A német sajtóban mind több szó esik a külpolitika „zöld fordulatáról”. Az új német kormányban a zöldek két meghatározó jelentőségű minisztériumot harcoltak ki maguknak. Egyrészt a külügyit, élén a hajlíthatatlan „erkölcsű” Annalena Baerbockkal, valamint a gazdaságit, élén a morális értékek iránt nem kevésbé elkötelezett Robert Habeckkel. A jelek szerint egyikük sem hallott még róla, hogy főként a mi – közismerten értékpluralista – nyugati világukban elvileg sem létezhetnek kizárólagosan érvényes értékek, melyeket a társadalom minden tagjára jogunk lenne – akár valamiféle képletes fejvesztés terhe alatt – ráerőszakolni. (Még az emberi élet szentsége sem az, lásd éppen az orosz–ukrán háborút!)

Mi sem lehetne beszédesebb, minthogy Amerika kívül zöld, belül vörös kommunistái kiadnak egy Amerikában, Brazíliában, Németországban, Franciaországban és másutt a helyi nyelveken terjesztett népszerű hetilapot, melynek címe Jakobin (azaz jakobinus). Ami a „Nagy” Francia Forradalom Robespierre által képviselt „erkölcsi” elvakultságról hírhedt irányzatának megnevezése. A jakobinusoknak a francia társadalmi elit legkiválóbb alakjainak jelentős része esett áldozatul, mert nem mindenben osztották Robespierre nézeteit és „erkölcsiségét”. A hírhedten humánus francia találmány, a guillotine szinte már válogatás nélkül vagdosta a fejeket, míg aztán a főjakobinusé is lehullott.

A német zöldek ez idő szerint ennek a „zöld erkölcsi szigornak” a jegyében viszonyulnak az orosz–ukrán háborúhoz is. Az ukránok a „jók” és tiszták, mert ők az orosz támadás ártatlan áldozatai, az oroszok a gonosz megjelenítői, mert „korrigálni” akarják a kifogástalan minőségű ukrán demokráciát.

Így aztán a német zöldek az amerikai héjákkal karöltve az érdekorientált párbeszéd helyett az erkölcsi és a katonai terror legfőbb képviselői Európában, akik döntő mértékben befolyásolják magát a világpolitikát is.

A zöld fordulat gyanánt nyilvántartott politikai fejlemény azért meglepő, mert a zöldek korábban mindig a béke, a leszerelés és a kompromisszumok legeltökéltebb híveinek számítottak.

Joschka Fischer, a zöldpárti külügyminiszter még csak amerikai nyomásra és hosszas vonakodás után fogadta el az amerikaiak ENSZ által is akceptált koszovói beavatkozásában való német részvételt, ahogyan az afganisztáni beavatkozásban való szerepvállalás sem ment zökkenőmentesen. 2014-ben a zöldek többsége még el is utasította az iraki–szíriai Iszlám Állam megdöntésében később meghatározó szerepet játszó (voltaképpen kurd) pesmergák felfegyverzését. Annak ellenére is, hogy Joschka Fischer és a pártelnök Cem Özdemir a Bundestag többségével egyetértésben megszavazta a javaslatot. Igaz, ezekkel a döntésekkel meg is tört a második világháború utáni német pacifizmus mítosza. 2021-ben már Robert Habeck, a zöldek pártelnöke a katonai támogatás ígéretével látogatott Ukrajnába.

A klímaválság megfékezésére egyedül képes világkormány utópiájával és a természetszeretet nagyszerű eszméjével kampányoló zöldek (főként a Krím-félsziget Oroszországhoz csatolása után) sikeresen csempészték be híveik agyába a jakobinizmus alapvetően destruktív eszméit. Sikerült is eljuttatniuk választóikat a korábbi radikálpacifizmustól a „reálpolitikának” becézett militarizmusig.

Az egyik legújabb közvélemény-kutatás szerint a zöld választók több mint fele a közvetlen német katonai beavatkozástól sem riadna vissza, ha az szükségesnek bizonyulna. A CDU esetében ugyanez az arány egyharmad, az SPD-nél egynegyed, a Die Linke esetében meg csupán 5 százalék.

