Több figyelemre méltó fejleményről érkezett hír a napokban, melyek óvatos optimizmussal tölthetik el az ukrán háború lezárásában reménykedőket. És nemcsak figyelemre méltó történések követik egymást, de egyre több konkrétum is kiszivárog a helyzettel kapcsolatosan. Az alábbiakban ezeket fogjuk áttekinteni és jelentőségüket taglalni.

Trump, Putyin és Hszi: nagyhatalmi megállapodás készül?

Amikor nemrég Witkoff különleges megbízott újra útra kelt, hogy közvetítsen az ukrán háború ügyében, azt hittük, hogy egy újabb, megszokott diplomáciai fiaskó kezdetét látjuk, ezekből ugyanis sok volt az utóbbi időben. Csakhogy Witkoff látogatásának körülményeit ezúttal hangsúlyos amerikai szigor húzta alá: láthatatlan kezek lecsavarták a Starshield műholdas internetes szolgáltatást, melyet az ukránok használnak katonai célokra, és az amerikai értesítés is elmaradt az Ukrajnába becsapódó orosz ballisztikus rakétákról. Továbbá Trump arról beszélt az újságíróknak, hogy Ukrajnának egy olyan új vezetőre lenne szüksége, aki megállapodást tud kötni az oroszokkal, és szerinte ez a vezető nem Zelenszkij. Az ukrán elnök dacosan válaszolt, és még azért sem volt hajlandó leállítani az orosz olajfinomítók elleni csapásokat, melyekből talán az összetűzés adódott.

Az ukránok ugyanis fogást találtak az oroszokon azzal, hogy az orosz kőolajfinomítókat támadták, ugyanakkor az iráni háború miatt előállt világszintű üzemanyaghiány Amerikát arra kényszerítette, hogy az oroszokkal kössön valamiféle megállapodást, mely legalább átmenetileg csökkenti az üzemanyaghiányból származó világpiaci nyomást. Kiderült ugyanis, hogy hiába a sok elektromos autó, a világgazdaság, legfőbbképpen az ipar és a mezőgazdaság, a szállítás, egyszerűen nem tud gázolaj nélkül működni. Amerika tehát egy olyan csapdába került, melyből az oroszok kínáltak kiutat átmenetileg, és tettek Trumpnak visszautasíthatatlan ajánlatot.

Ekkor kezdtek szárnyra kapni azok a hírek is, hogy Putyin egy háromoldalú találkozót szervez az amerikai és a kínai elnökkel, melynek során az ukrán háború kérdését is tervezik megvitatni. Egy olyan találkozót, ahol a világ három számottevő hatalma vitat meg különféle globális kérdéseket, nem lehet másképp értelmezni, mint nagyhatalmi megállapodást egymással. A legutóbbi ilyen nagy horderejű megállapodás a második világháború végén történt Jaltában, mikor a nagyhatalmak egymás között felosztották a világot. A jelenlegi globális politikai helyzet egyértelműen abba az irányba mutat, hogy Amerikának nincs ereje egyedül rendet tartani a világban már, és ezért egy nagyhatalmi megállapodás létrejötte egyre közelebbi és egyre reálisabb forgatókönyvnek, vagyis szinte elkerülhetetlennek tűnik.

Európa is észbe kap, a skandinávok felhívják Putyint

Mindenesetre tény, hogy történt valami a Norvégiában tartott Witkoff–Zelenszkij-találkozón, melyen a norvég miniszterelnök és a finn köztársasági elnök is részt vett, ami az európaiak számára teljesen más megvilágításba helyezte az ukrán háború kérdését. Pár nappal a megbeszélés után ugyanis a norvég miniszterelnök és a finn köztársasági elnök felhívta Putyint, és másfél órán át beszéltek vele. Ez önmagában is nagyon furcsa, hiszen Alexander Stubb finn köztársasági elnök az ukrán háború egyik legvokálisabb támogatója, és még pár hete is arról beszélt, hogy Ukrajna képes győzelemmel befejezni a háborút. Valami igazán nagy horderejűnek kellett tehát elhangzania ahhoz, hogy Stubb felhívja az orosz elnököt.

A beszélgetés egyes részleteiről maguk tudósítottak: többek között az energetikai infrastruktúra elleni támadásokról és a fekete-tengeri helyzetről is szó esett. A két északi vezető a balti-tengeri térség és Észak-Európa biztonságával kapcsolatos kérdéseket is felvetett, vagyis ezek szerint konkrétumokról tárgyaltak Putyinnal. Ugyancsak meglepő módon utólag kimondottan konstruktívnak nevezték a beszélgetést, és azt mondták, ezeket a megbeszéléseket a jövőben is folytatni fogják. Tegye a kedves olvasó a szívére a kezét: feltételeztük ezt Stubb finn köztársasági elnökről még múlt héten?

