Miért is éltem? címmel jelent meg nyomtatásban, 2021-ben a Tortoma kiadónál Gazda József emlékiratait tartalmazó kötet – bemutatójára és az ismert író, szociográfus, művelődésszervező, nyugalmazott tanár életútjának ismertetésére viszont április 5-én került sor a kolozsvári Vallásszabadság házában.

„Egy ismeretlen személy sapkát, nagykabátot adott 1956. november elsején a Házsongárdi temetőben Gazda Józsefre, akkori negyedéves egyetemi hallgatóra, annak a diákmegmozdulásnak a végén, amelyen a magyar forradalom áldozatai emlékére a Himnuszt is elénekelték. Arra figyelmeztette, hogy ha a temető főbejáratán próbál kijutni, biztosan letartóztatják. Így nagykabátban és a szemébe húzott sapkával a Tordai út felé távozott. A kabátot - a megbeszéltek szerint - a Józsa Béla úti kollégium első emeleti folyosóján a fogason hagyta, másnap reggel pedig elutazott Kolozsvárról” – így írja le a Miért is éltem? című emlékirataiban Gazda József azt, hogy miként is sikerült elkerülnie az 1956-os diákmegmozdulás utáni felelősségre vonást.

Életműve számtalan szálon kötődik az erdélyi művelődéstörténethez. Ahogy az esemény leírásában is olvashattuk életregénye nemcsak a nyolcvanas évei derekán járó ember visszatekintése a múltra, hanem egy hiteles korrajz a kommunizmus évtizedeiről egy életút állomásain keresztül. Soraiból kiolvasható, hogy milyen mozgásteret engedett a rendszer a nemzete iránt elkötelezett erdélyi magyar tanár, író, művelődésszervező számára. Az emlékiratok megírásához a szerző nemcsak az emlékezetére, hanem az évtizedeken át vezetett naplójára, és a Securitate évtizedeken át róla vezetett megfigyelési dossziéjára is támaszkodhatott.

A szerzőt Benkő Levente kérdezte, Gazda József pedig szabadon mesélt. Arra a kérdésre, hogy hogy volt ez az élet, nehezen lehetne egy összefüggő választ adni, de gyermekkorától kezdődően munkálkodott benne az igazságérzet, aminek kialakulásáért igen hálás mai napig az édesanyjának, aki szelíden és egyenesen nevelte őt és később húgát, Gazda Klárát. Édesapja szinte állandóan katona volt, tiszti ranggal, így az édesanyja révén alakult ki a lelki alkatuk.

Igazságérzete és a megalkuvással szembeni ellenállása már akkor megmutatkozott, amikor 12 évesen az első pioníravatáson kellett részt vennie, s mint mondta, már a pionírnyakkendő viselése is ellenérzetet váltott ki belőle, hiszen érezte, hogy a második világháborút követő felszabadulás ebben az országban minden volt, csak az nem, aminek kihirdették. „A húgom születésekor a szovjet csapatok már ott ágyúztak Brassó és Szentgyörgy között Kökösön, valaki ajánlotta édesanyámnak, hogy menjen ki falura, hogy a nehéz napok alatt biztonságosabb helyen hozza világra a kisbabát. Szeptember negyedikén született a húgom, nyolcadikán rögtön bevonultak a szovjetek, és mint egy csürhe, rázúdultak a falura. Ölték, tekerték a tyúkok nyakát, a lelki szemem előtt van, ahogy azok a csóré nyakak meredeznek, és vergődnek még egy pár percig. Ez a kép alakította ki bennem kisgyerekként a felszabadulásnak a valós arcát. Miután visszaérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, láttam, egy bácsi kabáthajtókáján vörös szalagot viselt. Megkérdeztem tőle, hogy ez miért van. Azt mondta, ezt ki kell tenni, mert ha nem, baj lesz, mert most felszabadítottak minket” – emlékezett vissza Gazda József, akiben mai napig élnek az akkori éjszakai visítozások, amikor a megszálló alakulatok „cirkuszoltak”, fosztogattak. Az első perctől kezdve látta, hogy milyen egy ilyen viselkedésre alapuló rendszer, amely a későbbiekben megfojtja az országot.

