A nagy Francia- vagy a Nagy Októberi Forradalom is voltaképpen egy kisebbség műve volt. Maroknyi eltökélt, sőt gyakran akár halára szánt értelmiségi erőltette rá akaratát egy – némileg számosabb – elégedetlen néprétegre (Párizsban a külvárosok elnyomorodott csőcselékére, Oroszországban az értelmetlen háborúból hazaözönlött, végsőkig kétségbeesett frontkatonákra), hogy aztán bevezesse a „legitim” diktatúrát, melynek végül maguknak a kezdeményezőknek az értékesebb (tehát a szabadgondolkodáshoz továbbra is ragaszkodó) része is áldozatul esik.

Valami nagyon hasonló zajlik manapság az amerikai, s legújabban a németországi egyetemeken is. (Sőt hellyel-közzel még minálunk is…)

Már a zavargásokat megelőző hónapokban is gyakori volt az, hogy a szakma által elismert tanárokat – mögöttük kisebb könyvtárnyi könyvvel, akadémiai karrierrel – az amerikai egyetemek diákjai a rasszizmus gyakran megfoghatatlan vádjával (gyakorta pusztán azért, mert olyan szerzőkről írtak tanulmányokat vagy pusztán hivatkoztak rájuk, akiknek az ősei valamiféle összefüggésben álltak a rabszolgatartással) a szó szoros értelmében kiűzték az előadóteremből. Volt, akit rendőröknek kellett kimenekíteniük az tettlegességig agresszív diákok közül.

Hasonlóra persze 1968-ban is volt példa. A berlini Freie Universitäten a diákok tanították móresre jobboldali vagy annak vélt tanáraikat. Mindennek Németországban vagy Franciaországban akkor (a fasizmus alig több mint egy évtizedes árnyékában) még lehetett némi értelme. Ma már alig van. Az egyetemeket (legalábbis formailag) a 68-as nemzedék öregjei uralják. Ennek ellenére mind gyakoribbak az atrocitások.

Ami annál is furcsább, mert – az Európa Tanács elnökségének útmutatásait követve – októberben Bonni nyilatkozat néven a politikusok vaskos dokumentumot tettek közzé a tudományos kutatás szabadságának úgymond megszilárdítása érdekében. „A kutatóknak joguk van véleményüket szabadon közzé tenni anélkül, hogy a környezet, melyben tevékenységüket folytatják, hátrányosan befolyásolja a kutatást” – hangzott a felhívásban.  

„Elítélünk minden kísérletet, mely a kutatás szabadságát korlátozhatná” – nyilatkozta a német Kutatási Minisztérium képviselője is közvetlenül a Felhívás elfogadását követően. Ez a nyilatkozat azonban akkor még főként a magyarországi Közép-európai Egyetem (CEU) körüli vitákban zajló állásfoglalás gyanánt szövegeződött.

Arról ugyanis egyetlen szó sem esett, hogy a kutatás szabadsága a német egyetemeken egyáltalán sérülhetne. Pedig már akkor nyilvánvaló volt, hogy mind gyakrabban sérül. És korántsem pusztán kívülről, a politika szférájából, hanem az egyetemeken belül is. A diákok akciói mögött ugyanis minden jel szerint nem a német állam, inkább az annak szándékait mintegy közvetítő – az ún. politikai korrektségnek elkötelezett – NGO-k állhatnak. „Éppen az hiúsul meg – állítja a Welt am Sonntag, szerzője, Alex Bojanowski –, ami a tudomány alapfeltétele: a szabad vita, sőt egyáltalán a vita lehetősége.”

Az Allenbach Közvéleménykutató intézet egyik legújabb vizsgálata szerint az egyetemi oktatók jelentős részének meglehetősen lesújtó véleménye van az oktatás szabadságáról. A politikai korrektség fogalmát minden hetedik megkérdezett a kutatás súlyos akadályaként értékelte. Arra a kérdésre meg, hogy „Van Önnek olyan érzése, hogy a politikai korrektség térhódítása beszűkíti kutatási-, illetve oktatási lehetőségeket?” a bölcsészet, a filozófia, a társadalom- és jogtudományok, valamint a közgazdaságtan minden harmadik képviselője igennel válaszolt. Még a természettudományokat oktató tanárok körében is (sic!) minden negyedik megkérdezettnek ugyanez volt a véleménye.

Németországban is hódít az amerikai Cancel Culture, azaz a kiiktatás kultúrája. Aminek Amerikában a fele se tréfa. Az elmúlt években újra és újra tudósokat, újságírókat, managereket bocsátottak el állásukból, mert áthágták a politikai korrektség megszabta határokat. 

