Először is hálámat fejezném ki a briteknek, akiktől tényleg jó zenekarokat kaptunk, olyanokat, amelyek lefektették egy-egy stílus alapjait, és akik mára legendákká váltak. Ilyen – a teljesség igénye nélkül – a The Beatles, a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Sex Pistols, kedvencem, az Iron Maiden, vagy jelen témánk: a Rolling Stones. 1962-ben még csak nem is sejtette a világ, hogy mivé növi ki magát a fölöttébb pimasz, fiatal srácokból összeálló banda, amely Muddy Waters egyik dala, a Rolling Stone után kapta nevét. Azóta a Gördülő Kövekből a rockzene sziklái lettek.

A Stones tagjait nyugodtan nevezhetjük egy biológiai csoda megtestesítőinek, és a sors iróniája, hogy idén augusztusban épp azt az alapjáraton csendes és udvarias úriembert vesztettük el, aki mindig is Jagger és Richards antitézise volt, aki nemcsak a színpadon volt visszafogott és mértéktartó, de – egy rövid időszakot leszámítva – következetesen távol tartotta magát az önpusztító szex, drogok, rock’n’roll-életmódtól.

A Stones megmaradt tagjai ma már élő legendák, akikről nem is tudtam elképzelni, hogy képesek csalódást okozni. Hát okoztak.

Kereken 50 évvel ezelőtt, 1971-ben jelent meg Sticky Fingers című albumuk, amely több szempontból is rocktörténelmi mérföldkőnek nevezhető, sokak egybehangzó véleménye szerint a brit pimaszkodók egyik legjobb és legfontosabb lemeze. Ezen az albumon bukkant fel első ízben a Rolling Stones híres kiöltött nyelves logója, amely azóta az együttes védjegyévé vált, és a borítója is rendhagyó volt: egy szűk fekete farmerbe bújtatott férfi ágyékot ábrázolt, a lemezt pedig csak úgy lehetett előrántani a rejtekéből, ha az ember lehúzta a borítón virító pasas sliccét.

Ez volt az első Stones-lemez, amely az óceán mindkét oldalán vezetni tudta az eladási listákat. Legismertebb dala kétségtelenül a szándékosan botrányosnak szánt szövegű klasszikus, a Brown Sugar, amely olyan témákat „ölel keblére”, mint a nemi erőszak, a rabszolgaság intézménye, a nők orális örömökben való részesítése, az interraciális szex, a szüzesség elvesztése és a heroinfüggőség.

A Brown Sugar a Jumpin' Jack Flash után a zenekar koncertjein a legtöbbet játszott dal. Illetve már csak volt. Szeptember óta ugyanis a banda már nem játssza élőben az ikonikus dalt, levették a repertoárjukból. Nem mintha szerettek volna megfelelni az újbaloldali woke-kultúrának, a közéleti túlérzékenység és az önmagát progresszívként meghatározó identitáspolitika követelményeinek, inkább elegük lett az egészből. Ahogy Keith Richards fogalmazott: „Jelenleg nem akarok konfliktusokba keveredni ezzel a sok szarsággal”. Bármilyen okból is tették, a lényegen nem változtat: azok a fiúk, aki 60 éves pályafutások alatt szembe mentek mindennel és mindenkivel, most megjuhászkodtak.

Ha egy fiatal, feltörekvő zenekar teszi ezt, maximálisan megértem. Tudjuk jól, hogy aki ellenségesen viszonyul az amerikai egyetemeken vagy az Európai Bizottságban tevékenykedő „liberális” elitek által felkarolt új ideológiai divatokhoz, az önmagát lehetetleníti el. A polkorrektség jegyében kinyírják őket.

Csakhogy a Rolling Stones már rég túlnőtte magát ahhoz, hogy csak úgy lapátra tegyék. Ha valaki, akkor ők tényleg szembe mehettek volna ezzel a „sok szarsággal”. Mint ahogy tette azt a legendás The Who együttes frontembere, Roger Daltrey: „Félelmetes látni, amint a woke generáció egy nyomorúságos világot teremt magának.” Vagy a Twisted Sister énekese, Dee Snider, aki nagyon megunta az eltörlési kultúrát és a cenzúra szinonimájaként használta a jelenséget: „Itt vagyunk ebben a polkorrekt világban, ahol folyton figyelnünk kell arra, hogy mit mondunk és arra, hogy ez kit fog megbántani. Ez egy elég furcsa dolog”. Jaggerék beérték azzal, hogy „szarság” jelzővel illették a mozgalmat, aztán visszavonulót fújtak. Amikor Ganxsta Zolee-t megkérdezték, hogy ő mit tenne a Stones helyében, annyit mondott, hogy minden buliját a Brown Sugarral kezdené. Ganxsta persze nem a Stones. De ő legalább nem okozott csalódást.