banner_jtYG1g7R_1_970x250.gif
banner_PIz6eiCM_Koldok_300x250.gif

Bíró Béla: Halódó vitakultúra

A demokrácia – s egyben a racionális gondolkodás – egyik alapszabálya, hogy a hamisnak vélt állítást (azaz a téves gondolatatot) is szabad legyen kimondani, hiszen csak ebben az esetben nyílhat rá lehetőség, hogy megcáfolhassunk vagy éppenséggel igazolhassuk.

Újabban ez a tétel két alapvető ellenvetésbe ütközik.

A politikai korrektség elméletéből következően azokat az igazságokat, amelyek mások valós vagy vélt igazságérzetét, érzékenységét, önérzetét sérthetik tilos kimondani. Ezek az állítások következésként eleve hamisaknak, azaz rasszistának, fasisztának, gyűlölködőnek számítanak. S ha Hitlerre, Sztálinra és a hasonszőrűekre vonatkoznak, nyilván okkal. Sajnos azonban a szembeálló oldalak gyakorta nyilvánvalóan vitatható állítások miatt is gátlástalanul fasisztázzák, kommunistázzák, diktátorozzák egymást. Hogy kik és milyen alapon dönthetik el, hogy ezek a vádak hamisak-e, vagy sem, arra nincsen szabály. Az adott kijelentések magának a politikai korrektségnek a morális rendszerében minősülnek hamisaknak.

Akárcsak a középkori kereszténységben. Ahol az isteni szó, azaz a Biblia volt hivatott azonosítani a helyes és a helytelen, a jó és a rossz, az igaz és  hamis fogalmait. Ezt a szerepkört manapság az emberi jogok (vallási hittételeket egyébként jobbára elutasító) a korpusza tölti be. 

S ezzel azonban a kör ismét bezárul.

És ismét központi jelentőségűvé válik a tétel: a hamisnak vélt állítást (azaz a téves gondolatatot) is lehessen kimondani, hiszen csak ebben az esetben nyílhat rá lehetőség, hogy megcáfolhassunk vagy éppenséggel igazolhassuk. Ha erre nincs lehetőség gyakorlatilag a különbségtétel lehetősége szűnik meg. A helyesre, a jóra, a hamisra vonatkozó minősítéseinket csupán minden vita fölött álló tekintélyelvű instanciák „dönthetik el”.

A klasszikus demokráciában a megoldás kézenfekvő volt, hiszen ott a szóban forgó kérdésekről akkreditált intézmények hozhattak – az érveket és ellenérveket racionálisan szembesítve – megbízható döntéseket. Csakhogy a vita, vagyis az észszerű érvek szembesítésének lehetősége egy demokráciában sem eleve adott. Észszerű vita csak akkor lehetséges, ha a vitázó felek az alapérvekben egyetértenek. Tehát eleve azonos vagy közeli véleményt alakítottak ki az adott társadalom tényeiről. Ha a tények, azaz a valóság legalább nagyvonalakban azonos értelmezése rendelkezésre áll, tényleges lehetőség nyílik az értelmes vitára. A vitázó felek tényállításait össze lehet vetni a társadalmilag elfogadott alapértékekkel, s mérlegelni lehet, kinek az érvei állnak közelebb hozzájuk. Akik a többség nézőpontjából kétséges érvekkel hozakodnak elő, azoknak végül is engedniük kell, ideális esetben –, ha csak nem akarnak nevetségessé válni, felül kell vizsgálniuk kezdeti álláspontjukat.

Csakhogy – s ez a másik probléma – az úgynevezett reprezentatív demokrácia mai állapotában ez mind nehezebb. Az állampolgári közösség mind kevésbé képes arra, hogy a társadalom alapértékeinek, s az ezeken alapuló értékeknek az értelmezésében akárcsak közelítőleg azonos álláspontokra helyezkedjen. Ilyen körülmények közt nem a többség teremti meg azokat a mindenki által nagyvonalakban elfogadott fogalmi kereteket, melyekre értelmes vitákat lehet alapozni. És ha a többség valóban tárgyilagos, a kompromisszumokra hajló, azaz racionálisan mérlegelő kisebbségnek tényleges lehetősége van arra, hogy a konkrét kérdésre vonatkoztatva korrigálja nézeteit. De ha a többség elfogult és pusztán a többségi elvre alapozva próbálja meg ráerőszakolni nézeteit a kisebbségre, ezzel a kisebbségeket is intranzigens pozíciókba kényszeríti.

Elvben már egyetlen szavazat is elégségessé válik arra, hogy az állampolgári közösség minden tagjára kötelező döntések szülessenek. Ez a tény az egyetlen szavazattal alulmaradt „kisebbség” tagjait oly mértékben frusztrálhatja, hogy a többség minden intézkedését, annak jellegétől függetlenül maguk is elutasítsák. Csak azért is. Kezdenek mind irracionálisabban „politizálni”, ami az újabb választásokon még kedvezőtlenebb helyzetbe hozza őket. Annál is inkább, mert a stabil kormányzás igénye az államok zömében a szavazateloszlás egyensúlyát is felborítja. A parlamenti többség erőteljesen a győztesek javára billen. A „kisebbség” már a többség által kezdeményezett kétharmados döntéseket sem tudja megakadályozni. (Mondjuk ismét egyetlen szavazat fog hiányzani.)

Kérdés: ez esetben mi a lényegi különbség (a formailag makulátlan) demokrácia és az egyszemélyi diktatúra közt. Végső soron mindkét esetben egyetlen vagy néhány személy szavazata dönt.

Az Egyesült Államok már jó ideje ebben a helyzetben leledzik. Az állampolgári közösség két vita- és kompromisszumképtelen „társadalomra” tagolódott. Már jóval Obama hatalomra jutását megelőzően és azóta még inkább. A kompromisszumképtelen táborok képviselői az utcán is elkerülik egymást…

S Európában is hasonló helyzet kezd kialakulni. A föderális Európa és a nemzetek Európájának hívei szintén képtelenek tényleges kompromisszumokra. Az államszövetség jövőjét mindkét fél kizárólag csak a saját győzelmére alapozva képes elgondolni. S a ragály az egyes államokon belül is eluralkodni látszik. Németországban például.

A magyar tévéadók egy részében még dívnak a vitaműsorok. Sőt itt a politikai korrektség sem válhat az egészséges vitakultúra akadályává. De konszenzusra itt is vajmi halvány a lehetőség. A „vitázó felek” módszeresen elbeszélnek egymás mellett és a műsorvezetők (főként mert maguk is jobbára elfogultak) képtelenek arra szorítani a vitázó feleket, hogy világosan definiálják az alapfogalmakat, melyek a szó szorosabb értelmében vett vitára lehetőséget teremtenének. Tények helyett „evidenciák” hangzanak el. S az „evidenciákat” a „vitapartnerek” sem tényekkel próbálják cáfolni, hanem ellentétes „evidenciákkal”. (Magyarán hittételekkel…)

Ezért aztán egyi fél se az igazságairól győzi meg a hallgatóságot, legfeljebb arról, hogy egymást sem képesek meggyőzni semmiről.

Pedig egy olyan társadalomban, ahol mindkét fél legfőbb törekvése az, hogy mindenáron megakadályozza a másikat abban, hogy ellássa feladatát, aligha alakítható ki működőképes demokrácia. Addig amíg a vitázó felek képtelenek elismerni, hogy a vita során ebben-abban maguk is tévedhettek, csak a demokrácia látszatát lehet eljátszani.

Európa szerint tova…

Kimaradt?