Egy hónapja, hogy újra lobbant az azeri–örmény fegyveres konfliktus, és ami első pillanatban a térségre jellemző határincidensnek tűnt, minden jel szerint háborúvá terebélyesedett. A ki kezdte? kérdésre megnyugtató választ csak műholdfelvételről lehetne kideríteni, amennyiben a térséget állandóan figyelő szatellitkamera sasolta volna...

Ha viszont az övezet meghatározó szereplőjeként magát egyre inkább feltüntető Törökország utóbbi időszakban való megnyilvánulásait listázzuk, nem túlzás azt gyanítani, hogy Baku hadmozdulatai mögött ankarai ösztönzések és sugallmak sejlenek fel. Erdogan pszeudoszultáni reflexei előbb a szíriai, majd líbiai harctereken jelentek meg; ezt követte, vagy központozta az EU-nak való, zsarolás-szagú üzengetés menekültügyben, majd a hagyományos görögellenes front „megnyitása” a földközi-tengeri földgázlelőhelyek okán, legutóbb pedig a ciprusi helyzetet provokáló kijelentés, amely a sziget jövőjét két állam létrejöttével látja megoldhatónak. S hogy a kör legyen teljes, Washington (s vele a NATO) is kapott a barátságtalan gesztusokból, midőn az oroszoktól vásárolt fegyverzet beüzemelésével a világ kilencedik legerősebb hadseregének tekintett Törökország tovább feszített a húron.

Aki Moszkvától várta a fehér galambot, csőrében olajággal érkezni, eleve elszámolta magát: Putyinnak megfelelnek a befagyasztott konfliktusok, a posztszovjet Kreml eddig is okkal és számítással hivatkozott rájuk (Transznisztria, Kelet-Ukrajna, a térséghez közelítve Abházia és Dél-Oszétia), amikor érdekei diktálták. Most a békítés mímelésére szorítkoztak, kivárásuk valós(nak vélt) érveiről csak erősen hipotetikus regiszterben lehetne beszélni.

Míg a diplomácia immár a harmadik tűzszünet-megállapodás kudarcát jegyzi, a terepen viszonylagos azeri térnyerésről érkeznek hírek, ami a hadi költekezést és az egyre valószínűbb török támogatást tekintve nem lehet meglepő; a drónokat is bevető felek az információs lövészárkokban is heves tűz alatt tartják egymást. Ami végképp sántít – háborús propaganda ide, vagy oda –, hogy míg az örmény rész közli a már ezer főt meghaladó veszteségeit, az azeriek csökönyösen csak a civil áldozatokat hajlandóak bevallani. (Putyin a konfliktusra utalva, ötezerre becsülte az eddigi áldozatok számát, és gondolom, az exhírszerző államfőnek vannak a Kaukázusban hét- vagy nyolcpróbás „forrásai”.) Az eszkaláció a háborús diskurzust is eddig nem tapasztalt szintre srófolta, kedden derült ki, hogy az örmény kormányfő felesége is bevonul önkéntesként, egyelőre front mögötti gyakorlatra, a miniszterelnök alig húszéves fia pedig már korábban uniformist öltött.

Megoldás helyett inkább további kérdések sorjáznak: lesz-e az örmény diaszpórának akkora ereje, hogy érdemben befolyásolja a fejleményeket, az Unió vállal-e közvetítő szerepet, mihelyt a Minszki-csoport nem tud eredményt elérni, a háború határában levő déli szomszéd Irán mihez kezd a válsággal úgy, hogy lakosságának egynegyede azeri? És hogy Tél tábornok hogyan lendül offenzívába, ha már a békefenntartó alakulatok térségbe vezénylésére eleddig nincs esély?

Artzak, avagy Nagorno (vagyis Hegyi) Karabah domborzata igen festői és vad: gerillaháborúra ideális díszlet; ezért valószínűsíthető, hogy a forró őszre nem kevésbé heves tavasz következik. Még akkor is, ha közben az újabb fegyvernyugvásra való felszólítások átmenetileg elérik céljukat.