikaütést ugyanis rendszerint egy hídon tartják, hogy a víz megtisztíthassa az egybegyűltek lelkét a bűnöktől.

Az állatnak beöltözött férfi szalmafonat-maskarát visel, szarvak, kidülledt szemek díszítik a fejét, és hosszú farkat lógat maga után – ez a bohókás jelmez a farsangi időszakot, a mulatozást és a lakmározást testesíti meg, illetve a bábu a mindennemű kicsapongást, becstelenséget, ami vízkereszttől végbemehetett a közösségben – ezért is szükséges elégetni. A megölt állat siratása egyre ritmusosabbá válik, a „Jaj, jaj, te drága állat! Milyen gyönyörű vótál! Mikor jöttél ki az estállóból, mennyi bornyú bőgött utánad! Jaj, jaj!” jajszavakat felváltják a csujjogtatók, mint a „hopp, szűz, korom bűz, ég a leány, mint a tűz” táncszavak. A farsang utolsó tánca egészen éjfélig tart, a falubeliek többsége ezen a napon szabadnapot kér munkahelyén, hogy megélhesse a két időszak közti váltást.

„Évszázadok óta ugyanaz a műsor, ugyanazok a szerepek, a szereplők is évente ismétlődnek, mégsem tud unalmas lenni a bikaütés. Olyan, mint egy közösségkovácsoló fesztivál” – fogalmazta meg húshagyókeddi vásáros gazdaként alanyunk, kiemelve, hogy idősek és fiatalok számára egyaránt öröm és vigasság a tél- és farsangtemető rituálé, mi több, olyannyira közkedvelt, hogy turisták és bámészkodók tucatjait is bevonzza a faluba.

Az idősebbek, akik már csak a kapuig tudnak kibicegni, egykori résztvevőkből szemlélődőkké válnak, de a szokást idő- és helyhatározóként használják társalgásaikban: nem azt mondják ezen a napon, hogy délben, hanem azt, hogy „bikaütés idején”, ahogy azt sem, hogy a hídon vagy az egyik utcarészen, hanem azt, hogy a „bikaütésen”. A felvonuláshoz azért is ragaszkodhat annyira térség összes nemzedéke, mert kicsitől nagyig mindenki örömét leli benne: beszélgetőteret biztosít az idősebbek számára, mulatozást, táncot, lakmározást a fiatalabbaknak, érdekességként szolgál a gyermekeknek, illetve egymás ugratására is lehetőséget nyújt, ami nagy hahotázásokban, összeborulásokban végződik.

„Kapcsolatot teremt azok között is, akik a hétköznapokban ritkábban beszélnek egymással: az együtt nevetés, a többemberes viccek, a kínálmányok, azaz a szomszédok közös tüsténkedése, hogy sütemény, bor, kávé, szendvics, zsíros kenyér kerüljön az asztalra mind-mind kapaszkodó a falubelieknek, és ilyetén még fontosabb ebben az időszakban, mint valaha. A sok megszorítás, tiltás és félelemkeltés után jól esik az embernek a közösségből táplálkozni” – ismerte be a hagyományőrző, majd hozzátette, míg egy népnek múltja van, amelyből táplálkozhat, amit jelenéhez igazíthat, addig nagy valószínűséggel jövője is lesz.