Az elefántfülű Jumbo nem zsúfolódik többedmagával egy szűk ólban, nem dagonyázik saját piszkában, disznó jövőjét kolbásszá vagy húsvéti sonkává válás sem fenyegeti. Ellenkezőleg, gazdája ölében szunyókál, ha degeszre tömi pocakját a cumisüvegből, közben álmodik, nagyokat röffen szendergésekor. Moslék helyett krumplit és friss züldségeket eszeget, alvás alatt dajkája kezét szopogatja, és ha kipihente magát, összeüti kispatáit, körültáncolja a konyhát, ideiglenes „malacjátszóterét”.  Szemfüles, felfedező, az útjába kerülő tárgyakkal eljátszadozik: a füzeteket orrával lapozgatja, alkalomadtán szétcincálja a papírt, vagy szétrázza a rongyait, belebújik a pulóverekbe, a cipőkkel „hokizik”, a kiskanállal pipázik – tudtuk meg Csernik Pál Szende sepsiszentgyörgyi származású mesemondótól, aki néhány héttel ezelőtt, mintha egyik meséjébe csöppent volna, párjával együtt kalandos malacnevelésbe kezdett. Az élet iránti tisztelet, és elvük, hogy az erőtleneken segíteni kell, ösztönözte őket arra, hogy az alomból kilökött „gyengécskét” házukba engedjék és nevelgessék.

A mesemondó életének népmesei fordulatával a közösségi médiában találkoztunk: Csernik Pál Szende közel két hónapja osztotta meg első bejegyzését kismalacáról, azóta naponta beszámol Jumbo fejlődéséről, élményeit videókkal és fényképekkel tarkítja.

Kíváncsiak voltunk, mivel jár, ha otthonában vállalkozik az ember egy haszonállat felnevelésére, illetve az is érdekelt, hogy a sertésekkel kapcsolatos kutatások, miszerint intelligensek, érzékenyek, kommunikatívak; vagy az ezekkel ellentétes előítéletek, mint a „koszos és falánk állatok” a helyénvalóak. Telefonbeszélgetésünk folyamán megtudtuk, tiszta és okos háziállatok, akik a macskákhoz hasonlóan képesek egy kijelölt helyre üríteni, és kutyák módjára kérik gazdájuktól a simogatást, vakargatást vagy játékot.

Székelyföldi gazdálkodó család lánya, aki malacot nevel a lakásban

Csernik Pál Szende felidézte, gyermekkora nagyrészét a háromszéki Dálnokon töltötte, ahol nagyszülei szeretetének és hagyományos életformájának köszönhetően megízlelhette a valódi „székely mesét”, a falusi életet a maga egyszerűségében: reggelente kakaskukorékolás ébresztette, ezt követően a bárányok csilingelését hallgatta, a déli harangszó után pedig gyakran egyedül indult útnak az erdőkön, mezőkön. „Nagyokat sétálgattam csóré lábacskákkal a tündérmezőkön, olyan volt az erdő is, mint a tündér szoknyája. Sosem kellett félnem” – osztotta meg velünk emlékeit, hangsúlyozva, hogy ennek a székelyföldi vidéki idillnek köszönheti, hogy közel 18 éve Magyarországon is az otthonról vitt értékek mentén él családjával.

Az állattartás azonban észrevétlenül szivárgott mindennapjaikba: minden egy tyúkanyóval és 25 darab kétnapos csibével kezdődött. Párjától kapta születésnapjára a népes családot, azért, hogy gyermekkora eseményeit újrateremthesse a Nógrád megyei portán. „Aztán apránként bővült az állatállományunk: ha gazdálkodó családok gyermekeinek meséltem, megajándékoztak két nyúllal, két disznócskával, és ahogy a mesében lenni szokott, népesedett az udvarunk” – osztotta meg velünk a kezdeteket, amelyek végül tudatos disznótenyésztéshez vezettek – céljuk az volt, hogy asztalukra háztáji disznók húsa kerüljön. A gazdálkodás mikéntjét viszont az állatok mellett sajátították el. Párja, aki budapesti születésű, és 20 évet töltött Amerikában, szinte semmit nem tudott a parasztéletmódról, de ma már mindketten rutinosan végzik az etetést, az állatok kiganézását és a takarmány előállítását, beszerzését.

