Februárban lesz kilencven éve, hogy a fejsze mosolya zárta a Favágó című József Attila-verset, ezt az osztályharcosan militáns költeményt, amely tankönyvekből köszönt vissza a rendszernek váltása előtt, vagy lendületes művészeti produkciók állandósult elemeként szavalták, midőn még a proletariátus primátusa diktálta az élet lüktetésének ütemét. Most is fellelhető az opuszt kötetben összegző vagy online változatban tároló felületen, bár idővel háttérbe szorult, úgymond „megtalálta helyét az életműben”. A vers datálásából kiderül, hogy a költő 1929 novemberében rögzíthette az első verziót, és a végső formára szűk másfél esztendőt kellett várni.

A fejsze most ismét felbukkant, mint beígért „akcióművészeti” kellék. Egy budapesti köztéren két hétig felállítandó alkotásnak van ezúttal esélye „utómunkálatokban” részesülni, a szerző pedig előzetesként kapott pár vaskos fenyegetést; Szalay Péter méternyi magas installációja a new-yorki Szabadság-szobrot értelmezi át sajátosan: a hölgyalak térdel, és a fáklya helyett a BLM-mozgalom ikonikussá vált gesztusával ökölbe szorított jobb kezét magasra emeli, bal kezében pedig a klasszikus nyitott könyvet tartja, amelyen viszont a mozgalom kibontott jelszava olvasható, a műanyag alkotás szivárványos kromatikája szintén üzenetértékű…

A szobrok és főleg a köztérre szánt plasztikák utóélete „hálás” téma: nemzetközi mezőnyből válogatott példákkal akár egy féléves egyetemi művészettörténeti/nelmi kurzust is össze lehetne állítani, de a Kárpát-medencei viszonylatok is megérnének/kitennének egy szemináriumot; elég az 1919 tavaszán nekibuzduló erdőfeleki románokra gondolni, akik ökrökkel próbálták elhúzatni a Kolozsvár főterén álló Mátyás-szoborcsoportot, az 1925-ös aradi Szabadság-emlékmű lebontására, vagy tíz év múlva a zilahi  Wesselényi-szobor esetére, amelyet egyes források szerint éjszaka távolítottak el, hogy a rendőrség pincéjébe szállítsák, más változat szerint az ottani magyarság rejtette el… jobb időkre várva.

A mostani ferencvárosi történet már túllépte a magyar főváros IX. kerületének határait: cikkezett róla a többi között a The Guardian is. Ami ennél meglepőbb, hogy maga a művész egyik nyilatkozatában elismerte, számít arra, hogy a műanyag szobrot baltával verik majd szét, ezért az esetleg sérült részek pótlására is gondolt, mivel az installáció részeit 3D-s nyomtatón „állította elő”. Nem Szalay pragmatizmusára kaptam fel a fejem, még csak az eltökéltségére sem, szavaiból inkább azt a realitásérzéket, ha kell, a helyzet beismerését olvasom ki, ami a műalkotások csonkításának tényét, mint adott, valós eséllyel bekövetkező fejleményt regisztrálja (a szövegértelmezésből nyilván nem zárható ki a jó marketingérzék sem, hiszen egy „balhé” akár jót tehet az alkotó ismertségének, szakmai cv-jének).

A terek jelképes elfoglalásáról, belakásáról szociálantropológusok kimerítő tanulmányhalmazt írtak és publikálnak még, vélhetően az olyan vetületek is előtérbe kerülnek, mint „a humor a köztereken” című alfejezet is: a nyolcvanas évek végén a balti államok valamelyikében például egy pár lyukas gumicsizmát csempésztek a Lenin-szobor elé, a talapzatra pedig rámázolták: Szállj le, és menj haza! A kolozsvári Avram Iancu-szobrot szemfüles fotós olyan szögből kapta le, mintha a móc vezér éppen a trolibuszhuzalokon egyensúlyozna. Nyárádszeredán 89 decemberében szemtanúja voltam annak a tettlegességig fokozódó helyi közakaratnak, amely a református templom portikusába „menekített” Bocskay-mellszobrot rögvest a templom előtti üres talapzatra akarta visszahelyezni (szerencsére a méretes büsztöt nem sikerült felemelni bicepszből, s így a diadalittas, de egyébként is mámoros helybeliek közül nem sérült meg senki, ergo a kisváros megspórolt egy forradalmi mártírt).

Az, ami a Public Art pályázaton kiválasztott Szalay-szobor körül történik, korántsem ilyen mókás, a könyvdarálós időkben, amikor Esterházy hagyatéka nagyobb biztonságban van Németországban, s mikor új színfalak ácsoltatnak Thália leendő tanítványainak, már akik tényleg hallgatókként, és nem alakuló művészekként gondolják el a pályára való felkészülést. Lehet, hogy a fejsze élén megvillan a fény, műanyagforgácsok fröccsennek, a balta nyelének meghosszabbításában valaki el is mosolyodhat a jól odavágtam neki érzésével – mindebből viszont kifele csak görcsös, agresszív vigyorra futja.