Az első fordulóban ugyan előnnyel zárta a választásokat a PAS elnökjelöltje, de Maia Sandu fölénye nem volt meggyőző, és a Moldvai Köztársaság közelmúltbeli belpolitikai állapotát tekintve korántsem volt borítékolható vasárnapi, második menetbeli diadala – azt az Igor Dodont körözte ugyanis le immár 17 százalékkal, aki 2009-től parlamenti képviselőként már a Pruton túli közélet egyik igen aktív szereplője, pártelnök, gazdasági miniszter, miniszterelnök-helyettes és az utóbbi négy évben államfő. Dodon oroszbarát irányultsága kétségtelen; 2012-ben az ország zászlaját piros-kék sávos lobogóra cseréltette volna, és nyílt híve Moldva Köztársaság föderalizációjának; a vitatott státusú, szakadár Transznisztriát bevonná az új államalakulatba, ami az eddigi Moszkva-függőség újabb garanciáját jelentené.

Az Európa-pártinak tartott Sandu győzelmét érdekes módon maga Putyin is üdvözölte, de ebből még nem kell különösebb következtetéseket levonni. A 101 fős parlamentben a frissen megválasztott elnök pártja mindössze 15 mandátummal rendelkezik, és a legnagyobb frakciót továbbra is Dodon szocialistái képezik 37 képviselővel, akiket a Demokrata párt 11 honatyája támogat, így 47 százalékos szeletet tudhatnak magukénak a törvényhozásban. Érdekes adalék, hogy Maia Sandu a diaszporában tarolt, ahol a voksok több mint 92 százalékát szerezte meg, ami az összesített szavazatok mintegy 9 százalékát teszi ki.

Ennél viszont izgalmasabb, hogy miként reagált a hazai politikum a fejleményekre: Iohannis máris gratulált és találkozót helyezett kilátásba, de még inkább érdekes, hogy a Népi Mozgalom Pártja színeiben szenátori székre pályázó Cristian Diaconescu egy kampányanyagnak számító interjúban kijelenti: e két ország tulajdonképpen egyetlenegy, mert – érvel az egykor külügyminiszerséget is vállaló politikus – még nem volt olyan népakarat-kinyilvánítás, amely ezt a gondolatot elvetette volna. Diaconescu szerint a témát Bukarestnek állandóan terítéken kell tartania, attól függetlenül, hogy Chișinăuban éppen mi és ki a döntő tényező. A diplomata reintegrálódást emleget, és elveti a területi igény kifejezést.

Valójában nem meglepő ez az álláspont, hiszen Traian Băsescu már több ízben utalt arra, hogy Románia egyetlen fajsúlyos országprojektje (miután EU- és NATO-tagságát abszolválta) a Pruton túli szomszéddal mint partnerrel számoló építkezés. Fokozatos, helyzetkihasználó problémakezelésről beszél Diaconescu, és érdekes módon éppen a napokban jelent meg az a (szerintem meredek) felvetés, miszerint itt az alkalom újrajátszani az 1859-es forgatókönyvet, csakhogy most Cuza szerepét Maia Sandura osztanák ki.

Moldva Köztársaság jelenlegi alkotmánya ugyanis leszögezi, hogy államfő csak az lehet, aki jelöltetése előtt 10 évet élt az országban. Így a kettős állampolgárságú Băsescu, aki választási győzelmeinek egy részét éppen a román útlevéllel rendelkező moldáv szavazóknak is köszönheti, bármennyire is szeretné, nem mehet át a szomszédba elnöknek. Keletről viszont indulhatna jelölt a Cotroceni felé, s ha a geopolitikai csillagállás is ezt sugallja, egy szász államfő után miért ne lehetne moldáv elnökasszonya a hazának, akit ugyebár a jelenlegi határfolyó mindkét oldalán megválasztanak, s így első körben perszonálunió révén újabb szintet léphet a reintegráció, hogy ne használjam ugyebár a sokkal irritálóbb egyesülést.

Azon most ne akadjon fenn senki, hogy a 2014-es népszámláláskor a valamivel több mint 2 milliós lakosság 75 százaléka továbbra is moldovánnak tenkintette magát, és mindössze 7 százalék vallotta románnak, amihez még hozzá kell számolni 460 ezernyi (ukrán, orosz, gagauz, bolgár, cigány és zsidó) kisebbségi népességet.