Telekonferencián egyeztetett uniós partnereivel az államfő a legfrissebb fejleményekről és… teendőkről, ám mivel mindegyik tagország másként értelmezi a karantént és annak fokozatait, minimális összedolgozásban tudtak csak dűlőre jutni. Ezt követően sajtótájékoztatón igyekszik átgyúrni a nemzet hetek óta begörcsölt csuklyásizmát, az oltás tavaszát ragozva szinte végtelenített formában. Elnökünk egyszerűen nincs képben, amikor az intézkedések közé sorolja a Dészépé járványügyi kutakodásait – tucatnyi esetet tudok sorolni, csak kolozsvárit, hogy nem teszik a dolgukat, s ha mégis, ugyancsak ímmel-ámmal. (Iohannis akkor sincs infók birtokában, amikor a szerfölött magas halálozási rátára kérdez rá az egyik újságíró: persze hogy a szociáldemokraták a hibásak ezért, hiszen az államfő szerint az utóbbi harminc évben hatalmon voltak, és katasztrofális egészségügyi politikát folytattak, ezzel a lakosság állapota annyira leromlott, hogy íme…, könnyűszerrel szedi áldozatait a járvány  – reál szakos képzésénél fogva könnyen kiszámolhatná, hogy e három évtizedből legfeljebb húsz esztendőt uralkodott a baloldal). Hatóságaink közben a háziorvosokra oktrojálnák a gyógyítást az enyhe tünetekkel jelentkező páciensek esetében: teledoki, vagy valami ehhez fogható. Kuruzslót láttam ilyet, van annak harminc éve, amikor még videókazettákról lehetett árulni a tudást, az egyensúlyt és a beérkezés-érzetet. És persze szigorítanak; a parkok éjszakai lezárása például az egyik leghatékonyabb lépés, így november táján…

Online balett- és tornaóra zajlik a nappaliban, miközben a zárlat alá került Belgiumban továbbra is nyitva tartanak a könyvesboltok, mert „alapvető fogyasztási cikknek” számít maga a könyv. Mi meg az alapvetően cserbenhagyott pedagógusaink kitartására és találékonyságára, egyszóval szakmai lelkiismeretességére támaszkodhatunk, mert a kampányszerűen beígért táblagépek még sok helyütt hiányoznak, de legfőképp a nethez való hozzáférés kérdéses az ország számtalan zegében.

A távolság előny is lehet, megtartása most vezényszó. Olyannyira az, hogy a felelősség elől való kifarolás, a hárítás, a „közte való hagyás” már nem is kellene, hogy feltűnjön; különben is nehéz mifelénk megállapítani, ki a hunyó ott, ahol szociálpszichológusok szerint a vállalás kultúrája nem honos, illetve egészen sajátos formát ölt: a dolgok megtörténnek, mindannyian hibásak vagyunk ezért valamilyen módon, s innen a hárítgatós maszatolástól már csak apró lépésre van a közfeloldozás. Bizonyára így gondolhatják a kormányzati döntnökök, akik a helyhatóságokra mutogatnak, az államfő meg a kabinetre és a központi szervekre. Pedig a távolság, az tényleg hasznos: rálátást biztosít, s e kusza őszi viszonyok miatt tényleg jól fogna egy panorámázás. Ehelyett flashek, képszilánkok, sejtelmes háttérzajok…