Németországban kevesebb az elbocsátás, de nem kevesebb azoknak a száma, akik az „önkéntes visszavonulás kultúrájába” kénytelenek menekülni, azaz a következményektől való félelem miatt hátrálnak meg. Egyre több tudós panaszkodik „ellenséges környezetről”, politikai nyomásról”, „megfélemlítésről”.

Aminek az a következménye, hogy a szakemberek bizonyos kutatási javaslatokat eleve be sem terjesztenek, bizonyos állásokat el sem foglalnak, bizonyos előadásokat meg sem tartanak, nyilvános vitákra sem kerül sor. „Gyakorta elégséges a gyanú, hogy az előterjesztendő téziseket vagy dolgozatokat a kollégák többsége ellenszenvvel fogadhatja, hogy a kutatóban szorongás alakuljon ki” – vallja Reinhard Merkel, a Hamburgi Egyetem jogfilozófusa. „A többségétől eltérő véleményeket a tudományos közösség inkább valamiféle fenyegetésnek érzékeli, semmint olyan eszköznek, mely közelebb vihet ismereteink bővüléséhez.”

A kockázat a tudósokat öncenzúrára és a nyilvános véleménycseréktől való elfordulásra kényszeríriti. A DHV nevű 30 000 tagot számláló egyetemi érdekvédelmi szövetség képviselői is úgy vélik, hogy „A véleményszabadság a német egyetemeken korlátozott. A bevett nézetekkel ellentétes argumentumok iránti tolerancia érzékelhetően csökken.” Éppen ezért DHV is nyilatkozatban kel az egyetemi vitakultúra védelmére. A dokumentum szerint „az érvekre alapozott vitákat lefolytatni kell, nem pedig bojkottal, megfélemlítéssel, zaklatással vagy éppenséggel erőszakkal »megoldani«. Aki belép az egyetemi életbe, annak el kell fogadnia, hogy ott a magával hozottól eltérő, esetleg azzal ellentétes véleményekkel is szembesülnie kell.”

Főként az internet jelent fenyegetést. „Aki az ottani támadások ellen védekezni próbál, már eleve vesztesnek számít.” – állítja Andreas Rödder, a Mainzi Egyetem professzora. A stigmától, még ha igaztalannak bizonyul is, jószerével lehetetlenség megszabadulni. 

S ami még rettenetesebb, azokat az előadókat, akiknek előadásaitól az agilis diákok társaikat agresszíven eltanácsolják, rendszerint az egyetem vezetősége is cserben hagyja. Kénytelenek visszavonulni. 

Hasonló nehézségekről számolnak be a szépírók is. A PEN-Club felmérése szerint is minden második megkérdezettnek vannak frusztrációi, minden ötödik óvakodik attól, hogy bizonyos témákat egyáltalán szóba hozzon. 

A német politológia és történettudomány egyik legjelesebb személyiségének, Herfried Münklernek az első világháborúról szóló közel ezer oldalas könyve, a De grosse Krieg. Die Welt 1914-1918 (A nagy háború. A világ 1914-1918 között), az Imperien (Birodalmak) vagy Die Deutschen und ihre Mythen (A németek és mítoszaik) című munkái a szakmában alapműveknek számítanak.  Ennek ellenére egyes diákok névtelen blogon rasszizmust, szexizmust, Európa-központúságot hánynak a szemére. Miközben könyvei bestsellerek (a világháborús például éppenséggel a balliberális Spiegel ikonjával fut, a német mítoszokról szóló meg a Lipcsei Könyvvásár díjazottja.)

Andreas Rödder szerint az egyetemeken egyetemes szabály, hogy ne hívj meg senki olyat, aki tiltakozásokat válthat ki, aki tehát elvben vitát provokálhat. Pusztán elvben, mert a hangoskodókkal egyébként sincs senkinek bátorsága vitába szállni. Az eltérő nézetek képviselőinek helyzetét éppen ezek az alkalmazkodók (tanárok és diákok) teszik kilátástalanná.

A bevándorlás, a gender-elmélet, a konzervativizmus, a környezetvédelem csupa olyan probléma, melyek vitatémaként való emlegetése is provokáció. „A diszkrimináció és az ún. embergyűlölet »felszámolása«, az alapjogok »védelme«, a migrációs politikára vonatkozó minden vitát eleve megfojtanak” – véli Sandra Kostner, a sváb Gmüd Főiskola tanára is.

Érvek helyett moralizálás dívik. Bizonyos embercsoportok érzelmei és önérzete fölötte áll minden tudományos ténynek és igazságnak. De a környezetvédelem is inkább erkölcsi kérdés, semmint tudományos probléma. A koronavírusról nem is beszélve.

