Vera Jourová, a többségi

Vera Jourovát legfeljebb Karl Marxhoz vagy Friedrich Engelshez hasonlíthatnám.

Minden jel szerint pontosan tudja, hogyan lehetne összeházasítani a kínai kultúrát az arabbal vagy japánnal, az angolt a némettel, a kelet-európait a nyugat-európaival, az amerikait a nigériaival, a magyart a románnal. Erre ez idő szerint rajta kívül senkinek sincs receptje. Mert – akárcsak elődeinek esetében – nem is lehet. A zöldek, akik ennek az esztelenségnek a legelvetemültebb hívei, kövér könnyeket hullatnak a biodiverzitás hanyatlása miatt. A szociodiverzitás mint fogalom nem is létezik számukra.

Egyszerűen nem értem, hogy mit akarnak elművelni velünk. Megszüntetni a szociodiverzitást, a mellesleg az általuk is folyton hangoztatott másságokat, s az emberi jogok nevében összemosni valamiféle azonossággal? Minden ember egyenlő, de az azonosság tétele sajnos összeférhetetlen az emberi társadalmak különbözőségének evidenciájával.

Ez a kommunisztikus álom ugyanolyan képtelenség, mint amilyen az osztályok nélküli társadalom elmélete volt. Arról azonban záros határidőn belül kiderült, hogy voltaképpen a szocialista elit és a gleichschaltolt társadalom – titkosszolgálati gyöngédségekre alapozott – különbségén „nyugodott”.

Ahogyan ez a fantazma a Szovjetunióban nem működött, újabb jelek szerint a világdemokrácia mintaállamában, az Amerikai Egyesült Államokban sem nagyon akar működni.

Megáll az eszem, hogy a mai szociológia egyszerűen képtelen felfogni, hogy nincs, és nem is volt olyan hatalom, mely lényegbevágó ellentéteket merőben hatalmi eszközökkel képes lenne és lett volna huzamosabban összefércelni.

Ez tökéletes őrültség. Ha efféle egyáltalán lehetséges, csak és csakis a másik elfogadásának, s az ebből fakadó kompromisszumoknak a stratégiája révén válhat működőképessé.

Jourová asszony egyszerűen lesöpri az asztalról a nyelvi-kulturális kisebbségek jogainak kérdését. A gesztus nem lep meg, főként, ha egy poznani konferenciára emlékszem vissza… Ott véletlenül egy cseh fiatalemberrel kerültem egy szobába. Közösen törtük az angolt. Annyit azonban megértettem, hogy ő engem mint magyart – akkor még Csehszlovákia volt – szinte már hivatalból rühell. Aztán rájöttem, hogy nem velem van baja, hanem azzal, hogy egykor – nyilván „jogosan” – kizsuppolták országukból a németeket. Azt persze tudta, hogy nem vagyok német – bár az előadásomat németül tartottam –, a jó francia hagyomány szerint ugyanis (lásd Kuncz Aladár Fekete kolostorának idevonatkozó passzusait) magyarként én is valamiféle gyűlöletre méltó boche gyanánt skatulyáztattam be fantáziadús elméjébe.

Nem sértődtem meg. Nekünk, magyaroknak van ebben némi gyakorlatunk. Tudtam, az egykor jelentős részben német Prágát és az egykor német tartományokat ugyanolyan nehéz megbocsátani, mint a kezdetben jobbára német, majd csaknem teljesem magyar Kolozsvárt. Azaz nem volt túlságosan nehéz ráismernem – a számomra egyébként nyilván ismeretlen – Vera Jourovára…

A kommunizmus és (sajnos a fasizmus is) szociális és faji utópiákra építette azokat az elméleteket, melyek a világot katasztrófába taszították. Az újabb elmélet kulturális természetű. A német még nem az volt. Az angol–francia sem. Utóbbiak még a civilizációt terítették szét a földgolyón. A civilizáció kultúrával való összemosása, és mindenféle identitás fasizmussá minősítése azonban minden korábbinál megdöbbentőbb.

Főként, mert pofátlanul paradox. A világ minden állama – fogalmam sincs, hogy milyen alapon – megköveteli, hogy minden állampolgára az államnyelvnek és államkultúrának minősített nyelvet és kultúrát erőltesse rá minden állampolgárára. Ez az igény – egy minimálisan is komoly tudományos nézőpontból – nem csak paradox, de abszurd is. Hiszen ha tömegesen beszélt nyelvek és kultúrák nem államnyelvek és kultúrák, értelmét veszti az állampolgári közösség fogalma is. Hiszen ettől kezdve már nem állampolgári közösségről, hanem önmagát diktatórikusan állampolgári közösségnek nyilvánító többségről van szó. A kisebbségek nem számítanak (hogy európaiság tekintetében talán a legeurópaibbnak tekinthető szülőhazám nyelvén fogalmazzak, nu există cu desăvâșire), legyinteni sem érdemes rájuk. Esetenként felhasználhatjuk őket – mondjuk – politikai célokra. Az alku, melyet velük megkötünk, bennünket nem kötelez semmire. Őket viszont igen.

Vera asszony szerint ezek európai emberi jogok.

Én javíthatatlanul kivénhedtem. Szeretnék kisebbségi lenni. És erre miden esélyem meg is van. Ma már férfiként és nőként is eladhatnám magamat. Egyik szempontból sem lennék túlságosan kelendő áru. De azért ragaszkodom az emlékeimhez. Viszonylag ép fizikumommal (feleségemmel még a koronavírust is szerencsésen átvészeltük) inkább férfi akarnék maradni. Tudom, hogy ez nem helyes, és azt is, hogy ezzel az esztelen vágyakozással semmi esélyem arra, hogy kisebbségivé váljak.

De – tetszik ez Vera asszonynak vagy sem – magyar szeretnék maradni.

Végre jog szerint is.

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?