A fasizmus oly mértékben lejáratta a biológia társadalomtudományi asszociációit, hogy ma már a fasizmus vádjának kockáztatása nélkül senki nem hivatkozhat rájuk. Ami egyébként érthető is, hiszen a biológia fajokról beszél és a fajok – a fogalom szorosabb értelmében – abban különböznek egymástól, hogy ha „kísérletet” tennének is rá (de természetesen nem is tesznek) nem hozhatnak létre közös utódokat. E szerint a kritérium szerint az emberiség egyetlen állati populáció, hiszen bármely bőrszínhez, világtájhoz, társadalmi csoporthoz tartozó emberpár (az eltérő bőrszínű, esetenként vallási egyéneket – a biológiai fogalmakart szorgosan összekavarva rasszoknak, azaz fajoknak szokás nevezni) egészséges utódokat hozhatnak létre.

Csakhogy – annak ellenére is, hogy az emberiség gyakorlatilag egyetlen rassz – a fajon belül, akárcsak a kutyáknál vagy a macskáknál – hogy a mindenki számára legismertebb példákat hozzam fel – hatalmas a változatosság. Az alfajok képesek egymással keveredni és átmeneti változatokat hozhatnak létre. De a természeti vagy a társadalmi környezet hatására (lásd nemesítés) merőben különböző alfajok is létre jöhetnek.

Az emberfaj esetében ezeket a különböző alfajokat („rasszokat”, nyelvi-kulturális és vallási közösségeket) a természet feltehetően ugyanabból az „alapelvből” kiindulva hozta létre, mint az állati populációkat. Minden alfaj meghatározott természeti feltételekhez alkalmazkodva jött létre. Azaz: mintegy a természet „honosította” őket. Még az emberi alfajok (a „rasszok”) is diverzifikálódtak. Az egymástól térben elkülönült csoportok szintén alkalmazkodtak a természeti feltételekhez (is). De sajátos igényeiknek megfelelően a környezetet maguk is igyekeztek átalakítani. (A szó primitív értelmében vett Blut und Boden valóban fasiszta kreációk.) Ezek az egymástól többé-kevésbé elkülönült embercsoportok nyelvi kulturális-közösségeket hoztak létre, miközben a természetet magát is alakítva immár maguk teremtették meg a számukra legalkalmasabbnak tartott természeti-társadalmi létfeltételeket. De ezt kisebb-nagyobb hatékonysággal az állatfajok, illetve alfajok is mindig megtették. Azaz a létfeltételekhez való alkalmazkodás mindig is együtt járt a létfeltételeknek az állati populáció igényeihez való kisebb-nagyobb mértékű átalakításával. (A szó legtágabb értelmében vett fészekrakás, üregépítés, bolyképzés, területfoglalás stb.)

Ez a természeti törvény a társadalmak esetében mindinkább előtérbe került. A tendencia azonban csupán a felvilágosodásnak nevezett világtörténelmi fordulattal vált dominánssá. Az emberfaj eltökéli, hogy a természettudomány által megkérdőjelezhetetlenné tett emberi Ész birtokában maga alá gyűri a természetet. Mintha maga az emberi Ész is nem a természeti fejlődés egyik következménye lett volna. A vallási hiedelmeknek a nyugati társadalmakból való mind eltökéltebb kiiktatásával párhuzamosan mindinkább feledésbe merült az a nyilvánvaló tény, hogy a természeti fejlődés sokkal fontosabb vívmánya – a minden jelentős tudományos és művészeti teljesítmény hátterében meghúzódó – Intuíció, mely az emberi elme egészének, és nem pusztán – a tudomány által annak vékonyka felszíni rétegeként azonosított – logikai készségeknek (az úgynevezett emberi Észnek) a voltaképpeni forrása is. (A mai szaktudományok számára ez újabban már evidencia, társadalomtudományok azonban nemigen akarnak tudomást venni róla.)

A következmények katasztrofálisaknak bizonyultak. Marx Károly, a felvilágosodás „diadalmas teljesítményeire” alapozva úgy vélte, hogy az emberiség társadalmi megosztottsága (úgynevezett osztályszerkezete és nyelvi-kulturális széttagoltsága) megszüntetendő. Az utódok a mester javaslatát szó szerint értelmezték, a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jegyében úgy döntöttek, hogy kizárólag a proletárokat tűrik meg az emberi populációban, s az állam mint olyan felszámolásával a nyelvi-kulturális közösségeket is (mint a társadalmi haladás kerékkötőit) kiiktatják a társadalmi létből, jobb esetben „átnevelik” rosszabban likvidálják. (Volt haladó előzmény is: a guillotine.) A projekt mámorítóan haladt. Egészen addig, amíg egy Adolf Hitler nevezetű másik biológus úgy nem vélte, hogy a természet az árja fajt megtestesítő németeket predesztinálta az emberi populáció „nemesítésére”. E cél érdekében tehát hosszabb távon minden más „fajt” likvidálandónak (mert „átnevelhetetlennek”) nyilvánított.

