A „lehetetlen” esélye

A koronavírus világháborúkkal analóg nyomorúságokat zúdított ránk. Hatásai világunk legeldugottabb zugaiba is beférkőztek. Ebben a vírussal folytatott háborúban senki nem maradhatott „semleges”. A második világháború egyik sok szempontból meghatározó jelentőségű semleges állama, Spanyolország, éppenséggel a legsúlyosabban érintett áldozatok közé került. S a havasok köz megbújó Svájc sem úszta meg érintetlenül.

A felszín mögött azonban világrengető gazdasági-társadalmi játszmák is zajlottak, és zajlanak. A világjárvány – ha minden igaz – az idei év derekára „lecseng”. Azaz egy még olyan katasztrófa, melyen a tudomány fölülkerekedhet. De lesznek következmények, melyeken sokkal nehezebb lesz…

Az, hogy a járvány világméretűvé válásában Kínának is meghatározó szerepe lehetett, kezdettől nem volt rejtély. Az a feltevés azonban, hogy magát a vírust kínai laboratóriumokban állították volna elő – egyfajta biológiai fegyverként – bizonyíthatatlan. És nem is valószínű. De hogy a fertőzés elterjedésének a végsőkig központosított kínai állam bürokratikus szervezete, azaz az apparátus tagjainak – számunkra, a kommunizmusban szocializált nemzedékek számára – igen jól ismert gyávasága, a nyilvánvaló tények szőnyeg alá söprésének ösztöne, s az ebből fakadó késlekedés volt a tényleges kiváltó oka, aligha lehet kétséges. Ha Vuhan tartományt idejében hermetikusan elzárják Kína többi tartományától – és  közvetve a külvilágtól –, a járvány aligha ölthetett volna világméreteket.

De ez esetben sem dőlhetünk be a manapság oly divatos – Trump által is szorgosan kultivált – összeesküvés-elméleteknek. Hogy a kínaiak nem szándékosan hozták  – saját nyakukra is – a vészt, számos nyugati elemzés is bizonyítja. Semmi garanciájuk nem lehetett rá – lásd a vírus angliai mutációját –, hogy kordában tarthatják állítólagos „biológiai fegyverüket”. Még így is csak részben sikerült. Az viszont már tény, hogy a járvány a Nyugat tökéletes felkészületlenségéből következően – Kína számára olyan világgazdasági előnyökkel járhatott volna, melyek valóban lehetővé tehetik a kínai gazdaság világra szóló diadalát. A kérdésnek gazdag nyugati irodalma van. Kína azonban – szinte már ajándékba kapott – lépéselőnyét nem volt képes kamatoztatni. Főként azért, mert – minden diktatúra inherens sajátosságából következően – túl sokat akart. A mindenáron való felülkerekedés szándéka a szakemberek szerint többet ártott, mint használt.

A járvány végül is pusztán azokat a pozíciókat erősítette meg, melyeket Kína már a járvány előtt kivívott magának.

A teljesítmény így is világra szóló. Kína gazdasága éves összesítésben 4,9 százalékkal növekedett, miközben a világ minden más államáé jelentősen visszaesett. Kína az egyetlen nagyhatalom, mely a világjárványt minden jel szerint az egy főre eső nemzeti jövedelem növekedésével zárja. Nem véletlen, hogy minden jelentős ázsiai állam (India egyelőre még vacilál) csatlakozott a Kína által kezdeményezett szabadkereskedelmi egyezményhez, az RCEP-hez. Még olyan államok is rábólintottak, mint az alapvetően demokratikus – az angol államszövetség (a Commonwealth) részét alkotó – Ausztrália, melyet közismerten feszült ideológiai és diplomáciai ellentétek állítanak szembe Kínával. Sőt, a németek által dominált Európa az amerikaiak ingerültségét is kiváltva – még Biden elnökké való beiktatását megelőzően – csatlakozott az egyezményhez. Így aztán – minekutána Trump kilépett az amerikaiak által korábban tető alá hozott Transz-Atlanti Egyezményből, s annak tagjai nagyrészt Kínához csatlakoztak – sokak szerint Bidennek sem marad más választása, mint hogy maga is csatlakozzon. Hogy ezt valóban megteszi-e, még rejtély. De más esélye nemigen maradt...

