Amennyiben az energiakáosz, a kormányválság és az egészségügyi krízis mellett, na meg az ezekhez kötődő kommentszekciós okoskodások mellett próbáltok időt szorítani, hogy egy kicsit éljetek is, továbbá, ha az audiovizuális tartalmak sokszínű világa számotokra többet jelent a hírfolyamotokban feltűnő, könnyen emészthető filmecskéknél és a kétes értékű influenszer-videóknál, akkor minden bizonnyal tudjátok, hallottatok róla, hogy ezekben a napokban éppen filmtörténet íródik mozikban, a hazaiakban, így a székelyföldiekben is. Persze, a „székelyföldi mozizás” nem mindenhol jelenti ugyanazt, Marosvásárhelyen például nyolc vetítőteremben közel 1500 nézőt tudnak fogadni, de a háromszékiek sem panaszkodhatnak, hiszen a sepsiszentgyörgyi önkormányzat használatában lévő, folyamatosan működő filmszínház simán kielégíti a helyi igényeket. Ha viszont valaki Hargita megyében szeretne közösségi élményként egy éppen aktuális slágerfilmet megtekinteni, akkor felejtse el Csíkszeredát, Székelyudvarhelyt vagy Gyergyószentmiklóst, mert ezen városok önkormányzatait megszégyenítve az alig tízezer lakost számláló Maroshévíz önkormányzata a jó példa arra, hogy a városháza és a mozi „filmszínházassága” hosszú távon is lehet sikeres, értve ezalatt a filmújdonságok rendszeres vetítéseit.

Visszatérve az eredeti gondolathoz, a napokban vetítik a huszonötödik hivatalos James Bond filmet, a Nincs idő meghalni-t, amelyben Daniel Craig utoljára formálja meg Ian Fleming kultikus hősének karakterét, a 007-es ügynököt. Az évtizedek során remek színészek játszották el Őfelsége titkos ügynökének szerepét, számomra mégis Craig jelenteni az „igazi” James Bondot. Még úgy is, hogy meglehetősen kilóg a legendássá vált Bondok sorából: csak nyomokban emlékeztet az MI6 szuperügynökének kifinomult, sármos, mondhatni bájgunár attitűdjére, amit a Fleming-hős korábbi megformálóitól láttunk.

Roger Moore sosem jött be, talán mert általában vele készültek a legrosszabb Bond filmek, ráadásul milyen Bond az, aki bár kapott, de ő maga sosem rendelt vodka-martinit? Sem rázva, sem keverve.

Pierce Brosnant kedveltem, ebben persze nagy érdeme van a legjobb Bond-filmjének tartott 1995-ös Aranyszemnek (Golden Eye). És bár van aki erénynek tartja, nálam negatívum, hogy karaktere, az akkori trendeknek megfelelően a kelleténél is jobban támaszkodott a különféle kütyükre.

A mai fiataloknak talán nehéz elképzelni, hogy volt idő, mikor a legújabb filmek nem egyetlen kattintásra voltak tőlünk. A VHS-korszak két Bond-filmmel ajándékozott meg, Timothy Daltonnal a főszerepben. Kaptunk tőle egy korrekt és egy felejthető filmet, több lehetőségre neki sem futotta, ez pedig kevés volt, hogy komoly nyomot hagyjon.

Bár még voltak páran, a 007-es ügynököt megformáló színészekből kettőről szoktak szuperlatívuszokban beszélni. Az egyik a tavaly ilyenkor elhunyt Sean Connery, az alfa-Bond, róla mondják, hogy nélküle sem a figura, sem a széria nem lenne az, ami. Sajnos az általa megformált 007-es kimaradt az életemből, de ezt a hiányosságot a közeljövőben maradéktalanul pótolni fogom, főleg, hogy a másik színész, a Craig-éra névadója egy rajongói kérdésre felelve Connery-t nevezte meg kedvenc Bondjának.

Daniel Craig hattyúdala, a Nincs idő meghalni bár messze nem a legjobb Bond-film, mégsem fog a Craig-éra mélyére süllyedni, hiszen hozza a kötelezőt, az alkotók mindent megtettek, hogy méltó és emlékezetes módon búcsúzzanak a színésztől.

És hogy mit hoz a jövő? Az nem titok, hogy a gyakran hímsovinizmussal vádolt franchise mindig is egy társadalmi fantáziát testesített meg; egy olyan ideált, akire minden férfi hasonlítani akar, akire minden nő vágyik. Talán egyszer rászánok egy egész hetet, hogy végignézzem a teljes szériát, képet kapva, hogy milyen változások mentek végbe az előírt 183 centis és 76 kilós James Bond karakterében, hogy az megfeleljen a mindenkori társadalmi konszenzus uralkodó férfiképének. Ha valakit érdekel – és engem igen –, hogy öt évtized alatt miként alakult a maszkulinitás sztereotipikus felfogása, annak csak ajánlani tudom ennek képi reprezentációit. Mind a huszonötöt.