Fűtőtest, cumisüveg, rongyok és emberanya: különös élete van a kismalacnak

Idén kocájuk 9 kismalacot ellett: „néhány nap elteltével arra lettünk figyelmesek, hogy a legapróbb, ami kisebb volt, mint egy sörösüveg, nincs testvérei között, külön fekszik a fal mellett, véres az arca, nem mozdul” – részletezte Jumbo történetét, akit megsajnáltak kirekesztettségében, ezért rongyokba pólyálták, és bevitték a meleg konyhába. Első, házban töltött napja didergéssel telt, mozdulni sem bírt, hiába próbálták cumisüvegből szoptatni, nem indult be a szopóösztöne, így képtelen volt a táplálkozásra – feltették a fűtőtestre, hátha átjárja apró végtagjait a meleg, és felélénkül.

Estére a mozgásképtelennek hitt kismalac átfordult a fűtőtesten, így bizonyosodtak meg róla, hogy igenis életrevaló: dobozba helyezték, újabb rongyokba csavarták, hogy éjjel le ne pottyanjon, és hagyták tovább melegedni. „Hallottuk, hogy motoszkál a fekhelyén, odamentünk, beszéltünk hozzá, mire úgy felnyomta magát a két első lábával, mint aki feltámadott” – részletezte a kisállat felélénkülését. Ezt követően a kezükbe vették, és folyamatosan próbálkoztak a cumisüveges etetéssel – mivel nem adták fel, beindult a szopóösztöne, ennek köszönheti, hogy „visszatért az élők sorába”.

Mint mondta, a malacfelélénkítési akciójuk nem volt újdonság számukra, ugyanis volt még rájuk szükség fagyos teleken, ha a koca túl sok malacot szült világra, azokkal viszont nem kerültek annyira közeli kapcsolatba, mint újdonsült kiskedvencükkel. Úgy véli, egy gyenge élőlény látványa előhozza az emberből a segíteni akarást, mert szembesül azzal, milyen erőteljesen képes ragaszkodni az állat is az élethez. Nagy feladat hárul ilyenkor az emberre: ha egy újszülöttet vesz szárnyai alá, gondoskodnia kell róla. Esetükben sem számított, hogy éjszaka vagy nappal van, első héten óránként adták malacuknak a tejet, később másfél óránként, majd kétóránként. Előfordult, hogy éjszaka, ha megéhezett, kispatáival végigkopogtatott a konyhán egészen a hálószobáig, ahol hangos röfögéssel jelezte alvó gazdáinak, hogy enné már a következő adagját. Most már szinte mindenevő, a tej kiegészült zöldségekkel, pürékkel, amelynek eredményeként már-már süldőcskévé kerekedett a kicsi malac.

Csernik Pál Szende elmondása szerint kezdetben megviselte a családot, hogy kismalac költözött a házba, mert éjszakánként alig bírták kipihenni magukat, akár a gyermekágyas időszak folyamán. Két hónap távlatából sem különbözik sokban a helyzet a gyermekneveléstől: a süldőcske izgága, kíváncsi, szinte mindent megkóstol, szétszór és felkutat. Bár tisztában vannak azzal, hogy egy haszonállatot zártak házikedvencként a szívükbe, és tudják, hogy az ember elsődlegesen húsáért tartja a disznókat, biztosak benne, hogy Jumbot nem küldik halálsorra. „Van disznónk az ólban, nevelkednek a nemrégiben születettek, nem is akarunk arra gondolni, hogy a kicsi malacunkból is kolbászt kellene tölteni” – magyarázta, hangsúlyozva, hogy nem áll szándékukban konyhai létre korlátozni az állat mindennapjait, ők csak teret biztosítottak számára a túléléshez. Gyakran jár ki a kertbe is, ahol kedvére túrhatja a földet. Sőt, az anyakocával és testvéreivel is találkozhat a tyúkok és kutyák között.

