Svájcban találkoztak a világ vezetői. A találkozó szervezője a World Economic Forum (WEF) volt, amelyet a jól értesültek a világ egyik, ha nem a legfontosabb (félhivatalos) irányító közösségének tartanak. A kerekasztal körül ülők között a világ döntéshozóinak a krémjét lehetett fölfedezni.

Hogy mégsem Davosban dőlnek el a dolgok – mondja az ellentábor – bizonyíték az, hogy egy hét után már senki sem emlékszik az ott elhangzottakra, talán elhangzásukkor sem figyelt rájuk senki. Például Volodimir Zelenszkijre, aki azt bizonygatta, hogy Európa készüljön, mert Putyin máshol is támadni fog, ezért adják sürgősen Ukrajnának a nyugati országokban zárolt 300 milliárd dolláros orosz állami vagyont. Vagy Ursula von der Layenre, aki kijlentette: Oroszország vereséget szenvedett. (Senki nem vette a fáradtságot megkérdezni: e két állítás közül melyik a hihető, mert hogyan jelenthet veszélyt a NATO tagállamaira az, akit elvertek?) Ki emlékszik már António Guterres ENSZ-főtitkár figyelmeztetésére, hogy Gázában azonnali humanitárius tűzszünetre van szükség? Vagy az iráni és a pakisztáni külügyminiszter baráti kézfogására, amely után még aznap iráni rakétatámadás érte Pakisztánt, amit a kötelező válaszcsapás követett.Ha valami maradt e világfórum után – amelynek üzenete a bizalom visszaépítésének szükségessége lett volna – az a pánik, amely átjárta a résztvevőket: a két nagy regionális háború, a klímaváltozás, a gazdagok és szegények között egyre mélyülő szakadék, a mesterséges értelem öntudatra ébredésének és Donald Trump visszatérésének lehetősége miatti pánik.

Ami csak a tünet, a rosszérzés oka a kudarc, A WEF alapítójának és vezetőjének, Klaus Schwabnak a kudarca, aki rajongói szerint korunk aktuális problémáira keres használható, az emberiséget szolgáló válaszokat. A baj az, hogy már nem talál. Vagy legalábbis kevesen hiszik el neki. A politikai és gazdasági elit, a magát társadalmi elitként felülértékelő előkelőségek sem tudják ma már azt, hogy a posztigazság korszakán átvezető csoportoknak hogyan közvetítsék világmegváltó ötleteiket. A társadalmi csoportok a posztigazság korszaka után már nemcsak az igazságban nem bíznak, hanem a hazugságban sem hisznek. Éppen az hever romokban, amire a WEF davosi tanácskozása hivatkozik: a bizalom.

Márpedig ha a bizalom összeomlik, minden összeomlik. (Az már csak mellékes, hogy ha újra akarja valaki építeni, az óriási költséggel és kevés eséllyel jár.) A kisközösségekben és világszinten is bizalom helyett eluralkodik a borzalom.

Arra a davosi WEF-találkozó sem adott legalább kissé előremutató választ sem, hogy mi a teendő. Csak megállapították, amit sokan mondanak már évek óta anélkül, hogy valaki figyelt volna rá: a bizalom gyengül, a hosszú távú víziók túl elvontak az emberek meggyőzéséhez, a sokkjelenségekre való reakciók erőtlenek, sőt sok eseteben károsak, mert a küszöbön álló változások miatt sérülékenyen hagynak mindenkit. A WEF úgy látja, ezért új párbeszédekre, erősebb partnerségekre, komoly szakpolitikai keretekre és hatékony technológiahasználatra van szükség, amit a társadalmak hasznára lehet fordítani rövid- és hosszútávon egyaránt. Megoldást viszont, hogy ez miként valósítható meg, nem kínál.

Annyi történt, hogy hangsúlyozták: a bizalom része társadalmi együttélésünk, kultúránk és személyes viszonyrendszerünk alapstruktúrájának. Bizalom nélkül nem lehetséges a társadalmi együttműködés, s nem lehetségesek az egyéni kapcsolatok sem. Bizalom nélkül nem működnek a gazdaság és a társadalom intézményei és alrendszerei, sőt semmiféle közösségi és individuális kapcsolatrendszer sem.

S ha már világszintű megoldás nem jelentkezik, meg kellene találnunk a bizalomépítés módját kisebbségi magyar közösségünkben legalább. A bizalom tehát önmagunkra vonatkoztatott erény. „Másban megbízni annyit is jelent, mint biztosnak lenni abban, hogy mindig velünk, mellettünk fog állni, ha szükségünk lesz rá. Mellettünk fog harcolni, ki fog állni értünk, vigasztalni fog, segíteni…” – írja Hankiss Ágnes. Ez lassan ötven éves recept, csak be kellene váltani!

A bizalom összefonódik a biztonsággal. Biztonságra vágyunk, bizalmi emberekre, akikben biztosak lehetünk, hogy ők a segítség. Hogy legyenek ilyenek, ez a feltétele a minimum teljesítésének a választásokon.