Végül mindkét vállalkozás dugába dőlt. Maguk az „alapeszmék” azonban korántsem tűntek el… A – közkedvelt marxista fogalommal – új köntösbe öltöztetett rasszizmusnak (lásd Amerika) és antirasszista internacionalizmusnak újabban ismét riasztóan szaporodnak a hívei.

A történet sajnos korántsem ért véget. A sokszínűség a biológiai – s magasabb szinten a társadalmi rendszerek – fennmaradásának (is) nyilvánvaló alapfeltétele. A társadalom immunrendszere az egyensúlyt garantáló sokféleség mai változatában a demokrácia nevet viseli.

Hogy miről van szó azt szintén egy beszédes biológiai példával szemléltethetnők. Van egy afrikai sáskafaj, mely olyan vidéken él, ahol sorozatosan pusztító árvizek és öldöklő aszályok követik egymást. Mindkettő képes lenne arra, hogy az adott sáskapopulációt kipusztítsa. Igen ám, csakhogy az adott populáció génkészlete úgy alakult ki, hogy mindkét csapásra immunis. No nem minden példány csupán a populáció egy része. Akinek genetikai rendszere immunis az árvizekre, azaz az árvízhez is képes alkalmazkodni az életben marad, aki az aszályhoz szintén. Ez szimultán nem lenne lehetséges. De mindkét csoport átmenekíti utódaira mindkét képességet. Azaz az utódok továbbra is mindkét katasztrófára „immunisak”

A marxizmus és a fasizmus ezt az génjeinkbe kódolt rendparamétert (a sokféleséghez való jogot) kérdőjelezte meg anélkül, hogy tudatában lett volna, mit is cselekszik. De mert a társadalom nem pusztán biológiai képződmény, a kommunista és a fasiszta világjobbító kísérletek ideig óráig sikerrel járhatnak. (De a társadalmak „genetikai” rendszere sem változtatható meg egyik napról a másikra. Kisebb-nagyobb mutációk persze itt is lehetségesek, de csak azok maradhatnak életképesek, melyek megfelelnek a természeti-társadalmi környezet alapfeltételeinek. Lásd: a fogalmi keretet tovább tágítva természeti-társadalmi kiválasztódás.)

Sajnos a társadalmi osztályok, illetve az alacsonyabb rendű rasszok (s ezzel implicite a szűkebb vagy tágabb értelemben vett „nemzeti közösségek”) társadalmi létből való kiitatásának e két világméretű kisérletét napjainkban minden jel szerint egy újabb követi.

A neoliberalizmus nyomában kialakult ún. balliberalizmus, melyet a kommunizmus és a liberalizmus főbb vonásait hangolja össze. Ez a vállalkozás már nem osztály, nem is faji alapon szerveződik. Az ez idő szerint diadalmasnak mutatkozó világmegváltó projektum alapja ideológiai. Az előbbi kettővel azonban egy vonatkozásban félelmetesen azonos. A balliberális ideológia ugyanis nem arra törekszik, hogy az emberiség egészét egyetlen társadalmi osztállyá vagy „fajjá” domesztikálja. Célja „pusztán” az, hogy a teljes emberi populáció ugyanazokra az ideológiai dogmákra alapozza életét. Ez azonban éppen a demokrácia nevében vett társadalmi sokszínűséget számolná fel. Lengyelországban és Magyarországon a hatalom arra törekszik, hogy a kommunizmusból visszamaradt egyoldalú dominanciákat megtörje és a másik oldal számára is valóban demokratikus versenyhelyzetet teremtsem. Ez természetesen a társadalmi rendszerbe való – nyugati szemmel nézve antidemokratikusnak tűnő – beavatkozásokat is feltételez. A magyar Színház és Filmművészeti Egyetem átalakítása nem konzervatív egyeduralmat szeretne teremteni, hanem az eltérő irányzatok közti valamiféle paritást. De ezt csakis a szemben álló felek közti kompromisszumokkal, kölcsönös engedményekkel lehet elérni. Aki ezt elutasítja, az a demokráciát utasítja el. Persze ez az eljárás sem kockázatmentes. Hiszen mi a garancia rá, hogy a folyamat megáll a paritásnál? Sajnos, semmi. Én rendszeres nézője vagyok a magyar tévéadóknak. Válogatás nélkül. Engem is sért, hogy miközben a nemzeti vonal többé-kevésbé tehetséges szerzői folyton ott szerepelnek a nyilvánosságban, a korábbi kurzus megkérdőjelezhetetlenül tehetséges és maradandó műveket is asztalra tett képviselői alig-alig vannak jelen az kulturális nyilvánosságban. Értem én, hogy korábban fordítva volt. A paritás azonban azt jelentené, hogy a korábban elhallgatott szerzők a ma hallhatóak mellett tényleges rangjuknak megfelelően legyenek jelen. Ha ez nem következik be, a mai magyar kormányzatot ugyanaz a veszély fenyegetheti, mint ellenfeleit. A magyar nyelv ősi struktúráiból eredően az ellenfél nyelvünkön nem ellenséget jelentene, hanem olyan társat, akivel indulatmentesen megvitathatjuk eltérő nézeteinket. Magyarország sajnos egyre inkább hasonlít Amerikához, ahhoz az Amerikához ahol már nem is képzelhető el vita, az esetek többségében az ellenségek még szóba sem állnak egymással. A győztes Biden feltehetőleg majd kísérletet tesz valamiféle „nemzeti megbékélésre”. Sajnos, siralmas esélyekkel.