Intelligens, tanulékony a malac

„Konyhamalacuk” olyannyira eszes, hogy kiválasztott magának egy sarkot, ahol elvégzi a dolgát. Dajkái úgy tapasztalják, érti és hallja, mit kívánnak tőle: ha egy másik sarokba csatangolna, rászolnak, hogy menjen a helyére, és ő szalad a megszokott területre üríteni. Intelligenciáját az is bizonyítja, hogy kommunikál környezetével. Ha gazdái beszélnek hozzá, vagy egymással társalognak a családtagok, válaszként visszaröffen nekik, még akkor is, ha szunyókál. Hangjait már jól ismerik: éhségét élesen, elégedettségét mély röffenéssel fejezi ki.

A konyhában sokat túr, általában rongykupacokat kap, hogy kiélje malacságait; nagyokat eszik, de naponta kijár a szabadba is, ahol folytathatja felfedezéseit. A kutyával jó barátok, a macskával is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Csernik Pál Szendére anyjaként tekint, imádja, ha a mesemondó simogatja a hasát, etetés után „rácsatlakozik a bőrére”, nyalogatja, szopogatja a kezét. „Erről próbálom leszoktatni, mert kétszáz kilós disznóként már nem lesz annyira vicces, ha befalja a karomat” – tette hozzá humorosan a mesemondó, aki gúnyos megjegyzéseket is kapott jócselekedete miatt. Néhány ismerőse a felvételek láttán azzal heccelte, hogy mikor lesz már kolbász vagy sonka a kicsi állatból. Többen arról faggatták, hogy gombakeresőt kívánnak-e nevelni belőle – holott nekik nincs szándékuk vele, azért van Jumbo, hogy szeressék.

„A jelenléte a fontos, lehet, hogy öregkoráig velünk lesz. Amikor egy kisgyermek megszületik, nem gondolkodunk rögtön azon, hogy mérnök vagy orvos lesz-e belőle. Akkor egy fiatal malacot miért kell máris kolbászként látni?” – értetlenkedett ismerősei kérdésein, hiszen neki meggyőződése, hogy „aki nevet kap, azt nem ehetik meg”.

Számukra Jumbo egy mesemalac, egy tündérmalac, aki valószínűleg bele fog kerülni Csernik Pál Szende meséibe is. Sok ismerőse alig várja, hogy bejegyzést tegyen közzé róla, gyermekeik ugyanis kíváncsiak a legújabb kalandokra. Mint mondta, jó lecke számukra a malacnevelés, mert időközben rájöttek, mennyire ragaszkodó, okos és kedves állatok a disznók, ha megkapják az emberi közelséget és a szabadságot. Az állat megtanítja őket, hogy jó gondoskodni, törődni az élettel, és egyszerűen csak szeretni.

Az 1990-es években Donald Broom a Cambridge Egyetem professzora számítógépes kísérletet végzett a sertésekkel, és megállapította, hogy a disznók meglehetősen kifinomult tudattal rendelkeznek. Képesek voltak elsajátítani a videojátékozást a kurzor mozgatásával, valamint különbséget tenni a különböző ábrák között. A kutatók azt is bizonyították, mivel nagyon intelligens és tevékeny állatok, nagyfokú unalmat éreznek a farmokon ketrecekbe zárva, ami miatt gyakran sztereotíp viselkedési minták alakulnak ki, például rágják a fémrácsot, vagy üres szájjal rágnak, az unalomtól. Emellett arra is rávilágítottak, hogy a sertések szoros barátságot kötnek fajtársaikkal és más fajokkal is. Folyamatosan kommunikálnak egymással, a koca például „énekel” a malacoknak szoptatás közben.