A Die Linke soraiban kemény politikai viták zajlanak az Oroszországhoz fűződő viszonyról, és sokan vetik fel a NATO felelősségének kérdését is az orosz–ukrán konfliktus kirobbantásában. A szociáldemokratáknak meg komoly lelkiismereti problémái vannak, hiszen Németországot az energiahordozók kapcsán – ha a Muttitól, azaz Angela Merkeltől eltekintünk – szociáldemokrata kancellárok és államelnökök szolgáltatták ki Oroszországnak.

Németország ma már úgynevezett „zöld külpolitikát” folytat, mely az „egyetemes” értékeket a német érdekek – bizonyosra vehető – sérülésénél is fontosabbnak tartja.

Az összes párt közül a zöldek vannak a legkevésbé meggyőződve arról, hogy a béke és a biztonság érdekében olyan államokkal is együtt kellene működniük, melyek nem osztják „demokratikus értékeiket”. Ebben az esetben a párton belül teljes összhang uralkodik, bár magukat az értékeket ők maguk is legfeljebb kisebb-nagyobb eltérésekkel lennének képesek definiálni. (A definícióba egyéni és közösségi érdekeik is belejátszanának.) Arra is hajlandóak lennének, hogy akár a jólét feladásának árán is csökkentsék az Oroszországtól és Kínától való gazdasági függésüket. Arra persze a kérdőívek nem kérdeznek rá, hogy milyen megfontolásból? Ha megteszik, félő, hogy az lett volna a válasz, hogy a szankciók következtében az adott államok gazdasága omlana össze, s a nyomorba zuhant oroszok és kínaiak rögvest forradalmi úton vívnák ki önmaguk számára is a győzedelmes zöld demokráciát.

Sajnos, nagyobb a valószínűsége annak, hogy a „jakobinista” buzgóság következtében megroggyanó” Nyugaton a „zöld demokráciákat” fogják „autoriternek” tekintett jobboldali demokráciák felváltani. (Mellesleg méltán…)

A Nemzetközi Politika és Társadalom című hetilapban még a szociáldemokrata Catrina Schläger is úgy véli, hogy „az a külpolitika, mely elsődlegesen értékkompatibilis államokkal működik együtt, jóval többe kerül, mint az érdekközpontú politizálás. […] Ahhoz, hogy a klímaválságot, a társadalmi egyenlőtlenséget, az éhezést és a háborúkat legyőzzük, korántsem elegendő csupán azonos értékrendeket valló államokkal együttműködni. A világ népességének 71 százaléka autokratikus rendszerekben él. A zöld külpolitika hogyan viszonyul ehhez a tényhez, milyen értéktudattal és felelősségerkölccsel veheti tudomásul?”

És főleg – tehetjük hozzá – ki viseli mindennek a terheit, hiszen a Nyugat külvilágtól való függetlensége sem gyorsan, sem költségek nélkül nem valósulhat meg. Sőt, – folytatja Catrina Schläger – „ha a politikai konfliktusokat a jó és a gonosz kategóriáiban fogalmazzuk meg, ez a logika lehetetlenné tesz minden kompromisszumot, hiszen a vetélytársak még egymással egy asztalhoz ülni sem lennének hajlandók.” Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a német „Konfliktpartner” és a magyar „vetélytárs” terminusok a jótékony és a gonosz kategóriáiban értelmezve paradox fogalmak, hiszen ebben a gondolatrendszerben a konfliktus és versengés kizárja a békességet, kizárólag csak engesztelhetetlen ellenségek (még csak nem is – így vagy úgy összetartozó – ellenfelek!) közt lehetséges.

Az értékek és az érdekek valójában nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Minden azon múlik, milyen mértékben sikerül összehangolni – asztalos nagyapám frontról hozott terminusával –„kalibrálni” őket.

Ehhez nem jakobinusok, hanem józan szakemberek szükségeltetnek. Egészen pontosan fogalmazva: szükségeltetnének. Csakhogy (Orbán Viktor lehetne az egyik kivétel) ilyenek nemigen vannak.

(Illusztráció: Agerpres/EPA)