Zelenszkij elnök ünnepélyes londoni fogadtatása kapcsán a BBC riportere nem kertelt: a látogatás célja, hogy segítsen az ukránoknak az amerikaiakkal, nevezetesen Trump elnökkel a napokban újfent nagyon megromlott viszonyt valamelyest helyre hozni. Pontosabban segítsen az ukránoknak abban, hogy a Starlinket az amerikaiak visszakapcsolják, valamint, hogy feloldják a napokban talán letiltott titkosszolgálati információk áramlását.

Mindenesetre nem véletlen, hogy a Starlink lekapcsolása után Zelenszkij azonnal Londonba sietett, az angolok ugyanis rendszerint közbenjárnak Ukrajna érdekében, és magatartásuk az oroszok felé teljesen független mind a hatalom lévő párt ideológiai betagoltságától vagy a miniszterelnök személyétől. Mindezek okán sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mi oka lehet egy messzi szigeten lévő államnak, hogy ennyire intenzíven foglalkoztassa őket egy messzi konfliktus a kelet- európai pusztákon és hogy vajon miért tesznek bele apait anyait, annak érdekében, hogy Ukrajnát győzelemre segítsék? Ma ennek járunk utána. 

A Great Game: amikor London még Indiát féltette

Ahhoz, hogy tetten érjük a britek Oroszországgal szembeni politikai averzióját, mely mai napig lecsapódik a külpolitikájukban, vissza kell ugornunk az időben. A Great Game kifejezés a 19. századi brit–orosz vetélkedéshez kapcsolódik, amelynek egyik legfontosabb tétje Közép-Ázsia és mindenekelőtt brit India maga volt. Ebben az időben Oroszország fokozatosan terjeszkedett Közép-Ázsiában, az angolok ezt látva pedig attól tartottak, hogy az orosz befolyás növekedése idővel közvetlenül is veszélyeztetheti a birodalom legfontosabb ázsiai érdekeltségét.

Afganisztán és Perzsia ezért olyan stratégiai térségek voltak, amelyek meghatározhatták a két birodalom közötti erőviszonyokat, s ezért is vált ez a két ország lényegében egyfajta szürke, ütköző zónává közöttük. Mindenesetre az angolok növekvő ellenszenvvel és bizonyos mértékű riadalommal látták, ahogy Oroszország lenyelte Közép-Ázsiát. A britek nem akarták megvárni, amíg az oroszok ténylegesen veszélyeztetik Indiát. Már az is aggodalomra adott okot, hogy az oroszok olyan pozícióba kerültek Közép-Ázsiában, amelyből később nyomást gyakorolhattak a brit érdekeltségekre. Az angolok ezért diplomáciai nyomásgyakorlással, hírszerzési műveletekkel, szövetségek kialakításával és időnként katonai beavatkozással próbálták korlátozni az orosz előrenyomulást. (Ide kívánkozik érdekességképpen egy magyar vonatkozás, a híres orientalista, Vámbéry Ármin ide-oda utazgatott Közép-Ázsiában dervis álruhában, hogy aztán öregkorában nyugdíjat kapjon az angoloktól az utazásai során szerzett érdemeiért, gondolhatjuk, hogy nem a türk népeket illető néprajzi kutatása miatt.)

Az angol birodalom biztonsági érdekének tekintette az erőviszonyok alakítását olyan térségekben is, amelyek távol estek a brit szigetektől vagy melyek nem voltak a birodalom részei. A brit vezetés nem feltétlenül akarta közvetlenül uralni ezeket a területeket, de azt sem kívánta elfogadni, hogy riválisa olyan fölénybe kerüljön, amely később veszélyeztetheti a birodalom érdekeit. Vagyis itt érhető tetten az a logika, hogy a nagyhatalmak nemcsak a már bekövetkezett fenyegetésekre reagálnak, hanem arra is, hogy egy riválisuk milyen erőpozícióba kerülhet a jövőben. A geopolitikai játszmákban a biztonság kérdése így nagymértékben arról is szól, hogy a nemzetközi rendszerben milyen erőviszonyok alakulnak ki, nemcsak a határok menti helyzet a mérvadó.

A nagyhatalmi erőegyensúly politikája

John Mearsheimer egy tanulmányában (The Case for Offshore Balancing: A Superior U.S. Grand Strategy) Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat is sajátos földrajzi helyzetű hatalmakként vizsgálja. Mindkettőnek úgy sikerült fölényt kialakítania a saját térségében, hogy a tengerek természetes védelmet biztosítottak számukra. Ez lehetővé tette, hogy az európai kontinensen ne feltétlenül közvetlen uralomra törekedjenek, hanem arra, hogy megakadályozzák egy rivális nagyhatalom túlsúlyának kialakulását. Ez az ő magyarázatában az úgynevezett offshore balancing, vagyis a tengeren túlról fenntartott erőegyensúly-politika logikája.

