A Györkös Mányi Albert Emlékházban szerdán került sor egy különleges, centenáriumi jelentőségű könyvbemutatóra: Dáné Tibor A Tatár-hágó előtere című, a Lector kiadó gondozásában megjelent második világháborús emlékiratait egybegyűjtő kötet bemutatója épp az író születésének századik évfordulóján került sorra. A kötetet a szerkesztő, Vallasek Júlia egyetemi oktató, Dáné Tibor unokája és Berekméri Árpád-Róbert hadtörténész mutatták be.

A könyv 1944 márciusától 1945 júniusáig terjedő időszak történéseire reflektál, a magyar honvédség hírszerző tiszti rangját betöltő Dáné Tibor esszéisztikus-irodalmi stílusában, amely nem a kronológiai sorrend vagy a naplószerű bejegyzések logikáját követi, hanem inkább személyes tapasztalatokhoz, kiemelkedő hadtörténeti eseményekhez fűződő memoár, több évtized távlatából. Ezzel egyszerre állít emléket egy tulajdonképpen kevés időt felölelő, ám a magyar történelem szempontjából kétségkívül rendkívüli konfliktusokkal rendelkező időszakáról (harcok a galíciai fronton), valamint mutatja meg mikrotörténeti vonatkozásban egy katona besorozásától megsebesüléséig és rövid hadifogságáig terjedő időintervallumot.

Szerkesztés családi kötelékben

„Unokája lévén Dáné Tibornak – és én mindig imádtam a nagyapámat – bizonyos értelemben lelkileg nehéz munka volt. Ráadásul az a terület, a Tatár-hágó vidéke éppen akkor vált újból háborútól érintett területté, amikor én ezen a köteten dolgozni kezdtem, éppen akkor tört ki az orosz-ukrán háború” – mondta el Vallasek Júlia. Szerkesztési szempontból a kötet négy emlékirat-részből áll, amelyeket külön is lehet olvasni, de ezek időrendben követik egymást – a szerző szándéka szerint egy kötetbe tartozónak írta meg őket, s így ez a kívánsága most halálát követően teljesült. Ugyanilyen vágya volt az is, hogy legalább dédunokái olvashassák visszaemlékezéseit és műveit, mert elmondása szerint egy magyar író így válik leghamarabb halhatatlanná, hogy több generáció is olvassa.

A családi kötelékben megmaradó emlékezet javára szólt tehát, hogy az est folyamán két részletet is hallhattunk a könyvből, amelyeket Dáné dédunokái, Balázs Hanna és Balázs Blanka olvastak fel. A kilencvenes években megírt, akár ötödik résznek is tekinthető előszóból az is kiderül, hogy miért ragadott tollat, hogy életének ezt az időszakát megírja: elsősorban azokért a bajtársaiért érzett adósság vezérelte, és előttük tiszteleg, akiket elveszített. „A túlélők emlékező és tanúságtevő vágya vezérelte őt, és hosszú és szép alkotói pálya megkoronázásaként az utolsó erejét és figyelmét szánta rá, hogy megírja” – mutatott rá Vallasek. Bár szíve szerint minden szófordulatot, hangulati elemet megtartott volna a kéziratban, de az ismétlődéseket muszáj volt az olvashatóság és a koherencia jegyében kivágnia.

Visszaemlékezés vagy irodalom?

Szűkebb keretben 1944. március 24-én, pontosan a 21. születésnapján vezénylik be a frontra Dáné Tibort, az ezt követő időszak katonáskodásáról, megsebesüléséről és hadifogságáról szól a kötetben – a kilencvenes évek végén írott szövegbe azonban belekerült az is, amit utólag tudott meg, és utólag gondolt, megértett a dolgokból, amely létösszegző számvetésként is olvasható.

