Elpirultam: nem valami sunyi hőemelkedéstől; vörös sztaniolról verődik vissza a fény, s ettől pozsgás az orca, még csak nem is az októberi délelőtt szűken mért celziuszaitól. A polcon katonás sorban mikulás-télapók regimentje és a szarvasok, amint mosolyognak a csokiszelet mélyvörös borítójáról. Szerencsére a portya rövid, és eléggé lendületes ahhoz, hogy lesúrolja a benyomást. Vagy legalább a felső rétegeket.

Félórája sem múlt, hogy gyalogoltunk bele az őszbe, nedves avarra lépdelve. Késlekedik a lombozat rozsdásodása, mintha nem érkeztek volna még meg az idény divatszínei valami trendszetter központból. Még be sem érett jóformán az évszak, s már itt tolonganak a szabványmikulások. Hogy idejében felkészülhessünk, idén tényleg… és végre (a kapkodva csomagolóknak elfelejtettek szólni, hogy a tempuszt idővel másként mérjük: hetesével, tizennégyesével – karantén-mértékegységekben, a falinaptárra vastag nyomtatott betűkkel rótt szüli- és névnapok már nem olyan harsányak, mint a tavalyi kalendáriumon). A színére-fonákjára fordított kalkulus mindegyre csak figyelmeztet: évfordulója következik, a század járványának születésnapja. Mint ókori hadvezérek, vagy poéták esetében, az évszám után a kb. kívánkozik ide. Mert már a kezdeteknél bizonytalanok voltunk: hogy akkor Wuhanban azon a bizonyos piacon, vagy már jóval annak előtte…

Ünnepre készülve recepteket szokás halmozni, vadiújakat, ósdiakat, hétvenhétszer kipróbáltakat. Sőt, 2020-ban még az előkészületnek is van receptje, orvosilag szavatolt forgatókönyve. Előkaranténnak nevezik: ez az a 14 nap, amit fegyelmezetten és körültekintően letöltünk, hogy majd a családdal ülhessük körül a fát; a szkájpon látott nagyival és rokonok karéjával. Ha eddig megszokásból, amolyan normakövetős fegyelemmel hirdettetett, hogy a család ünnepe, a mostani karácsony leginkább azzá válhat. Felértékelődik, és a megugrott árfolyam hozhat hedonista késztetést, de belegondolást, elmélyülésre való hajlamot is. Ettől lesz az együttes jelenlét maga ajándék, a meghittség pedig erre csak ráadás. Mert a szomszédság, a baráti kör vagy a munkatársak szolidaritása ugyan fontos volt, mondhatni kellett ahhoz, hogy átvészeljük ezt a majdnem esztendőnyi időszakot, de a család mint háttér és támpont, eddig nem tapasztalt erőtartaléknak bizonyult. Akár úgy is, hogy régi horzsolásokat simított el vagy eddig nem remélt új fejezeteket nyitott meg.

Idén a mikulásos-angyaljárásos hangulatot sok helyütt hiányérzetek kezdik majd ki. Ellehetetlenült családok asztalára még a vékonyabb szelet kalácsot is gond lesz „biztosítani”, mert a házibüdzsé vagy-vagy képletre zsugorítja az opciók halmazát. De ettől még ünnep marad, a sok elnapolt, végleg törölt esemény áradatában az egyre fogyó bizonyosságok egyike. Maradék normalitásunk jele. 

A szupermarketek is a maguk módján ezt a rendbenlevőséget sugallják idejekorán polcra tuszkolt tematikus kellékeikkel. Pár pillanatig tébláboltam a karácsonyi stand környékén, elegendő idő ahhoz, hogy konstatáljam, a vásárlóközönség még nem vevő az elkapkodott startra, inkább a napi betevőre koncentrál. A bejáratott reflexek viszont biztosan működésbe lépnek, s ha nem is lesz tavalyihoz fogható profit, a marcipánrudolfok és műzuzmarás gömbök kitartóan várnak sorukra. Legalább annyira makacsul, mint a döbleces muffin íze, amely megül a szájszögletben, miközben havas, elcsendesedő karácsonyi alkonyatokra gondolok.