„A tudomány manapság egyre inkább egyfajta önfeladási gyakorlat” – véli Susanne Schröter.

A Welt am Sonntag meghurcoltatások és száműzetések tucatjait sorolja föl. De hogy miről van szó, arra elégséges egyetlen példa is. Éppen a Schröteré. Axel Bojanowski Unruhe auf den Campus (Nyugtalanságok a kampuszokon) című cikkében a jeles etnológusnő esetével indít. Schröter professzor egyben a Globális Iszlám elnevezésű Kutatóintézet elnöknője és a Német Keletkutatások Intézetének megbecsült tagja. Schröter „A fejkendő – a női méltóság vagy a jogfosztottság szimbóluma?” címen szervezett előadást. A Frankfurti Egyetemen, ahol maga is professzor. A diákok még jól érzékelhető ellenszenvvel ugyan, de hajlandóak voltak végigkövetni a vitát, melyre a szóban forgó muszlim ruhadarab ellenzői is hivatalosak voltak. Igaz, a rendezvényt a diákok már csak a cím miatt is „muszlimellenesnek” tekintették. (Mindebből persze az is kiderül, hogy az eljövendő német értelmiség többsége kulturális hovatartozásától jobbára függetlenül ma már inkább muszlimnak, semmint kereszténynek számít. Azaz: az – egykor még – kereszténynek születettek jobbára hitetlenek ugyan, de a mélyen hívő muszlimok emberi jogait föltétel nélkül tiszteletben tartják. Egyszerűbb nekik engedni, mint az eljövendő vagy már létező többséggel szembeszegülni.)  

Az eredmény – Rudolf Stichweh professzor megfogalmazásában – nyilvánvaló: „A konzervatív nézeteket az egyetemeken ma már alig képviselheti bárki is.” 

Hogy mennyire nem, azt ismét Schröter esete bizonyítja. Az analóg vita levezetésének szándékával érkező szakembert ugyanis egy másik egyetemen, a Marburgin, a diákok már „Schröter raus!” (Azaz „Schröter, takakarodj!”) bekiáltásokkal fogadták és „muszlimellenes rasszistának”, illetve botránykeltőnek („hetzerisch”) minősítették. És nem engedték szóhoz jutni sem. Ráadásul attól való félelmükben, hogy a többség kiközösíti őket, még a Schröterrel egyetértő kollégák, illetve diákok sem mertek kiállni mellette. A kereszténységet lehet támadni, a muszlim vallási dogmák vita tárgyává tétele azonban már blaszfémia. Azok a mi – szabadnak, demokratikusnak és jogállaminak tekintett – Európánkban egyszerűen megkérdőjelezhetetlenek. (A jelek szerint ez lenne az újabb keletű egyenlőség, tudományos kutatás, vitakultúra!)

Első látásra ugyanaz történik, mint Magyarországon. Ott is a diákok bojkottálják az oktatást. És ott is a konzervatív nézőpont érvényesülését próbálják megakadályozni. Csakhogy mégsem ugyanaz a helyzet. A német diákok a balliberális nézőpontot szeretnék (hallgatólagos állami támogatással) kizárólagossá tenni. A magyar diákok, legalábbis a Színház- és Filmművészeti Akadémián (némi állami támogatással) a Kádár-rendszerből visszamaradt balliberális nézőpont kizárólagosságát szeretnék fellazítani, azaz a véleményszabadságot, a vitakultúra meghonosítását előmozdítani. 

Az eredmény formailag persze ugyanaz. Mindkét esetben mindenféle vita, véleményütköztetés makacs, sőt egresszív elutasítása. És mindkét esetben a diákok részéről. Az egyetemi autonómiára való hivatkozással…

Az Európai Parlement tagjai azonban nem a német diákok „előzékeny engedelmességet” kikényszerítő törekvéseit (das Klima des vorauseilenden Gehorsams), hanem a magyar állam esztétikai nézetpluralitást kialakítani szándékozó döntéseit utasítják el indulatoktól fuldokló vehemenciával. 

Az eredmény: „egy erkölcsileg fölajzott téma hajszol defenzívába mindenkit, aki kiegyensúlyozott gondolkodásra törekedne.” Magyarországon még él az ösztön valamiféle vitakultúra fenntartására. Kérdés azonban: meddig? Az ellenzék ugyanis – masszív nyugati támogatással – a jobboldalt is mind intoleránsabb pozíciókba kényszeríti. 

A fentiekből Nyugaton és Magyarországon is sok minden következhet. De hogy semmi jó, ahhoz aligha férhet kétség.