Én azt gondolom egyébként, hogy Witkoff azt az üzenetet közvetítette Zelenszkij és az európaiak számára, hogy rendben van, folytassák a háborút, de Amerika ez esetben nélkülük fog megállapodni Oroszországgal, és Kínát is bevonják a rendezésbe. Európa tehát döntse el, hogy továbbra is távol marad a tárgyalásoktól, vagy pedig önként száll be, és próbál kedvezőbb feltételeket kicsikarni az oroszoktól. Az sem kizárt, hogy Witkoff egyszerűen világossá tette: a Moszkvával folytatott tárgyalások az európai kormányok részvétele nélkül is folytatódni fognak. Ehhez nem feltétlenül kellett ultimátumot intézni az európai vezetőkhöz. Elegendő lehetett annak felismerése a részükről, hogy Trump egy olyan nagyhatalmi tárgyalási folyamatot készít elő, amelynek következményei közvetlenül érintik Európa biztonságát, miközben az európai kormányoknak nincs valódi beleszólásuk annak alakításába. Természetesen nem tudjuk, hogy Witkoff mit mondott, de jelenleg ez látszik a leglogikusabb feltevésnek.

Zelenszkij engedett a maximumból

Az egyik legnagyobb meglepetés volt számomra, amikor a napokban Zelenszkij elnök Fox-interjúját hallgattam, és az ukrán elnök azt válaszolta a riporter kérdésére, hogy igen, a háború befejezésének legreálisabb módja a harcok beszüntetése és a konfliktus befagyasztása a jelenlegi frontvonalak mentén. Gyorsan hozzátette, hogy ez nem jelenti az orosz területi követelések elismerését, és Ukrajna továbbra sem mond le nemzetközileg elismert határairól. A hangsúly azonban egyértelműen eltolódott a korábbiakhoz képest: a területek katonai visszaszerzése helyett a harcok leállítása került előtérbe. Mindenesetre az ukránok eddig soha egyetlen pillanatig sem voltak hajlandók még elviekben sem lemondani sem a Krímről, sem a Donbasz elveszített területeiről.

Ilyen körülmények között az ukrán elnök kijelentése egy teljesen új helyzetet vetít előre. Ennél is érdekesebb azonban az, amit az ukrán elnök néhány nappal később mondott. Zelenszkij ezúttal már nem csupán a fegyverszünet feltételeiről beszélt, hanem arról is, milyen katonai berendezkedést szeretne Ukrajnában a háború után, és a szavaiból kitűnt, hogy az ukránok a biztonsági garanciát a háború után már nem a NATO-ban vagy a hajlandók koalíciójában látják, hanem a saját hadseregükben.

Az ukrán elnök az interjúban azt mondta, egy 800 ezer fős hadsereg fenntartását tartja kívánatosnak, amelynek finanszírozását a NATO és az európai szövetségesek oldanák meg. Egyértelműsítette, hogy legalább tíz évre szóló pénzügyi garanciákat szeretne e tekintetben, és világossá tette, hogy az ukrán haderő létszámának korlátozását nem tekinti elfogadható tárgyalási feltételnek (az oroszoknak ugyanis ez az egyik feltétele). Továbbá a semlegességet is elutasította, az oroszoknak pedig ez a másik kiemelkedő feltétele. A jelentős létszámú és megfelelően felszerelt ukrán hadsereg pedig önmagában az ország biztonságának egyik legfontosabb biztosítéka lenne, ha mégsem kapnak reális biztonsági garanciákat a Nyugattól.

Ez a megközelítés több szempontból is teljesen új. Zelenszkij lényegében egy olyan Ukrajna képét vázolja fel, amely NATO-tagság nélkül is jelentős katonai erőt tart fenn, ennek költségeit pedig az Egyesült Államok és Európa finanszírozza. Kérdéses persze, hogy az oroszok ezt mennyiben tartanák elfogadhatónak, hiszen Oroszország korábban éppen az ukrán hadsereg korlátozását, valamint annak elismerését kérte, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz.

Jelenleg mintha az történne, hogy az amerikaiak által talán belengetett nagyhatalmi megegyezés árnyékában az ukránok próbálnak előremenekülni azzal, hogy igyekeznek összerakni egy olyan javaslatcsomagot, ami alapot képezhet a novemberben Abu-Dzabiban sorra kerülő háromoldalú tárgyalásokon. Zelenszkij azt is elismerte, hogy az amerikaiak által tett javaslatok nagy része nem nyilvános, de ugyanakkor egyértelműen utalt arra, hogy az amerikaiak elsősorban „területcserében” gondolkoznak. Erre sem volt korábban példa, és itt valószínűleg arról az orosz követelésről lehet szó, hogy az ukránok adják át a Donbasz ukrán kézen maradt területeit. A tény, hogy az ukrán elnök egyáltalán beszélt erről, önmagáért beszél.

Mindent összevetve, jó okunk van feltételezni jelen pillanatban, hogy nem a frontvonalakon, hanem a diplomáciai tárgyalóasztaloknál kezdődött meg az a fordulat, amely végül elvezethet az ukrajnai háború befejezéséhez. Persze várjuk ki a végét.