Még nem tudtam eldönteni, hogy tényleg a politikusaink agyára ment a forróság vagy netán csak a saját gesztenyéjük kikaparása céljával nyomják fullba a kretént, de tény, hogy az elmúlt napokban bőven volt, amire felkapnunk a fejünket.

Először a „mi Orbanunk” jött azzal, hogy miként lehetne megváltoztatni Hargita megye etnikai arányait, kollégám, Ambrus Attila le is reagálta , röviden „botorságnak” nevezve Ludovic Orban retorikai ámokfutását.

Nem sokkal később Florin Cîțu hökkentette meg az országot a „Románia már nem a kis fizetések országa” kijelentésével, amit arra alapozott, hogy egy friss kimutatás szerint a hazai munkavállalók 1 százaléka többet keres nettó 3 ezer eurónál. Az immár börtönviseltnek is mondható jeles kormányfőnk csak arról feledkezett meg, hogy a maradék 99 százaléknak a negyede, szám szerint 1,58 millió alkalmazott minimálbérért dolgozik. Ez a pökhendi hozzáállás számomra azt sugallja, hogy a kormányfőnk köszöni szépen, jól érzi magát abban az 1 százalékban, a többiek meg boldoguljanak, ahogy tudnak.

Az már csak hab volt a tortán, amikor Háromszéken piszkosul jól kereső emberek azon kezdtek vitatkozni, hogy a megye magánszektorában dolgozó adófizetők negyedének, harmadának vagy háromnegyedének kell nélkülöznie.  Bármi is legyen a valós eredmény, az biztos, hogy nem kirakatba való, még kozmetikázva sem. És kétlem, hogy a Kovászna megyeieket a legkevésbé is vigasztalná, hogy Hargita megyében még ennél is rosszabb a helyzet.

Ráadásul a két székelyföldi megye úgy tartozik Románia sereghajtói közé, hogy maga az ország is sok területen az Unió szégyenlistáját erősíti. Soroljam?

Átlagbérben utolsó előttiek vagyunk, itt a legmélyebb a bérszakadék, vagyis nálunk a legnagyobb az eltérés a legmagasabb és a legalacsonyabb fizetések között. A romániai közigazgatásban dolgozók vannak a legjobban elkényeztetve az EU-ban, merthogy uniós viszonylatban nincs még egy olyan ország, ahol arányaiban olyan jól fizetne az állami szektor, mint Romániában. Ilyen körülmények között már nem is tűnik olyan hajmeresztő állításnak, hogy a magánvállalkozók többsége éhbérért dolgoztatja az alkalmazottait, és ennél többet csak több munkáért fizet. Így hát nyugodtan lehet szidni az Eurostatot is, hogy a nyilvánosságra hozott adataival csak a közvéleményt mérgezi, folyamatosan negatív hangulatot gerjesztve.

Ami pedig végképp elszomorító, hogy a háromszéki „számháború” legkeserűbb tanulsága nem is a számadatokhoz, hanem a magánvállalkozók hozzáállásához kötődik. A téma kapcsán felszólaló szakemberek ugyanis arra a veszélyre figyelmeztettek, hogy a vitát kirobbantó nyilatkozat „éppen az alacsony keresetű alkalmazottaknak ártott, hiszen ez alapján a vállalkozók elgondolkodnak: miért ajánljanak nagyobb fizetést, ha 75 százalék minimálbért ad?” És itt van a macska elásva! Mert ha a szakemberek jól látják a dolgokat, akkor egy keserű valóságról rántották le a leplet. Konkrétan arról, hogy a bérek megállapításánál a magánvállalkozók többsége nem a tudást, nem a hozzáértést, nem a szakképesítést, nem az elvégzett munkát és annak hatékonyságát veszik figyelembe, hanem azt, hogy „a többiek mennyit fizetnek”.

A tisztességes megélhetést biztosító bérhez való jog az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatában rögzített alapvető emberi jog, így mielőtt Bukarestre mutogatva jogtiprást kiáltanánk, először talán nézzünk körül a saját házunk táján. Amíg még lakik benne valaki. Valaki, akinek magyar az anyanyelve. Különben még bebizonyosodik, hogy Ludovic Orban nem is mondott akkora hülyeséget!