Ma megint megszólaltak a légvédelmi szirénák. Az előírások szerint ilyenkor meg kell őriznünk nyugalmunkat, és higgadtan kell viselkednünk. Ami nem könnyű, mert ha valamivel ki lehet zökkenteni, ingerültté, dühössé lehet tenni a néhány másodperccel korábban még nyugodt, higgadt embereket, akkor ezek a fránya szirénázások tökéletesen jók erre, ez nem vitás.

Szintén előírás, hogy ilyenkor félbe kell szakítanunk tevékenységünket, be kell kapcsolnunk a rádiót vagy a televíziót, figyelve a hatóságok közleményeire. Nekem szerencsére be sem kellett kapcsolnom a rádiót, hisz eleve egy helyi, kereskedelmi rádiónál dolgozom. Viszont a hatóságok közleményeire hiába vártam, senki nem olvasott be semmit, mert az előírásoknak megfelelően félbe kellett szakítanom a rádiós tevékenységemet.

Az előírásokban az is szerepel, hogy amint meghalljuk a szirénákat, megfelelő élelem-, ruházat- és gyógyszertartalékokat kell előkészítenünk. Őszintén bevallom, passzoltam ezt a kötelezettséget, ugyanis a munkahelyemen semmit nem szoktam tartalékolni, azt pedig nem tehetem meg, hogy a havi rendszerességgel megszólaló szirénák miatt havi béremet kajára, ruhára és bogyókra költsem. Valamiből azért élni is kell, hisz remélhetőleg a szirénázás után is van élet.

Figyelmen kívül hagytam azt az utasítást is, hogy értesítsem a szomszédaimat a veszélyről. Egyszer egy ismerősöm tényleg becsengetett a lépcsőház mind a 39 lakójához, másnap meg savanyú képpel mutatta a kék monokliját, mondván: örülhet, hogy ennyivel megúszta. Ez érthető.

Ami viszont már kevésbé érthető, hogy mi szükség erre a sok technikai ellenőrzésre? Netán annyira elavultak ezek a szirénák, hogy bármikor lerobbanhatnak, így igénylik a havi tesztelést? Talán fennáll a veszély, hogy pont akkor csődölnek be, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk és senki nem meri bevállalni, hogy pont egy ilyen lerobbant muzeális kütyü miatt fog kihalni az emberiség?

Azt sem értem, hogy a harmadik évezred harmadik évtizedében mi szükség van még egy ilyen elavult riasztórendszerre? Elfogadom, hogy maradt még egy-két szaki, akinek élete arról szól, hogy időnként belebújik a kezeslábasába, elvégzi a melót, és kap érte érte némi pénzt, hogy legyen amit a családja asztalára tegyen, de igazán találhatnának már neki valami más elfoglaltságot. Valami korszerűbbet. Például legyen ő az a fickó, aki majd éjjelente háromszor is kiveri (RO-ALERT-ezi) az álmot a szemünkből, ha jön a medve. Ja, hogy az már foglalt! És ha van ismeretsége és csúszópénze is? Hát az gáz! De könyörgöm, csináljon bármit, csak többet ne engedjék a szirénák közelébe!

Most egy pillanatra higgadjunk le, mérlegeljünk, engedjünk teret a fantáziánknak! Tételezzük fel, hogy valamikor a jövőben egy tényleges, valós veszély miatt szólalnak meg a szirénák. Például valamelyik őrült diktátor eldönti, hogy a gyergyóditrói vendégmunkásokat ért atrocitások megtorlásaként ledobja az atomot Hargita megyére. Enyhítő körülményként pedig majd azt hozza fel, hogy tekintve a megye érettségi eredményeit és az itteni éhbéreket „ezekért amúgy sem kár”. A kérdés csak az, hogy számít-e valamit, ha időben megkapjuk a szirénák általi figyelmeztetést? Mert ha tényleg bekövetkezne a tragédia, a földi pályafutásunk végéhez közeledve igazából mindössze két teendőnk marad. Az egyik: vigyázni arra, hogy atomvillanáskor ne álljunk tank mögött, mert az könnyen ránk olvadhat. A másik: egy utolsó erőfeszítésként próbáljuk meg fejünket a combunk közé szorítani, és csókot nyomni a hátsónkra, annak érdekében, hogy elegánsan, úriasan (hölgyiesen, nemsemlegesen), mondhatni angolosan (kiss your ass goodbye stílusban) tudjunk távozni a túlvilágra.

Persze, egy megválaszolatlan kérdést így is hátrahagyunk az örökkévalóságnak: mi a francnak kellenek ehhez szirénák?

(Kép forrása: goal.com)