banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_30Cewl4A_Copy of 1_300x250.gif

Bíró Béla: Dilemmák

A koronavírus-világjárvány – bár piacra kerülő védőoltásoknak köszönhetően már látszik a fény az alagút végén – egyelőre tovább terjed. Világszerte 72 millió ember fertőződött már meg, s a halottak száma is egy kisebb metropolisz lélekszámával vetekszik. Az oltások azonban csak akkor jelenthetnek majd tényleges védettséget, ha legalább a lakosság 60-70 százaléka védetté vált. (Szaknyelven ezt nevezik nyájvédettségnek). Ez elvben két úton valósulhat meg. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a gyakorlatban nem látszik összejönni. (Lásd a svéd kísérletet!) Csak a kettő egyvelege vezet el mihamarabbi védettségig. A meghatározó mégiscsak a védőoltás marad.

A Földön több mint 7 milliárd ember él. Ennek 60 százaléka 4,2 milliárd. Legalább ennyi oltóanyagra lesz tehát szükség. De mert az oltást valószínűleg meg is kell ismételni, ennek kétszeresével számolhatunk. 8,4 milliárd oltóanyag előállítása a legkorszerűbb műszaki feltételek közt is időbe telik. S az oltóanyagot nem csak legyártani kell, de el is kell juttatni rendeltetési helyére, és be is kell adni. Mindez valóban jelentős időt vehet igénybe. Ha egyetlen oltás (szép magyar nevén vakcina) előállítása, elszállítása és beadása a tömegtermelés és szállítás jelenlegi hatékonyságát is tekintetbe véve egy századmásodpercbe kerül is, a teljes emberi populáció beoltásához több mint két esztendőre lenne szükség.

De korántsem mindegy, hogy kik azok, akik hamarabb hozzájuthatnak az oltóanyaghoz. A világot uraló kapitalizmus farkastörvényei szerint nyilván azok, akiknek a legtöbb pénzük, illetve a legnagyobb hatalmuk van. Mert ha a gyógyszergyárak az oltóanyagot önköltségi áron árulnák is (ami szerfelett valószínűtlen), az árat a horribilis kereslet mindenképpen megemeli. Mivel az oltásokért versenyfutás kezdődik, az előnyöket valami módon meg kell fizetni.

Így azonban az államok maguk kénytelenek gondoskodni az oltásokról. S feltehetőleg ingyenesen fogják szétosztani őket.

Anglia máris bebiztosította önmagát. Boris Johnson diadallal jelentette be, hogy országa a világ első állama mely – mellesleg az Európai Unió által is igényelt amerikai–német oltóanyaggal – megkezdheti az oltást. Persze Anglia is csupán szelektíven. Először az egészségügyiek, pedagógusok és a nyolcvan év fölöttiek férhetnek hozzá. Aztán fokozatosan a többiek is. Oroszországban is beindul a népesség Szputnyik,2 nevű oltóanyaggal való beoltása. Az oroszok az oltóanyag előállítására indiai gyógyszergyárakkal is szerződéseket kötöttek. (Közismert, hogy India a világ legnagyobb gyógyszeripari vállalatait üzemelteti.) Így aztán Magyarországnak is juttathatnak belőle. Magyar szakemberek jóváhagyásával természetesen.

Az Európai Unió is megkötötte a szerződéseket. A német Biontech és az amerikai székhelyű multinacionális Fizer gyógyszeripari konszern védőoltása Angliában már megkapta az engedélyt. Az amerikaiak is rövidesen engedélyezik. Ennek a két cégnek az 1,3 milliárd, s harmadikul a Moderna amerikai vállalat 500 millió dózisa állhat majd az európaiak rendelkezésére. A kérdés csak az, mikor? S hogyan fogják elosztani az Európai Unió által lekötött mennyiséget az egyes államok közt, és hogyan az egyes államokon belül? Hogy végül is miként fog kinézni a tényleg elosztás, melynek normális esetben vagy a fertőzöttségi szinttel, vagy a népességszámmal kellene arányosnak lennie (már ennek eldöntése is nehéz kérdés), arról egyelőre jóval kevesebb szó esik, mint a jogállami kritériumokról. Pedig ez valóban meghatározó jelentőségű. Nem csak járvány leküzdése, de az Unió jövője szempontjából is.

Magyarország például nem is bízza magát pusztán az Európai Unióra. Izraellel, Oroszországgal, Kínával is folytat tárgyalásokat. A tagállamok közti kölcsönös bizalmatlanság mai légkörében ez némileg érthető is. Bár a kettős mérce ez esetben már valóban az Unió halála lenne…

Ilyen körülmények közt az sem zárható ki, hogy a harmadik világ országai, főként a legszegényebbek a sor végére maradnak. Az a tény, hogy a britek már megkezdték és mi még nem, bármennyire is meghökkentő, önmagában is sokat mondhat. Egy brit állampolgár élete többet ér, mint egy román vagy magyar, vagy akár német…?