Így aztán egy olyan új világrend következhet, melynek központi hatalma immár nem Amerika, hanem Kína lesz. (Ennek a hipotézisnek szintén gazdag nyugati irodalma van: leghíresebb példája az indiai születésű világpolgár Parrag Khanna A mi ázsiai jövőnk című nagyszabású tanulmánya).

Egy másik világhírűvé vált szerző, Kishore Mahbubani, szingapuri egyetemi tanár és diplomata Has China won? (azaz: Kína győzedelmeskedett?) című bestsellerében – kissé tágítva a kört – ugyanemellett érvel. A járvány – véli a szerző – nem egycsapásra rendezte át a szerepeket. De lehetőséget teremtett arra, hogy Kína lépésről-lépésre folytassa térhódítását. A keleti birodalom viszonylagos gazdasági súlya már a járványt megelőzően dinamikusan növekedett, és a folyamat kétségtelenül folytatódni fog. Mahbubani szerint Washington döbbenettel tapasztalta, hogy Kína gazdasági nagyhatalommá válása nem járt a birodalom demokratizálásával. Ez a tény az amerikaiakban egyfajta „rasszista alapokon nyugvó” ellenszenvet váltott ki Kínával szemben.

A Mahbubani által képviselt nézeteket Nyugaton is sokan osztják. De erősek a kételyek is. A kínai vezetés ugyanis Kínát egyfajta kulturális nemzetté próbálja átgyúrni. A jelentős számú muszlim népesség (ujgurok, kazahok, üzbégek, kirgizek), a tibetiek, a hongkongiak és tömegnyi egyéb kisebbség – lehető legagresszívabb eszközökkel való asszimilációja azonban (itt még az integráció-fogalom sincs forgalomban) – olyan belső feszültségeket generálhat, melyek a szándékolt egység helyett a megosztottságot erősíthetik. (Ez idő szerint a puskapor még szárad.) Ezért sokan vélik úgy, hogy Kína sikerei nem annyira Kína erejében, mint inkább Amerika  – az új elnök beiktatását megelőző tüntetések által is demonstrált – gyöngeségeiben rejlenek. Sajnos, amint az – épp a választási kampány során – kiderült, Amerika gyöngesége is analóg kulturális ellentéteken, azaz a modern társadalmak – kulturális összetettség iránti – érzéketlenségén alapul.

A kérdés tehát az: ki lesz az első, akinek leesik a tantusz, hogy egy erős állampolgári közösség nem asszimilációval (azaz a kulturális olvasztótégely amerikai vagy újabban ázsiai változataival), hanem a nyelvi-kulturális autonómiákra alapozott együttélés – ma még világ szerin tova „korszerűtlennek” tekintett – elméletében és főként gyakorlatában gyökerezhet. A sokféleség ugyanis a bomlás csíráiból a szó voltaképpeni értelmében vett integráció katalizátorává alakítható. És nem csak az államokon belül, de azok között is.

