A nyugati lapokban egy újabb megdöbbentő fogalom kezdett körbejárni. A decivilizáció. (Magyar jognyelvre átstilizálva: a civilizációtól való megfosztatás.) Megalkotója a neves franciául író szociológus és publicista, . A fosztóképző nélküli alapszó, a „civilizáció” Norbert Élias – egykor sűrűn olvasott – remekművéből, A civilizáció folyamatából származik.

Elias alaptétele, hogy az európai újkor hajnalán az udvari világ és a polgárság közti franciaországi ellentét visszaszorulása, és a polgárság és a királyi udvar nemzeti jellegű német ellentétének előtérbe kerülése, a kultúra és a civilizáció kontrasztjában fejeződik ki. Magyarán: „Az olyan ellentétpárok alapja, mint a „mélység” és „felszínesség”, „őszinteség” és „hamisság, „külső udvariasság” és „igazi erény”, azaz a civilizáció és a kultúra szembeállítását is megszülő élményösszefüggés az alapja az értelmiségi középosztály és az udvari arisztokrácia közötti feszültség. Ami Németországban épp fordítottja a franciaországiénak.

Kezdetben Németországban is jelen van annak tudata, hogy az „udvari” és a „francia” rejtelmes rokonságban vannak egymással. A francia középosztály valamiként az udvar nyelvét beszéli. (Mi magyarok ebben is inkább a franciákkal vagyunk rokonok, semmint a németekkel. Lásd az köznyelvi udvariasság kifejezést.) A franciák a szó mélyebb értelmében társas lények, az udvarban szokásos udvariasság fogalmának az elsajátításával válnak azokká. Ami egyben civilizáltságot is jelent. A franciák a szó bizonyos értelmében már a felvilágosodást megelőzően is „egyenlőek”. Civilizálódnak. Megpróbálják leküzdeni eredendő hajlamaikat. Erőt vesznek érzéseiken. Ahogyan Elias nevezi, affektuskontrollt (azaz az érzelmek és indulatok fölötti immár ösztönössé szilárduló ellenőrzést) gyakorolnak önmagukon.

A német átlagember ezt a civilizált attitűdöt mesterkéltségnek, felszínességnek, a valóban erényessel ellentétes magatartásformának érzékeli. Az erény német fogalma a kultúrában bontakozik ki. A német polgárság másodrangú rétegből lassan a német nemzeti tudat hordozójává és végül – igen későn és feltételesen – uralkodó réteggé emelkedik. Azaz a németeknél a polgárság „asszimilálja” a társadalmat. A franciáknál az arisztokrácia, akárcsak minálunk, magyaroknál. (Erről könyvei javában Borsi-Kálmán Béla is hasonlóképpen vélekedik.) Közben azonban a francia és a német társadalom is „nemzetté” alakul. Az emberek interdependenciájából mindkét esetben sajátos rend származik, amely kényszerítőbb és erősebb, mint az őt alkotó emberek akarata és esze.” (Lásd  még Elias: Társadalom és egyén, Bazel, 1938)

A polgári társadalom végső megszilárdulásával párhuzamosan a civilizált és a kulturált érintkezés közelít egymáshoz. A kettő közti különbség Elias szerint abban rejlik, hogy a civilizáció egy töretlen folyamat (ezt jelzi könyvének címe is), maga a haladás, mely fokozatosan az egyén viselkedését ellenőrző szervezetté válik. A németeknél a stabilabb kultúra játszik analóg szerepet. A második világháborút követően a két szabályrendszer némileg konvergál.

Hosszú id eig úgy tűnt, hogy az egyéniség szabadságára, az egyetemes emberi jogokra, az emberek és a közösségek közti kapcsolatokat szabályozó erkölcsi normákra alapozva az emberiség egy végső, megnyugtatóan emberséges társadalom, a globális világállam kialakulásának irányában halad.

Azaz: a civilizáció folyamata töretlenül folytatódhat tovább. Az immár csak kisebb-nagyobb csetepatéknak tűnő háborús konfliktusok fokozatosan elmaradoznak, és az Amerikai Egyesült Államok haderejének oltalmában (az apróbb paradoxonoktól az új elmélet már magabiztosan eltekinthetett) ránk köszönt a kanti örök béke – Fukujama által a „történelem végének” átkeresztelt – sziklaszilárd utópiája.

Ebből az álomból kellett (már annak, akit az aggasztó előjelek aludni sem engedtek) a Jérôme Fourquet-féle valóságba, a civilizáció-vesztés korának – korábban képtelennek érzett –  évtizedeibe ébrednünk. Lassacskán kiderült, hogy az eliasi affektuskontroll lenyűgözően szépnek ígérkező paradicsomából ismételten a gyűlölködés, az ördögi kísértések (lásd manipuláció!), a szó bibliai értelmében vett bűnbeesések és tömeggyilkosságok bozótosába kell kiűzettetnünk.

A civilizációvesztés bizonyságainak elképesztő áradata kavarog körülöttünk. Hogy tényleg végigfusson a hátunkon a hideg, elegendő végignézni a HVG-borítókon díszelgő grafikákat és gyönyörködni a szellemesnél szellemesebb gonoszkodásokon (hogy finom maradjak), vagy belenézni a HÍR TV Vezércikkeinek egyikébe-másikába, végighallgatni a szó szoros értelmében szétcivilizált szófordulatokat, az eltorzult arcokat és (legtöbbször sajnos megalapozott) biblikus káromkodások stílusán csiszolódott indulatfutamokat. Vagy elégséges belehallgatni a román parlament üléseibe, vagy a sírgyalázó AURosok és társaik istenkisértő gyalázkodásaiba, hogy az embernek az élettől is elmenjen a kedve. Pedig mindazok, akik ezeket elművelik, társadalmaik elitjéhez tartoznának. Ha lenne még olyan…

Azaz formailag mindannyian civilizáltak. Csupán a civilizáció lényegének, az affektuskontrolnak vannak híjával. Gyakorta szinte már maradéktalanul…

És sajnos ugyanezt azt az alaphelyzetet diagnosztizálja Jérôme Fourquet – Nyugat-Európára vonatkozóan is. Dühöng a hadviselés barbarizációja. Gátlástalanul lehet ismét fasisztázni. Oroszokat, ukránokat, zsidókat, palesztinokat, magyarokat. Az utóbbiaknál még csak szusszanásnyi szünet sem volt és nincs is. Az előbbieknél – időnként –  igen. A második világháborút közvetlenül követően még volt dicsőséges szovjet-orosz hadsereg, ukrán kommunizmus, világháborús győztesek, zsidó holocaust, ma már palesztin rokonszenv is. Mi, magyarok gyakorlatilag szünet nélkül fasiszták, irredenták, antiszemiták, Mongóliából Európára szabadult barbárok, bennszülött kisebbségeket sanyargató ázsiaiak, az Európai Uniót fasizálni készülő diktátorok voltunk – és aligha férhet hozzá kétség, maradunk is.

Alig lehet felütni nyugati lapot, amerikait, angolt, franciát, németet, spanyolt…, ott vagyunk. Minden nyelveken.

Ungarn über alles…

Szegény Norbert Elias! Ha tudta volna, talán bele se kezd…