A Digi24 tévéadó a Szemünk előtt (În fața ochilor) című adásának jól ismerten rámenős riporterei, Claudiu Pândaru és Florin Negruțiu kemény kérdésekkel próbálták sarokba szorítani az energetikai minisztert, Daniel Popescut.

Nem volt nehéz, hiszen Románia energetikai vonatkozásban Magyarországnál jóval kedvezőbb helyzete (azaz a Fekete-tenger legnagyobb kikötőjének, a környező országok két legnagyobb vízerőművének, a vaskapuinak és az argeșinek, valamint jelentős kőolaj- és földgázlelőhelyek, hatalmas erdőségek) birtokában sem áll jobban, mint Magyarország. A magyar állampolgárok számára a benzin (átlagos fogyasztás esetén) jelentékenyen olcsóbb, mint minálunk. Igaz, az átlagos fogyasztáson felül a teljes jogú magyar állampolgárnak a világpiaci árat megközelítő összeget kell fizetnie. De ez méltányosnak tekinthető, hiszen aki többet fogyaszt, az meg is engedheti magának vagy azért, mert jól keres, vagy azért, mert megegyezéses alapon a vállalata, melyhez ingázik, hajlandó kifizetni a különbözetet.

A miniszter úr azonban állta a sarat. A román állam is keresi a megoldást. Amint az közismert, az árkompenzációs mechanizmus jegyében literenként 50 banival csökkent a benzin és a gázolaj ára. De a román gazdaság sincs könnyű helyzetben.

Magyarország többször is szóba került az interjú során, jobbára pozitív előjellel. Popsecu azonban egy olyan kérdést is felvetett, melyből nem volt nehéz kiolvasni a rosszallást sem. Mármint a magyar MOL romániai működésére vonatkozóan. A magyarok ugyanis az oroszoktól – az okosan megkötött hosszú távú szerződésekre alapozva – a világpiaci árnál olcsóbban vásárolják az üzemanyagot, itt, nálunk azonban ugyanazon az áron adják el, mint amelyen a Rompetrol, mely például Venezuelából (azaz a világ másik feléből) kénytelen alapanyagot vásárolni. Ez nem valamiféle șmecheria, mellyel a magyar vállalat pluszjövedelmet zsebel be a román vásárlók kárára? – hangzott a kérdés. A miniszter megnyugtatta Pândarut, hogy a șmecheria legalábbis kölcsönös, mert Magyarország is vásárol Romániától földgázt, melyért Magyarország is világpiaci árat fizet, miközben odahaza, a fogyasztóknak – a saját árszabályozásának megfelelően – alacsonyabb áron adja tovább.

Nekem azonban szeget ütött a fejemben, mi történik abban az esetben, ha Brüsszel kierőlteti a döntést, miszerint energiaválság esetén azok az európai államok, amelyek több gázzal rendelkeznek, mint más európai államok, kötelezhetők arra, hogy fölöslegükből (hogy ki állapíthatja meg, hogy mi a fölösleg, az fogas kérdés) átengedjék a szükséges mennyiséget (ez ismét homályos fogalom) a szűkölködőknek.

És milyen áron? Mert a németek, az olaszok és mások is vannak annyira șmecherek, hogy arra hivatkozzanak: ellentmond a szolidaritás erkölcsének, hogy a magyarok az olcsóbban kapott gázt a bajba jutott európai partnereknek, akik hősiesen kiállnak az ukránok mellett, világpiaci áron forgalmazzák.

De az vajon nem erkölcstelen, hogy az utóbbiak az olcsóbb gáz felhasználásával előállított késztermékeiket világpiaci (azaz inflálódott) áron forgalmazzák, esetleg éppen Magyarországnak vagy Romániának?

A piacnak megvannak a maga törvényei, melyeket alapvetően a kereslet és a kínálat szabályoz. Azért alapvetően, mert szociális megfontolásokból néha az állam is beleavatkozhat az árak alakulásába, főként akkor, amikor valakik megpróbálják manipulálni az adásvételi ügyleteket, az árak időleges letörésével monopóliumokat alakítanak ki, hogy aztán kizárólagos piaci szereplőként maguk szabhassák meg az árakat.

Az embargó is efféle (ezúttal állami) beavatkozás a piaci folyamatokba, mely a keresletet töri le, hogy ezzel csődbe juttassa ellenfeleit. Az orosz–ukrán háború esetében például az orosz Gazpromot. Csakhogy a piacot bármennyire is „szabaddá”, azaz manipulálhatóvá tesszük, előbb-utóbb túljár az eszünkön. (Ahogyan a Gazprom esetében is tette, mely nem belebukott az embargóba, hanem az infláció révén még meg is sokszorozta nyereségeit.) Az a bizonyos „láthatatlan kéz”, mely a piaci folyamatokat vezérli (s melynek már megnevezése is a közgazdaság tudomány megalapítójának, Adam Smith-nek a nevéhez fűződik) végül rendbe hozza a dolgokat. Ennek a rendnek azonban ára van. Gazdasági válságnak hívják, és olyan káoszt jelent, amelyből végül spontán – mindenki számára előnyös, azaz șmecheriáktól mentes – rend sarjad.

A gazdaság az ember létfenntartó tevékenységeiből spontánul sarjadó természeti folyamat. A természeti rendszerek mintájára létrejövő önszervező társadalmi rendszer. Márpedig sem a természet, sem a társadalom léttörvényeivel nem tanácsos ujjat húzni.

Ha ebben a megállapításban valaki nem érezné az evidenciát, gondoljon a kisebbségek elnyomásából fakadó polgárháborúkra, az államok közti hadakozásokra, az aszályra, a gyilkos viharokra és áradásokra, a megfékezhetetlennek tűnő világjárványokra, az önmagukat demokratikusaknak aposztrofáló eszement ideológiákra...

Véletlen lenne, hogy mindez épp manapság szakad a nyakunkba?

(Nyitókép: Czinzel László)