Egyik korábbi, Emmanuel Macron „történelmi jelentőségűnek” aposztrofált, a „muszlim szeparatizmust” törvényen kívül helyező nagyszabású intézkedéssorozatáról (voltaképpen törvénytervezetéről) írt cikkemet (Szabadság, október 14.) azzal a kérdéssel zártam, hogy „Vajon nem inkább az-e a helyzet, hogy a napóleoni pózokat kedvelő Macron (világtörténelmi gesztusait törvénnyé „szilárdítva”) pusztán veszedelmes tüzekkel játszik? Miközben Európát maga is – és továbbra is ész nélkül – illegális migránsokkal szeretné telezsúfolni.” A kérdésre az elmúlt hetek franciaországi merényletei szinte már azonnal megadták a választ.

Egy muszlim merénylő nyílt utcán fejezte le azt a tanárt, aki – a francia szólásszabadságot demonstrálandó – a prófétáról készült hírhedt karikatúrákat mutatta be diákjainak. Alig egy hétre rá egy másik terrorista a nizzai Notre Dame-ban három személyt gyilkolt meg (egy nőt le is fejezett), s többeket megsebesített. S a hírügynökségek e cikk írásának pillanataiban is újabb merényletekről tudósítanak…

A merényletek Macronból és belügyminiszteréből is olyan indulatokat váltottak ki, melyekre (ha más terminusokba csomagolva is) legfeljebb csak a szélsőjobb retorikájában találhatunk példát. Mindketten „muszlim fasizmusról”, „muszlim szélsőjobboldaliságról” és egyebekről beszéltek, s példás büntetéseket helyeztek kilátásba. Jean-Michel Blanquel, Macron oktatásügyi minisztere egyenesen „iszlamista baloldali szélsőségesség”-ről beszél. A francia baloldal magatartását ugyanis a muszlimok szerinte kimondatlan bátorításként értelmezhetik. Ha Macron ezeket a törekvéseket nem fékezi meg, a francia társadalom veszedelmesen polarizálódhat…

A muszlim reakció sem maradt el. Gyakorlatilag az összes muszlim állam súlyosan elítélte Macron „muszlimfóbiáját”. A malajziai miniszterelnök, Mahathir Mohamad „akár több ezer francia meggyilkolását is” jogos viszontválasznak minősítette, s állítását a gyarmati korszak francia „mészárlásai”-val (is) megindokolta. De több ezres tüntetések voltak Bangladesben, Pakisztánban, Afganisztánban, a palesztin területeken. Sok helyütt a Franciaországhoz fűződő diplomáciai kapcsolatok megszakítását, a „francia kutyáknak a muszlim államokból való kitiltását”, az „istengyalázók lefejezését” követelték. A pakisztáni miniszterelnök, Imran Khan felszólította a muszlim államok kormányait, hogy eltökélt harcot indítsanak a „muszlimellenesség” ellen, és súlyosan elítélte a „Szent Korán meggyalázását”, mely az európai államokban zajlik. A sorból természetesen a török elnök, Erdogan sem maradt ki, aki a francia árukra minden muszlim számára szigorú embargót hirdetett, s Franciaországot a muszlim vallás ellenségének minősítette.

Mindez persze többé-kevésbé várható volt. Amire azonban aligha lehetett volna számítani, az az, hogy például Németországban is – amint arról a Welt am Sonntag beszámol – az elektronikus médiában kommentek tömege foglalt állást azok ellen, akik a muszlim vallási érzékenységet provokálják. „És nem csak muszlim radikálisokról van szó, épp ellenkezőleg: többségükben teljesen normális iszlám hátterű német állampolgárokról vagy éppenséggel színtiszta németekről. S még a muszlim származásúak is azok közé tartoznak, akik jól integrálódtak a német társadalomba, tökéletesen beszélnek németül, jól fizető munkahelyeken vannak alkalmazásban. A lap munkatársai, akik sokakat közülük közvetlenül is felkerestek, s arra a kérdésre vártak választ, hogy ezek az emberek miért relativizálják – nevüket is nyilvánosan vállalva – a terroristák által elkövetett cselekedeteket? „Az iszlamista tendenciák a német társadalomban is fokozatosan szalonképessé válnának? – tették fel a kérdést. A válasz minden esetben az volt, hogy mások érzelmeinek megsértése és hitének meggyalázása is bűncselekmény, melynek szintén véget kellene vetni.

