Az oltás keltette eufória lassan lecseng. Bekövetkezett az, ami várható volt. Az oltások elosztása körül káosz alakult ki. Az Unió, melynek hosszú időn át minden fontosabb volt, mint a szerződések megkötése és az elosztás észszerű megszervezése, oltóanyaghiánnyal küzd, miközben a területén előállított oltóanyag jelentős részével is mások oltakoznak.

Ráadásul a járvány sem enyhül. Sőt, virológusok szerint távlatilag az oltások sem oldhatnak meg mindent. Több okból sem. Egyrészt nem mindenüvé jutnak el. Már eddig is a 14 százaléknyi gazdag állam tette rá a kezét az oltások 50 százalékára. Az úgynevezett nyáj-immunitásnak azonban nem az egyes államokon belül kell kialakulniuk, hanem világszerte. Ellenkező esetben akár egyetlen fertőzött banánküldemény is újra fellobbanthatja a járványt. Hiszen arról sincsenek még megbízható adatok, hogy meddig tart a túlélt fertőzés vagy a vakcina utáni immunitás.

Hendrich Streek német virológus szerint ilyen mérvű fertőzöttség és védőoltásszám esetén ráadásul nagyon nagy a valószínűsége a mutációknak is. Ezek egyrészt fertőzőbekké válhatnak (ez már a valóságban is bekövetkezett), másrészt az új változatok közt bármikor olyan is akadhat, mely maga is immunissá válik a mai védőoltásokra. S akkor kezdődhet minden elölről.

A vírusokkal tehát továbbra is számolni kell, de nem engedhetjük, hogy életmódunkat a vírus határozza meg. Hiszen gyakorta több kárt okoznak a megelőző intézkedések, mint a vírus maga. A halottak számát is tovább növelhetik. Arról nem is beszélve, hogy nem csak az életünk változik meg, de a halottakhoz való viszonyunk is. A hozzátartozókból mély traumát vált ki, hogy el sem búcsúzhatnak betegektől, s haláltusájukat sem enyhíthetik, sőt legtöbbször még halálukban sem láthatják őket, hiszen holtan is fertőznek, merthogy a holttest továbbra is vírusokkal telített gázokat ereget …

A gazdaságot érintő következmények is beláthatatlanok.

Még a hipermodern Amerikában is 14 millió ember maradt munka nélkül. Ugyanennyien képtelenek fizetni adósságaikat, s ezért az a veszély fenyeget, hogy kilakoltatják őket. 38 millióan élnek a szegénységi küszöb alatt, 50 millió embert éhínség fenyeget. A társadalombiztosítás csak keveseket tud megóvni. A szenvedők zöme magánadományokból tartja fenn magát. Ha vannak adományok. Mert azok is mind ritkábbak...

Nem nehéz elképzelni, mi történik a harmadik világban, vagy Afrika, Dél-Amerika és Ázsia elmaradott országaiban, ahol egyáltalán nincs társadalombiztosítás. S a gazdasági összeomlás is nagyobb mérvű. Világszinten máris 300 000 munkaképes és munkát kereső embernek nincs ahol dolgoznia.

Csak átfogó nemzetközi összefogás segíthetne. A rászorulók megsegítése. De efféléről legfeljebb az a Magyarország álmodozik, mely az európai és amerikai vádak szerint elutasítja a szolidaritást.

Pedig a vírus sem valamiféle fekete hattyú, azaz valamiféle kiszámíthatatlan fejlemény által előidézett katasztrófa. Nassim Nicholas Taleb híres könyvében (The Blacke Shwan-ban) az előreláthatatlan fejleményeket azokhoz az ausztráliai fekete hattyúkhoz hasonlította, melyeket mi, európaiak Ausztrália felfedezéséig nem ismertünk, meg voltunk tehát győződve róla, hogy minden hattyú fehér, más nem is létezhet. Ahogyan ez felismerés megváltoztatta a hattyúkra vonatkozó ismereteinket, ugyanúgy változtathatják meg a világra vonatkozó ismereteinket a rendkívül kis valószínűségű, tehát előreláthatatlan véletlenek is.

Maga Taleb cáfolta azonban, hogy a vírus megjelenése valóban ennyire valószínűtlen lehetett. Az ellenpéldát Szingapúr szolgáltatta, melynek  szakértői nem csak számoltak a lehetőséggel, de föl is készültek rá. Így például, miközben a fejlett nyugati államokat védtelenül találta a vírus, a kis ázsiai városállam már 2010-ben részletekbe menő tervet dolgozott ki egy váratlanul bekövetkező járvány esetére. Sikerült is szinte érintetlenül megúsznia.

A nyugatot Streek szerint a vírus ennek ellenére is olyasszerű megrázkódtatásként érte, mint Kopernikusz felfedezése, mely szerint a Föld nem a mindenség középpontja, a Darwiné, mely szerint az ember az állatvilág legfejlettebb egyede, vagy a Freudé, miszerint bennünket, embereket is főként az ösztöneink irányítanak. A vírus is valami effélére ébreszt rá: a globalizáció egyik következményeként minden korábbinál nagyobb mértékben ki vagyunk szolgáltatva a természetnek. A vírus többé nem engedi felednünk a közhelyszerű (de épp ezért tudatunk alá száműzött) igazságot, hogy ugyanis soha nem válhatunk halhatatlanokká és betegségeknek is mindig ki leszünk szolgáltatva. Meg kell tanulnunk ezt a felismerést eszünkbe vésni.

Ahogyan azt is, hogy a hasonló csapásokkal csupán egy – a politikai ellentétek fölé emelkedő – nemzetközi közösség képes hatásosan felvenni a harcot. Mikor Orbán Viktor felvetette, hogy az oltóanyag kérdésében az oroszokkal és kínaiakkal is kapcsolatba kellene lépni, a magzarországi ellenzék és nyugati szövetségesei is felhördültek: micsoda promiszkuitás! Diktátorokkal egyezkedni…!

Ma már Angela Merkel szorgalmazza, hogy az Unió kezdje meg a tárgyalásokat az oroszokkal, és a bajor miniszterelnök, Markus Söder már a kíniakkal való egyezkedést is megfontolandónak tartja.

Számos szakember véli úgy, hogy Európának és Amerikának a szegényebb országokat is segítenie kell, hogy megvásárolhassák az oltóanyagot. Csak ebben az esetben remélhető, hogy világszinten is elérhetjük azt a nyájimmunitást, mely a nyarat elviselhetővé teheti mindannyiunk számára.

Ellenkező esetben folytatódhatnak a társadalom nagyobbik része által mind elviselhetetlenebbnek érzett megszorítások. S ami még szomorúbb, a fiatalok és az idősek, a betegek és az egészségesek közt tovább fokozódnak az ellentétek. Azaz: a szó hagyományos értelmében vett közösségek is fokozatosan szétzilálódnak…