Berekméri Róbert hadtörténész egy jelentősen más megközelítésből oldotta fel a kötetben szereplő eseményeket – jónéhány szakszó fordul elő a könyvben, ugyanakkor néhány esemény magyarázatra is szorult véleménye szerint. Dáné Tibor korengedménnyel rukkolt be a Magyar Királyi Honvédségbe, ami azt jelentette, hogy önként le kellett tennie egy kérést, hogy egy évvel hamarabb vegyék be a hadseregbe, ami meg is történt. Itt híradós kiképzést kapott, a kilencedik hadtestparancsnokság keretén belül, amelynek a székhelye Kolozsváron volt. Ennek kötelékében volt a 25. gyalogdandár könnyű-hadosztály, ennek a tartalékos tisztiiskolájára került – a híradósokat Szászfenesen képezték, de bizonyos képzésekre bejártak Kolozsvárra, illetve kötelezően (területileg a mai) Magyarországra is. A tartalékos tisztiiskola azt jelentette a Magyar Királyi Honvédségben, hogy akinek volt ilyen, azt behívták tartalékos tisztként szolgálni. Két évfolyamot kellett elvégezniük, amelynek az első évfolyamát követően hadapródőrmesternek nevezték ki őket, a második csapattiszti szolgálatra készített fel és tartalékos zászlósokká nevezték ki őket. Ez a rendfokozat legalját jelentette a tisztek között – a fokozatig eljutni nem volt egyszerű akkor sem, és a hadtörténész szerint Dáné egészen frappáns módon meséli el katonai „kalandjait” a fokozat megszerzéséig, az összes ugratás, heccelés és választóvonal beemelésével, valamint a hírszerzési technikák, alaki kiképzés és lovaglás csínját-bínját bemutatva.

Hova lehet beilleszteni Dáné Tibor visszaemlékezését? Háromféle memoártípus jelenik meg, már a nyolcvanas évek végétől kezdődően Magyarországon ebben a témában: az egyik az a hadinapló (száraz, precíz feljegyzések a frontról), a második a visszaemlékezés, amely pár évtized eltolódással íródik, de az időrendi sorrend pontosságát megtartja, és a harmadik az „irodalmias” visszaemlékezés, amely lazán kezeli az időt és a teret – az utóbbiba illeszthető be Dáné műve is. Több esetben is ugrál az események között, amely a hadtörténeti szempontok felelevenítését megnehezíti. A szövegolvasás során azzal szembesülhetünk, hogy a mesélő utólagosan fejti fel az egyes események szálait, visszamegy az időben, utólagos magyarázatokkal látja el, vagy barátokhoz, ismerősökhöz és családtagokhoz köti a történetszálat.

Egy katona személyes harcát is tetten érhetjük a korabeli politika és hadászat kötelékében

Hogy milyen egy híradós tiszt gondolatvilága vagy egy híradós zászlóalj mindennapja, azt ilyen jellegű műben hadtörténeti szemszögből nehézkesebb megidézni, ez viszont semmit sem von el a kötet értékéből – vonta le a következtetést Berekméri. Az emlékezés mindig kanyarokat, hurkokat vet be a történetekbe, hosszú idő után pedig átíródik, s még ha mai szemmel hitelesnek is tűnik egy-egy mozzanat, hadtörténetileg nem biztos, hogy az.

Vannak olyan események, amelyek akkor és ott, abban a formában nem hangozhattak el vagy történhettek meg, mert egyszerűen nem lett volna szabad – összegezte és rámutatott, hogy a tiszti rangok közötti kommunikációnak megvoltak a szabályai, és bizonyos politikai kérdésekben sem lehetett önkényesen véleményt formálni, mint ahogyan azt Dáné Tibor utólag megteszi könyvében, elsősorban a német megszállást követő időszakra vonatkozóan. Berekméri kiemelte, hogy a könyv erősségét képezi az, hogy olyan politika-, társadalom-és katonatörténeti vonatkozásokat emel be a szerző, amelyeket egy hadapródőrmester normálisan nem engedhetett volna meg magának abban a helyzetben, 1944-ben. Körülbelül 70 százalékos pontossággal idézi fel az eleséseket, eltűnéseket és megsebesüléseket is, amelyek ma már pontos adat formájában elérhetők.  

Ugyanakkor ami rendkívül hiteles és szép része a kötetnek, az a feltétlen szeretet és bajtársiasság, ami a fiatal katonák között megteremtődik a harcok során. A hírszerzői feladatok, a hálózat kiépítése rengeteg veszéllyel járt, és a galíciai harcok közül az egyik legvéresebb és legveszteségesebb éppen azon a vidéken zajlott, ahol Dáné is szolgált – a szovjet csapatok Kárpátokon túli betörését feltartóztatni, megakadályozni olyan feladat elé állította a hadsereget, amely volt, hogy 60 százalékos arányú veszteséget jelentett (több ezer fő). A hadtörténész kihangsúlyozta: a többi, hasonló, vagy más jellegű hadinapló és visszaemlékezés is azt tükrözi, hogy a Magyar Királyi Honvédség kötelékében harcoló tisztek mind példátlan bajtársiasságról tettek tanúbizonyságot, amely szinte páratlan volt abban az időben Európában.