Merthogy bizonyos balliberális tézisek annyira abszurdok, hogy valóban képtelenség velük vitatkozni is. Az individualista megalapozottságú balliberális ideológia például megkérdőjelezhetetlennek tartja azt a jogelvet, miszerint kollektív jogok igenis nincsenek. Ennek ellenére a bevándorlók minden – balliberálisok által dominált – államban kötelező módon kénytelenek elsajátítani a „állampolgári közösség” (magyarán: az állam) nyelvét. De ez a jog, melynek alapján a bevándorlók individuumait az állampolgári közösség (ismételten az állam) arra kényszerítheti, hogy magukévá tegyék a többség nyelvét, implicite kultúráját mi, ha nem közösségi jog? Azaz az állampolgári közösség alkotmányban kodifikált joga arra, hogy egy puszta individuumokból álló embercsoport tagjait asszimilálja. Ezt a folyamatot eufemisztikusan integrációnak szokás nevezni, de ez a lényegen mit sem változtat. A balliberális állam egy szerinte nem létező közösségi jogot erőszakol rá egy közösségre, melynek létét tagadja. A közösségi jogokról azonban az őshonos kisebbségek esetében sem lehet szó. Mi sem vagyunk közösségek. Hogyan lehet ilyen, a fogalmak (mármint a közösség fogalmát) kénye-kedve szerint értelmező ideológiával vitatkozni? Ha felteszed a kérdést, hogy miért, a válasz az lesz: Csak. Plusz-pász. Ha továbbra is okvetetlenkedsz, arra kell ébredned, hogy fasiszta vagy, s boldognak kell lenned, ha nem bocsátanak el az állásodból. Da a nemi hovatartozásod kérdésében sem jársz jobban. Szerintük egyáltalán nem biztos, hogy férfi vagy, feltehetően csupán szexista környezeted nevelt azzá. Azt nem teheted, hogy kigombolod a sliccedet, és előveszed belőle, azt ami van vagy nincs, mert ez nem érv. Hogy miért? Csak. És ismét: plusz-pász. Persze mi, akik éltünk a kommunizmusban (aggastyánjaink még a fasizmusban is) ismerjük ezt a vitastílust. A nyugatiak csak ezután fognak húsbavágóbban is megismerkedni vele…

Csakhogy időközben nagyot változott a világ. A kommunizmus és a fasizmus gyilkolt. A balliberálisokat effélével (legalábbis a szó szoros értelmében) senki nem vádolhatja. Még akkor sem, ha az Amerikai Egyesült Államok (Sorostól függetlenül, de sajnos Soros hallgatólagos egyetértésével is) hosszú évtizedeken át idegen államokban diplomáciai eszközökkel vagy egyenesen fegyveresen is „mindent megtett” az amerikai értelemben vett, azaz az egyoldalúan bal- időnként jobbliberális demokrácia terjesztése érdekében. Még Soros György is a jog fegyvereivel igyekszik elérni céljait. Igaz, Marx sem gondolt tömeggyilkosságokra, sőt, ha mindenki szófogadóan elismeri igényeit, talán Hitler sem vált volna soha tömeggyilkossá.

A dolog egyelőre sajnos úgy áll – erre az Európai Unió az eklatáns példa –, hogy a jövő balliberális államában senkinek nincs keresnivalója, aki nem fogadja el a minden szempontból egységes és kizárólag balliberális jogszerűség – természeténél fogva antidemokratikus – ideológiáját. Egyértelmű a törekvés: aki merészeli kétségbe vonni, hogy nem mindenkinek kell ugyanúgy gondolkodnia, mint a balliberálisoknak, azt bármi áron ki kell szorítani a hatalomból. Egészen pontosan a jogállam minden eszközével meg kell akadályozni abban, hogy akárcsak a közelébe is juthasson.