Gabriel Felbermayer, a Kieli Világgazdasági Intézet (IfW) elnöke is úgy véli, hogy Kína előretörése jóval a világjárvány előtt kezdődött, de a járvány a térhódításnak jelentős lendületet kölcsönzött. A jeles szakember azonban arra is felfigyel, hogy Kínának egy nehezen leküzdhető nehézséggel is szembe kell néznie. A gazdasági hatalom önmagában kevés. Ahhoz, hogy a világgazdaságban valóban vezető szerepre tehessen szert, politikai és kulturális kisugárzásra is szüksége lenne. Kínának vonzó és követhető társadalmi-politikai vonzóerőt is kellene gyakorolnia azokra az államokra, melyeket maga mellé szeretne állítani. Egyfajta követhető (világ)modellé kellene átalakulnia. Ahogyan az Egyesült Államok – minden ellentmondásossága és riasztó vonása ellenére fél évszadon át (főként az olasztótégely utólag hamisnak bizonyult mítoszának köszönhetően) világrendszer önszerveződésének kétségtelen  modellje volt. Az ausztrál-kínai konfliktus figyelmeztető jel. A kommunista eszmeiség világszíntű reneszánsza nem elégséges ahhoz, hogy a kínai társadalom antidemokratikus vonásait szélesebb körben is vonzóvá tegye. (Ahogyan ma már az amerikai is csak látszólag az…)

Persze, ebben a vonatkozásban is vannak meggondolkodtató ellenérvek. A világ leggazdagabb és leleményesebb embere (az elektromos autó feltalálója), Elon Musk, aki jól ismeri a kínai belső viszonyokat is, a Le Figaronak adott interjújában úgy véli, hogy „Tapasztalataim szerint a kínai kormányzat élvezi a népesség túlnyomó többségének rokonszenvét. Amikor kínai kormányhivatalnokokkal találkozom, határozottan az az érzésem, hogy ezek az emberek tényleg a kínai népesség jólétének és nem saját önző érdekeiknek az érvényesítésén fáradoznak. Annak ellenére, hogy Kínában valamiféle egypártrendszer van hatalmon, ez a rendszer (számomra is kissé paradox módon) az emberek jólétéért aggódik. Az az érzésem, hogy a kínai vezetés érzékenyebben reagál a közvéleményre, mint ahogyan én azt a demokratikus Amerikában tapasztaltam.” (A pontosság kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy Musk fél életét az Amerikai Egyesült Államokban élte le.)

A helyzet tehát korántsem annyira egyszerű, mint amilyennek első látásra tűnne.

Arról nem is beszélve, hogy az úgynevezett kulturális nemzet kínai „ideálja” alapvető vonatkozásokban – sajnos – alig különbözik a nyugati „állampolgári” nemzet fogalmától. Amerikai vagy európai (mellesleg magyar) állampolgárrá válni sem jelent egyebet, mint elsajátítani  a befogadó állam nyelvét és kultúráját. Hogy erre a kínaiak saját kisebbségeiket irgalmatlan erőszakkal kényszerítik, valóban visszataszító, de magán a végeredményen nem sokat változtat. A Nyugat humánusabb eszközökkel fosztja meg őshonos vagy újabb keletű kisebbségeit identitásuktól. De hosszabb távon maga is megteheti. (Ezt egy romániai magyarnak fölösleges lenne részletezni.)

De ez a „kímélet” vajon tényleg humánusabb? Hiszen a nyugati „humanizmus” a kisebbségeket még az ellenállás elvi lehetőségétől is megfosztja. (A hatékony gyakorlati lépésekről nem is beszélve.)

Kína egyéb vonatkozásban sem egyszerű képlet. Az ősi kínai bölcsesség, a jin-jang az egyetemes egyensúly teóriája. Az ellentétes tendenciák kiegyensúlyozzák egymást. De nem térben, hanem időben. A jin addig halmozódik, amig eléri maximumát, aztán természetszerűen – ez meghatározó jelentőségű, mert alapvetően a demokrácia lényegét rögzítő megszorítás – jangba fordul át, mely halmozódva ugyanerre a sorsa jut. Nehezen képzelhető el, hogy a Kínai Kommunista Párt nem lebecsülendő elméi nem lesznek képesek visszatalálni önnön alapvető nemzeti bölcsességük tényleges megértéséig és politikájuk alapelvévé való emeléséig. Egykor a kínai császár testmagasságát sem lehetett megmérni, csupán az udvaroncok becsléseinek átlaga lehetett a „mérce”, mert blaszfémia lett volna a szent testhez egy mérőszalagot illeszteni. Ez az (itt pusztán szimbolikus értelemben vett) eljárás egy olyan korban, mikor Kína hallatlanul precíz mérésekre alapozva űrhajókkal ostromolja a Holdat, hosszabb távon aligha tartható fenn. Sem politikai, sem ideológiai tekintetben. Ebben a mai Amerika elrettentő példája, mely az egyetlen ideológia kizárólagos érvényesítésére próbálja alapozni stabilitását, a kínaiak számára is kijózanítható lehet.

