Füst a szemében – Cseh Tamás 80 című előadását mutatja péntek este Kolozsváron Vecsei H. Miklós, Ratkóczi Huba és Szabó Balázs. A Bérczes László beszélgetőkönyve nyomán készült előadás több mint 20 dal kíséretében meséli el Cseh Tamás élettörténetét, a születéstől a halálig. Hogy miért éppen Cseh Tamás, mit tud adni a koncertszínház műfaja, és hogy van-e új a nap alatt, arról Vecsei H. Miklós színész mesélt nekünk.

– Ha jól tudom, hét év után hagytad ott a Vígszínházat, és azóta, bár előadóművészként, kicsit más minőségedben állsz színpadra. Másként, más műfajban adsz, közölsz, mutatsz a közönségnek. Mesélnél erről egy kicsit?

– Igen, tizenhárom év klasszikus színházi részvétel után új formák után vágytam. Szerettem volna a szakrális színházi gyökereket kutatni, és valami annak megfelelő mai nyelvet találni. Így jutottam el egyelőre ezekhez koncertszerű előadásokhoz. A legintenzívebb tapasztalat az volt, hogy a színházban úgy éreztem, hogy kezdenek elértéktelenedni a szavak. Azok az igazságok, amiket a színpadról hirdetünk, nem élnek a valóságban, és talán mi sem hiszünk bennük annyira, amennyire kellene. Szerettem volna túljutni ezeket a szavakon.

– Honnan jött az indíttatás, hogy olyan alkotókkal és életművekkel foglalkozz, mint Pilinszky, Csoóri, vagy éppen Cseh Tamás? Hogyan egyeztethető ez össze az önkifejezéssel?

– Csoóri Sándor írásaira a Covid-időszak alatt találtam rá. Azóta a huszadik század legfontosabb gondolkodójának tartom. Olyan identitásjelölő az életműve, amibe mindenkinek fontos lenne beleásnia magát. Nehéz meghatározni, hogy pontosan kik is vagyunk ma társadalmilag. Nekem rengeteg erőt adott a vele való találkozás. Elkészítettem egy szövegkönyvet az életműve alapján, és a formát különböző zenész és alkotóművész barátaimmal együtt építettük fel. Született egy előadás, a Párbeszéd, sötétben, amivel Erdélyben kétszer is turnéztunk.

Az előadás sikerén felbuzdulva, együtt maradt a csapat és Pilinszky életművén keresztül próbáltunk meg szakrális színházi alapok keresztezésével létrehozni egy új előadást, ez lett a kocka kibontása. A tavalyi évben pedig kezembe került Bérczes László beszélgetőkönyve Cseh Tamással, szinte végig könnybe lábadt szemmel olvastam és tudtam, hogy szeretnék ebből előadást készíteni, mert pont arról beszél, amit én most nagyon hiányolok és jó lenne egy kis alkotócsapattal összekapaszkodni a gondolatok és a dalok mentén.

– Számomra nagyon érdekes, ahogy arra tesztek kísérletet, hogy nem csak a csapattársakkal, de az általatok feldolgozott életművek szerzőivel is „megtaláljátok a közös nevezőt”. Valahogy így látom én a műfajt is, amelyben dolgoztok: nem elkülönítve a zenét, a képzőművészetet és a színházat, hanem egyesítve ezeket. Mesélnél erről egy kicsit?

– A színháznak alapvetően minden a tere és minden az eszköze. Ezt az alkotók hajlamosak elfelejteni, én igyekszem távol tartani magam a megszokásoktól, még akkor is, ha valóban úgy tűnik, hogy nincs új a nap alatt. Emellett pedig rátaláltunk egy olyan mesélési formára, ahol az adott alkotó élete átszövi az életművet. Így készítettünk már előadást Aranyról és Petőfiről, József Attiláról, Csoóriról, Pilinszkyről, Nemes Nagy Ágnesről és Cseh Tamásról.

– Miért éppen Cseh Tamás?

– Az említett könyv úgy kezdődik, hogy megtudja, hogy halálos beteg, tüdőrákja van. Így kezdi el mesélni az életét. Semmit sem szeretne kiszínezni, felmenteni magát, csak önreflexíven mesél korról, kapcsolatokról, döntésekről, Éváról, Gézáról... Az ő perspektívája engem nagyon megfogott, és szerettem volna átadni a generációnknak.

– Úgy gondolod, hogy az alkotók, akikkel foglalkozol, beleértve itt Cseh Tamást és Bereményi Gézát is, valami olyan egyetemes emberi értéket képviseltek és képviselnek, amelyről kezd elveszni a hangsúly?

– Nem feltétlen értékképviselet történik. Ha röviden kell összefoglalni, talán egy régi-új típusú életszemléletet mondanék, amit a mai világban érdemes újra magunkévá tennünk. 

– Mit gondolsz, a két alkotó milyen pontokon adtak hozzá egymáshoz? Mi az, ami által mindketten egy kicsit „többek” lettek?

– Mágia, ami a kettejük tudásával történt, hiszen itt egy meg egy jóval több, mint kettő. Géza szövegeit senki más nem tudta így megszólaltani, és Tamás sem tudott mással dolgozni egy lemezt leszámítva, a Csengey Dénes féle Mélyrepülést. Érdekes, hogy minden szöveget Géza írt, és sosem kérdezte meg Tamás, hogy miről szól.

– Cseh Tamás és Bereményi Géza között nem csak szakmai kapcsolat volt, hanem barátság is. Hogyan mutatkozik meg a kettőjük viszonya az előadásban?

– Géza úgy fogalmaz, hogy ez több is és kevesebb is, mint barátság. Ők csak akkor találkoztak, ha dalt írtak. Az előadásban beszélünk erről hosszan, de jelen van a megismerkedésük, az első daluk, az elválásuk és a hét évvel későbbi kibékülésük is.

– Mit tanultál Cseh Tamástól, Bereményi Gézától és ettől az előadástól? Megváltoztatott benned valamit?

– Az előadás végén Tamás megtéréstörténetét mondjuk el. Egy esendő, budapesti fiatal bebotorkál egy üres templomba és megváltozik az élete. Szeretném hinni, hogy ilyen egyszerűek a nagy történések.