Mindez olyan szemléletváltást jelez, mely a fentiekkel szemben a feszültségek enyhülését eredményezheti. Annál is inkább, mert a Le Figaro Regarder l'ennemie en face (Szembenézni az ellenséggel) című vezércikkében is olyan hangok szólalnak meg, melyek eleddig fasizmusnak számítottak volna, valójában azonban a helyzet tisztázását segíthetik. A lap hivatalos álláspontját képviselő cikkíró úgy tekinti, hogy az, ami veszélyben forog, az „nos origines judeo-chrétiennes, nos traditions, notre histoire, notre laïcité, notre mode de vie”. (Egy románul tudó hazai magyarnak ezt már fölösleges lenne lefordítani is.)

Az olvasó joggal kérdezhetné: miért vélem, hogy ez utóbbiak mégiscsak pozitív fejlemények?

Azért – válaszolhatnám –, mert ha Európa továbbra is ragaszkodik a muszlimok betelepítéséhez (sőt, még ha többé nem ragaszkodna is) csak egyetlen emberséges és következésként működőképes megoldás képzelhető el. Az, amely a középkorvégi Toledóban évszázadokig lehetővé tette a muszlimok, a zsidók és a keresztények valóban békés együttélését. Azaz: az „én elfogadlak téged, te elfogadsz engem” alapelve. Némileg tágabban fogalmazva: én olyannak fogadlak el téged, amilyen vagy, de neked is olyannak kell elfogadnod engem, amilyen én vagyok. Ez ma a nyugati államok nagy részében már elkerülhetetlen. Lévén hogy Franciaország lakóinak már tíz százaléka muszlim, s a lakosság egy harmada Németországban is bevándorló hátterű. (Ha nem is mind muszlim eredetű.) S a sor hosszan folytatható… Európa muszlim közösségei mint szerves képződmények „fait accompli”-nak tekinthetők. A Nyugat, ha akarna sem lehetne képes megszabadulni tőlük. Ráadásul nem is akarhat, hiszen demográfiai okokból rájuk van szorulva. S a népességfogyás visszafordítása, még ha a Nyugat képes is lenne az ehhez szükséges szemléletváltásra, évtizedeket vehetne igénybe.

Egymás kölcsönös elfogadása azonban (melyet a toledói alapelv teljesülése feltételez) az autonóm közösségi léthez való jog elfogadását is jelentené. Az autonómia pedig az elkülönülésre alapozott összetartozás alakzata. Az elkülönüléshez való jog az, ami megteremti a lehetőséget arra, hogy a másikhoz félelem nélkül viszonyuljak, hogy a kisebbségnek ne kelljen attól rettegnie, hogy a többség a társadalmi együttlét rítusainak gyakorlása során megfosztja nyelvétől, kultúrájától, szokásaitól (implicite vallásától). Magyarán: a (manapság jobbár megbélyegzésnek számító) identitásától. S a többségnek se attól, hogy a kisebbségek „elszívják előlük a levegőt”, hogy „meghódítják” a befogadó országokat.

Csakhogy Macron és a többi nyugati állam feje (a Willkommenskultur Angela Merkelét is beleszámítva) az autonómiának ezt a formáját merő „szeparatizmusnak” tekinti. A szó román honfitársaink többsége által is hangoztatott értelmében. Jeles francia értelmiségiek és maga Macron is a francia állam „meghódított” területeiről beszél. Nem minden alap nélkül. A magyar királyok, akik annak idején az erdélyi szászokat országukba betelepítették, az általuk lakott régiókat soha nem tekintették meghódított területeknek, hanem vendégek által lakott országrészeknek. S az érintettek autonómiáikra alapozva valóban otthon érezhették magukat a „honban”. (Egészen az utóbbi két évszázadig, amikor is autonómiáikat az épp fennálló államok nem próbálták – mind nagyobb, s végül végleges –„ sikerrel” felszámolni…)

Az ötletet román honfitársaink is éppen Franciaországból merítették, ahol a nemzetállam kialakítása a kisebbségi társadalmak radikális felszámolásával járt… Így aztán a mai Európában toledói vagy középkori magyar értelemben vett együttélésről egyelőre még szó sem lehet. Amit a Süddeutsche Zeitung „Terror in Europa: Wir sind stärker” (azaz: Terror Európában: mi vagyunk erősebbek) című írásának hangneme is sugall. A szerző véleménye szerint teljesen mindegy, hogy a szélsőjobboldali vagy iszlamista terrorról van-e, szó, mindkettő ugyanazt akarja, etnikai és identitárius elvek szerint szeretné az embereket szétválogatni.