A szembenállás csakis valamiféle világkatasztrófát eredményezhet: a görög-spártai-konfliktus egyfajta, mindkettőjüket a történelem perifériájára söprő – a poszt-posztmodern világ műszaki lehetőségei miatt messzemenően rettenetesebb – változatát. Lásd: az amerikai Graham Allison: Destined for War. Can America and China Escape the Thucydidesʼs Trap? (Háborúra ítélve. Kimenekülhet Amerika és Kína a Thuküdidész-csapdából?) című (sokat vitatott, mert épp világunk leglényegesebb aspektusának lényegére tapintó) könyvét!

A probléma tehát egyelőre nem gyakorlati, hanem elvi jellegű. Nyilvánvaló: Kínában és Nyugaton egyaránt egyetlen elfogadható lehetőség van: a közösségi integráció. Azaz a kisebbségi népcsoportok belső önrendelkezése.

Ennek lehetőségnek a világban vannak szórványos előzményei, sőt modelljei is, kérdés, mennyi időre van szüksége az emberiségnek (Kínának, Amerikának, Indiának etc.) arra, hogy ezeknek a hatékonyságát felismerje, és a modern társadalmakat valóban harmonikus állampolgári közösségekké formálja. Ha Kína (vagy valamely versenytársa) képes lenne felismerni ezt a lehetőséget, maga válhatna azzá a társadalmi modellé, mely legyőzhetetlen vonzást gyakorolhatna a világ belső feszültségekkel viaskodó államaira. (S mert gyakorlatilag ma már mindegyik ilyen: mindegyikre.) Ehhez azonban saját árnyékaikon kellene átlépniük. Irgalmatlan diktatúrából a világ nyelvi-kulturális vonatkozásban legtoleránsabb államává kellene átalakulniuk. (Legalább valamelyiküknek.) Egy efféle társadalomfilozófiai bűvészmutatvány jelenleg – világ szerin tova – lehetetlennek látszik. De a kínai ortodox marxizmustól az államkapitalizmus és a magántőke mai frigyéig való áttörés sem volt nagyobb „lehetetlenség”.

És mégis bekövetkezett.

Márpedig a vírus-, a klíma- és menekültválság rendkívüli módon felgyorsította a történelmi időt. Ezekből a válsághelyzetekből azok az államok kerülhetnek ki győztesen, melyek a társadalmi lét alapjaiig képesek végiggondolni és megoldani a modern világ alapvető problémáit.

Csupán egyetlen szó erejéig utaltam rá, de akinek füle van hozzá, annak azt is érzékelnie kellett, hogy a kérdésfelvetés voltaképpen a migrációs válság megoldásának esélyét is implikálja. Annál is inkább, mert a következő 30 esztendőben Kínának is súlyos demográfiai válsággal kell szembesülnie.

Azaz előbb-utóbb ugyanoda jut, ahol a mai Nyugat ma leledzik: választania kell a népesség lélekszámának természetes úton való fenntartása (azaz a hagyományos családmodell restaurációja), illetve az idegenek befogadása közt. Lényegtelen, ki fogja „uralni” a világot: Kína, Amerika vagy Európa. Akire ez a kötelezettség hárul, annak ugyanazt a házifeladatot kell megoldania.

Ha a modern világ fenn akar maradni, ismételten ki kell találnia önmagát. Erre Kínának sem rosszabbak az esélyei, mint Amerikának, Európának vagy akár Indiának… Sajnos  – ez idő szerint –  nem is jobbak.

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?