A marxizmus és a fasizmus fatális hibát követett el. Céljait az erőszakra alapozta. Fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a megvilágosodás bekövetkezzen. Az erőszak nem comme il faut. S ami még fontosabb, hatásfoka is rendkívül alacsony. Mindig kivívja maga ellen a mindinkább elhatalmasodó ellenállást. Ellentéte – a korlátlan szabadság – messze hatékonyabb. Pusztán az emberi lény (pontosabb megfogalmazásban az emberállat kezdetektől korlátok közt tartott) legalantasabb ösztöneit kell felszabadítani. Alapelv gyanánt tételezni az individuális szabadság korlátlanságát. Nem egymás ellen kell uszítani az embereket. Ez illetlen, sőt gonosz dolog. Elég, ha a lehetővé tesszük, hogy az állampolgárok – egyenként – önmagukat tegyék tönkre, családjaik szétverésével, mértéktelen fogyasztással, drogokkal, alkohollal, szexszel, miközben lemondanak arról, hogy bármit is befolyásolhassanak. Minek?

A jó diktatúra a „szabadság” mámorával jóval könnyebben boldogul, mint a rossz a kínvallatással. Egymaga veri szét azt a szabadságot, melyre hivatkozik.

Az új kísérletnek tényleg jóval több esélye van a sikerre, mint a korábbiaknak. Dizájnerei csak egy valamiről feledkeznek meg, arról, hogy a korlátlan szabadság hatékony ugyan, de az emberi populáció immunrendszerét számolja fel. Ha mindannyian tökéletesen egyenlőek és szabadok, azaz tökéletesen egyformák vagyunk (ami a szó voltaképpeni értelmében sokszor nem is tudatosított egykedvűséget jelent csupán), eltűnik az a változatosság, mely a válsághelyzetek kezeléséhez szükséges alternatívák közti választás, azaz a valóban adekvát önvédelem megtalálását lehetővé teszi. A demokrácia színjátékká silányul. Csak akkor döbbenünk majd meg, amikor a társadalom a váratlanul megváltozott természeti-társadalmi valóság bonyodalmaival szembesül. És csak bénultan áll…

Senki nem teszi fel a kérdést, hogy a Természet vagy a Teremtő (egyre megy) miért nem érte be egyetlen vírussal, baktériummal, növény-, illetve állatfajjal. Mire fel ez az esztelen pazarlás, amit bioszférának szokás nevezni? Elvégre az földi világ korántsem végtelen. A források előbb-utóbb elkerülhetetlenül ki fognak merülni. És honnan az az embertelen kegyetlenség, mellyel az egyes fajok egymást felfalva tartják egyensúlyban populációikat.

A válasz az lenne, hogy azért, mert a természet, csak akkor garantálhatja a fizikai és ezen belül az élővilág fennmaradását, ha az ehhez szükséges egyensúlyt megteremti. Nekünk, embereknek nem kell felfalnunk egymást. Ezt (lényegtelen kivételekkel, lást a heréket felfaló hangyakirálynőt) egyetlen állatfaj sem teszi meg. Csupán más fajok rovására maradhat életben. Maguknak a fajoknak a fennmaradása azonban csak akkor lehetséges, ha olyan sokszínűek maradnak, hogy a környezet folytonos változásai közepette mindig marad valaki, aki tovább viheti a létet, s benne az életet is. Annyiféléknek kell lennünk, hogy még egy kozmikus katasztrófa közepette is akadhassanak túlélők. Akiknek az immunrendszerében a katasztrófára is van (normális körülmények közt teljesen haszontalan) antitest.

Erről az egyszerű igazságról a mai világboldogítók, akárcsak a korábbiak, megfeledkeznek. Egyformává akarnak gyúrni bennünket. Pedig a fasizmus és a kommunizmus éppen emiatt tehette tönkre nemcsak állampolgárainak többségét, de végül önmagát is. Nem maradt antitest, „aki” hatékonyan ellenállhatott volna. A „rendszer” elkerülhetetlenül összeomlott. Erőszakosan vagy békésen. Minden jel arra vall, hogy végül is mégiscsak az utóbbi bizonyul katasztrofálisabbnak…

A helyzet ma minden korábbinál veszélyesebb.

Orbán Viktor (rosszabb esetben) csak egy országot tehet tönkre (bár az ellenfelek is ott tolonganak mögötte, hogy ezt nála hamarabb megtegyék).

A balliberalizmus „demokrata” elvtársai sajnos, egy egész világot…