Nagy-Britannia ebben az olvasatban tehát történelmileg akkor avatkozott be különösen aktívan az európai ügyekbe, amikor úgy ítélte meg, hogy valamelyik kontinentális hatalom veszélyesen megerősödik. A napóleoni Franciaország, később a császári Németország, majd a náci Németország jelentette ennek különböző történelmi példáit. Vagyis a brit vezetésnek alapvető érdeke fűződött ahhoz, hogy Európában ne alakuljon ki olyan hatalmi központ, amely a kontinens erőforrásait és katonai kapacitásait egyetlen rivális kezében összpontosíthatja. A brit politika ezért gyakran a hatalmi egyensúly kontrolljára törekedett, még akkor is, ha ehhez korábban riválisnak tekintett országokkal kellett szövetséget kötnie.

A hidegháború: a Great Game új szereplőkkel folytatódik

A hidegháborúban is volt az orosz–brit szembenállásnak egy elég kiemelkedő fázisa, vagyis a Cambridge Five kémtörténetről van szó. A Cambridge Five egy brit hírszerzési forrásokhoz és az államigazgatás felső köreihez közel kerülő, öt főből álló kémcsoport volt, amely a Szovjetuniónak adott át titkos információkat. Tagjai a cambridge-i egyetemi éveik alatt kerültek kapcsolatba a kommunista ideológiával, majd később a brit államapparátus és hírszerzés különböző területein dolgoztak.

Az eset emlékeztető arra, hogy a brit–orosz szembenállás ugyanúgy folytatódott a huszadik században is. S hogy ennek mennyire nem ideológiai oka volt, az mutatja leginkább, hogy a Szovjetunió bukása után az angolok nagy örömmel biztosítottak lehetőségeket Angliában az Oroszoszágban problémákkal szembenéző orosz oligarchák számára. Fontos azonban, hogy az angolok magatartásában lássuk a pragmatizmust, vagyis számukra az offshore balancing a lényeg és nem maga Oroszország. Amikor az érdekük megkívánta, az angolok szövetkeztek az oroszokkal, bár a második világháború előtt Németország esetében azért elég későn léptek, a franciák figyelmeztetése ellenére, mert kimondottan idegenkedtek a Sztálinnal való szövetségtől.

Ukrajna, mint az offshore balancing új terepe

Ha ezt a logikát a mai Ukrajnára alkalmazzuk, Nagy-Britannia magatartása sok tekintetben a régi reflexek alapján alakul. Mint láttuk a korábbiakból, az angolok számára történelmileg alapvető érdek volt, hogy Európában ne alakuljon ki olyan kontinentális hatalom, amely túlságosan megerősödik, és ez a gondolkodásmód ma is felismerhető az Oroszországgal szembeni politikájukban. Ukrajna ebben a rendszerben olyan keleti ellensúly, amely jelentős orosz katonai erőt köt le, és megakadályozza, hogy az oroszok akadálytalanul növeljék befolyásukat Európa keleti térségében. Nagy-Britanniának kézenfekvő tehát, hogy fegyverekkel, hírszerzési információkkal, kiképzéssel és diplomáciai támogatással erősítse azt az államot, amely közvetlenül szemben áll az orosz hatalommal. Ebben az értelemben az ukrajnai brit politika nagyon emlékeztet az offshore balancing klasszikus logikájára.

Egyébként az ukrán háború Nagy-Britannia számára egy másik szempontból is különleges lehetőséget teremtett. A Brexit után az angolok elveszítették közvetlen befolyásukat az Európai Unió döntéshozatalára, miközben továbbra is meg szerették volna őrizni szerepüket Európában. Ukrajna éppen azon a területen növelte meg újra a brit befolyást, ahol Anglia hagyományosan erős: a hadügy, a hírszerzés, a diplomácia és az Egyesült Államokhoz fűződő különleges kapcsolat területén. Így, miközben Nagy-Britannia formálisan kívül került az Európai Unión, az ukrán háború révén lényegében ismét az európai biztonságpolitika egyik központi szereplőjévé vált. Anglia ma Franciaországgal együtt szervezi az Ukrajnát támogató európai koalíciót (coaliton of the willing), és a háború paradox módon részben vissza is vezette Nagy-Britanniát az európai politikai centrumba, vagyis az ukrán háború újra nagy mozgásteret adott nekik és új tartalommal töltötte fel a brit külpolitikát. A Brexit tehát csökkentette az angol intézményi befolyását Európában, Ukrajna viszont új lehetőséget adott nekik arra, hogy katonai és geopolitikai súlyuknál fogva újfent jól pozicionálják magukat az európai politikában.

Ezért ment tehát Zelenszkij segítségért Londonba.