Az államok közti elosztást az Unión belüli szerződések szabályozzák. De az sem mindegy, hogy a legveszélyeztetettebb csoportnak számító 65 év fölötti korosztály tagjai az egyes államokon belül milyen sorrendben követik egymás, hiszen itt is a szó szoros értelmében életről és halálról lehet szó. Egyetlen nap is számíthat. A magyar hírközlés kezdetben internetes iratkozásról beszélt. Úgy tűnt, a véletlenre bízzák, hogy kinek mikor sikerül sorra kerülnie. Aztán kiderült, hogy ez nem stimmelne. Az etikai és a szakmai szempontok kerültek előtérbe. Először az öregotthonok lakói, idült betegek, egészségügyi dolgozók, rendőrök, titkosszolgák, a politikai élet kulcspozícióiban lévő szereplői…

Ezen felül azt is felmérik, hogy kik azok, akik igényt tartanak az oltásra, és kik azok, akik nem. Mert ilyenek is vannak. Nem mindenki bízik meg az orvostudományban, s a sorsra vagy Istenre bízza magát, ahogyan azt román honfitársaink jelentős része is tenné.

Angela Merkel, akit a járványhelyzet németországi alakulása meglehetősen megriasztott, a védőoltások világszintű elosztását a WHO-ra, azaz az Egészségügyi Világszervezetre szeretné bízni. Ma már ő is egyetért az ENSZ főtitkárával, Antonio Guterressel, hogy a mihamarabbi megelőzést csupán az összehangolt világszintű cselekvés teheti lehetővé.

Guterres szerint a válság mai szintű elhatalmasodásának fő oka is az, hogy az országok nem vették figyelembe a világszervezet irányvonalait. Mindenki a maga szakállára cselekedett. „És ha az országok maguk határozzák meg a cselekvési irányokat, a vírus is természetesen minden irányban szétterjedhet.”

Ráadásul az egyik legfertőzöttebb ország, az Amerikai Egyesült Államok ki is lépett a világszervezetből, azzal az indokkal, hogy a WHO a vírus eredetére vonatkozó polémiában a kínai és nem az amerikai érvrendszer mellett tette le a garast. Igaz, Biden megígérte, hogy már hatalomra jutása pillanatában helyreállítja országának a WHO-hoz fűződő kapcsolatait.

A WHO-ra valóban meghatározó szerep hárul, hiszen a nyájimmunitást nem elégséges az egyes országokban megteremteni. A globalizáció, és a továbbra is akadálytalan bevándorlás körülményei között a járvánnyal szemben védtelen szegényebb országok állampolgárai továbbra is megzavarhatják a nyájimmunitást, s ezzel a fejlett államok lakosságának elvben védettnek tekinthető 30-40 százaléka ismét veszélybe kerülhet. Ami évekre kitolhatja a járvány felszámolásának folyamatát.

Az alapkérdés tehát továbbra is változatlan: hogyan lehet mind magasabb szinteken, az államon belül, a közös érdekek által összefűzött államközi társulásokban, a szövetségi államokban, a kontinentális tömbökben, illetve globálisan úgy együttműködni, hogy a bennük foglalt alacsonyabb szintű egységek érdekei ne sérüljenek, azaz hogy az egyes szerveződések tagjainak egyenlősége, s ezzel viszonylagos szuverenitása fennmaradhasson. Azaz a döntéseket – a szubszidiaritás elve szerint – mindig azokon a szinteken lehessen meghozni, melyeket közvetlenül érintenek.

A világjárvány a föld minden lakóját közvetlenül érinti, ez tehát megnyugtató módon tényleg csupán globálisan rendezhető. De hogy csak egyetlen (és nem is igazán ideillő) példát említsek, azt, hogy egy adott terület nyilvánosságában milyen nyelvek használhatók, normális esetben csak és a csakis azok dönthetik el, akik az adott területen együtt élnek. Függetlenül attól, hogy hol húzódnak az államhatárok… Mégsem ez történik. Mindig a nemzetállami önzés kerekedik fölül…

Ideje volna megtanulnunk disztingválni.

A német nyilvánosság a készlet elosztásának egy mindenki által elfogadható, az alapvető emberi jogokra alapozott törvény elfogadását szorgalmazza. Hiszen, ahogyan a szabaddemokrata Stephan Thome állítja: „Az oltóanyag szétosztása a szó szoros értelmében az életesélyek szétosztását is jelenti.”

S ezt nem lehet a véletlenre bízni. A jól átlátható törvény csökkenti a visszaélések lehetőségét, de nem szünteti meg. Végül is minden egyes esetben embereknek kell eldönteniük, hogy ki maradhat életben és kinek kell meghalnia. Például az is egy kényes kérdés, hogy ki tekinthető a politikai rendszer kulcsfontosságú szereplőjének. És milyen szintekig. Az ellenzék meghatározó tagjai annak számítanak-e? Folytathatnám…

Persze bizonyos országokban eddig is adódtak kínos helyzetek, főként akkor, amikor nem mindenkinek jutott lélegeztetőgép. Mostantól az orvosok, a jogászok és a politikusok felelőssége megsokszorozódik. A korrupt társadalmakban nagy a veszélye annak, hogy efféle szélsőséges helyzetekben a normális körülmények közt láthatatlan korrupció egyszerre nyíltan felszínre tör, s az ebből fakadó konfliktusok könnyen alááshatják demokratikus társadalmaink amúgy roppant sérülékeny építményeit…

Most üthet vissza az a tény, hogy társadalmaink az alapvető társadalmi értékek értelmezésében képtelenek konszenzusra jutni…

Kimaradt?