Csakhogy Európának megvannak hozzá az eszközei, hogy szándékaikat meghiúsítsa. „Az Európában élő emberek nem alkotnak automatikusan »társadalmakat«, ők elsősorban emberek, akik Európában együtt élnek, és akiknek összetartása és szolidaritása időnként erős, időnként nagyon gyenge, általánosságban véve pedig legtöbbször felületes. […] Erdogan és társai attól óvják a muszlimokat, hogy európai környezetükbe »asszimilálódjanak«. A szélsőjobb pedig szeretné kiűzni a muszlimokat eredendően keresztény európai országaikból. Az európai etnopopulisták jelszava: „nekünk nincs semmi problémánk a muszlimokkal, amennyiben visszatérnek »saját« országaikba.” A muszlim „szélsőségesek” azt nem akarják, hogy az Európába települt muszlimok ezeknek az országoknak nyelvtől, kultúrától, vallástól független, „szabad” polgáraivá válhassanak. (Azaz, hogy a szó balliberális értelmében tényleg „megérkezzenek” Európába.) A cikkíró szerint „korántsem véletlen, hogy ez az üzenet nagyon emlékeztet arra, amit az európai muszlimok Európa fehér rasszistáitól hallhatnak. Az agitátorok itt is és amott is ugyanazt a célt követik. Meg akarják osztani az európai társadalmakat. […] Az európai gondolat az identitásaikhoz görcsösen ragaszkodó agitátorok ezen programjának a radikális ellentéte. Egy olyan államszövetség ideája, melyben az eltérő nyelvek, kultúrák, szokások békésen megférhetnek egymás mellett.”

Kevés, a fent idézettnél zavarosabb, csúsztatásoktól és hamisításoktól hemzsegő gondolatmenetet volt alkalmam végigolvasni. Pedig a nyugati sajtóban szinte csak hasonlókkal találkozom.

Az európai gondolat ugyanis valóban az eltérő nyelvű államok együttélésén alapul. De az egyes államokon belül a nyelveknek és a kultúráknak a szövegben emlegetett sokfélesége már korántsem garantált. A kisebbségi nyelveket mindenütt az asszimiláció fenyegeti. A többség minden európai államban hol puhább, hol keményebb erőszakkal akarja rákényszeríteni a kisebbségekre saját nyelvét és kultúráját. Márpedig a muszlimokat nem az Unió, hanem annak egyes államai fogadják be. Nagy-Britanniában, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, Dániában, Hollandiában, Belgiumban, Svédországban pedig a muszlimoknak kötelezően el kell sajátítaniuk az állam nyelvét. Mely kimondatlanul ugyan, de a többség nyelve. S ezzel a többségi kultúrát is magukévá kell tenniük. Azaz: identitást kell cserélniük. Az arab nyelvet és kultúrát ugyanis sem a többségi társadalom velük közvetlenül együttélő tagjainak, sem maguknak a muszlimoknak nem kötelező elsajátítaniuk. Sőt, ez intézményesen még a muszlimok számára sem lehetséges, hiszen erre az állam nem teremt lehetőségeket. (Mi, őshonos kisebbségek – egyelőre és csak itt-ott – még élhetünk ezzel a lehetőséggel.)

Valahogy így nézne ki annak a büszke öntudattal emlegetett európai következetességnek, egyenlőségnek, jogállami demokráciának a mítosza, melyet a nyugatiak bizonyos aspektusokban még miránk, kelet-európaiakra is megpróbálnának ránk erőszakolni. Azaz: átlátszó hazugság. Csak a vak nem látja, mire megy ki a játék. A muszlimok pedig többségükben elvakultak ugyan, de korántsem vakok…

Márpedig Bibó István szavaival: „A politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságokra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.” Az efféle kísérletek csak torz eszmei és intézményi konstrukciókhoz vezethetnek. Ami mindannyiunkat könnyen katasztrófába sodorhat…

Tényleg megért rá az idő, hogy Európa (sőt Amerika is) radikálisan újragondolja önmagát. Maga az európai történelem a tanúság rá, hogy ez, ha tényleg bonyolult lenne is, valóban lehetséges…