„Hihetetlenül büszke volta arra, hogy magyar vagyok”

Már egyetemi évei alatt is szerette volna megtudni, hogy általa becsült, tisztességes emberek hogyan tudnak hinni a kommunizmus eszméjében. Ezt a kérdést bizalommal tette fel Balogh Edgárnak is, aki azt válaszolta: az eszme jó, csak azok, akik hatalomra kerültek, éltek vissza vele és ferdítették el. Sajnos ebben a hitben kellett megmaradnia mindenkinek – mondta el a szerző. „Életem legszebb évei voltak húszéves korom körül, amikor elérkezett 1956 októbere-novembere, akkor voltak életem legszebb napjai, és hihetetlenül büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Ugyanakkor már abban az évben felkerültem a Securitate által megfigyeltek listájára, egészen ’89-ig, sőt, még a forradalom után is észrevettem, hogy a kilencvenes évek elején is még követtek, akkor már a SRI” – idézte fel.

Amint Gazda kifejtette, többször is megpróbálták rávenni az állambiztonsági szervek, hogy jelentsen nekik, de ezt ő határozottan visszautasította, mégpedig azzal, hogy mégis mit képzelnek, ő nem fog jelentgetni senkinek sem a magánéletéről, meg arról, hogy ki kinek a feleségével mit csinált. Ez jó taktikának bizonyult, mert abbahagyták. Ugyanakkor áldott nagy szerencsének könyveli el, hogy az ’56-os forradalom közvetlen időszakából nem maradt fenn dossziéja. A levéltári anyagok szerint az ő megfigyelési dossziéja 1957 decemberétől van datálva, ezelőtt pedig nincs nyoma megfigyelésnek, bár kétségkívül lehetett. Gazda elmondta, hogy ezt egy jóakarója, Szász János orosz szakos hallgató elégette, hogy ne kerülhessen börtönbe.

„A rendszer abban az időben arra nevelt, hogy légy aljas” – fejtette ki. Amint utólag kiderült, a számos, fedőnév alatt jelentők között szerepelt Szilágyi Domokos is, aki ugyan rosszat nem tett közvetlenül neki, de voltak általa írt jelentések a dossziéban. Erre Gazda egy személyes élmény felelevenítése révén jött rá, amikor Szilágyi Domokos egy Illyés Gyula-verset kért tőle, a Bartók címűt, amelyet Gazda Nagy Albert kiállításán olvasott fel kézzel írt lapról, és a költő erről érdeklődött nála. Gazda részt vett egy beszélgetésen is, amely az egykori önálló Bolyai Egyetem bölcsészkarán zajlott: 1956. október 17-én, közvetlenül a kirobbanó forradalom előtt látogatott el Kolozsvárra Tamási Áron, akinek nem volt szabad rendszerellenes módon megszólalnia, ugyanakkor határozottan állást foglalt az erdélyi magyar irodalomnak az egységes összmagyar irodalomhoz tartozása mellett (az akkoriban elterjed eszmék ellenében, amely azt állította, hogy az erdélyi magyar irodalom a román irodalom magyar nyelvű részét képezi).

Élettörténetek csokorba gyűjtve

Kovásznán töltött évei alatt Gazda József elkezdett a falvakba járni és személyes életutakat, tapasztalatokat gyűjteni, magnószalagra venni azt, ahogy a falubeliek elmesélik az életüknek egy-egy szeletét. Szociográfiai munkássága a hetvenes években újdonságnak számított Erdélyben. Az emberek többsége, akik meséltek „Gazda tanár úrnak” abban az időszakban, szinte kivétel nélkül mind őszintén és nyíltan vallottak életükről, megpróbáltatásaikról, családjukról. „Körülbelül 2500 emberrel mondattam el az életét, és ebből 4-5 olyan volt, aki tartózkodó volt” – hangsúlyozta ki a szerző. Az, hogy a művészeti íróból szociográfiával foglalkozó ember lett, annak két fő oka volt. Az egyik az az, hogy észrevette, hogy egy réteg nem jól fogadta az ő művészeti írásait, a másik pedig az, hogy döbbenten tudatosult benne, hogy igaz az, amit énekeltek akkoriban, hogy „töröljük a múltat” – szó szerint, szisztematikusan próbáltak mindent eltörölni. A falvak hagyományainak, szokásainak, érzéseinek megőrzése érdekében tette mindezt, és később a Kriterionnál is jelentkezett a gyűjtött anyag szöveges változatával. Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete címmel pedig 1980-ban meg is jelent az első szociográfiája, amely műfajteremtő is lett, mivel éppen a hetvenes évek amerikai szociográfiájával és az oral history műfaj megteremtésével esett egybe.