Igazi magyar napi nagyágyú a Lefkovicsék gyászolnak a 23. TIFF-en azok után, hogy a mozikban sikerrel vetítették, és a kritika is pozitívan fogadta. Kicsit nevettető, kicsit zsidózó, de alapvetően szomorkás film Breier Ádám 2024-es alkotása, viszont leginkább a „halál a családban” apropóján összeverődő rokonok és az ilyen helyzetben a sokáig altatott, soha szembe nem mondott, de akkor most kipattanó szembesítésekkel teli, zavarba ejtő pillanatokat alapszituációs és fordulati elemekként jól egyensúlyozó alkotás. Hogy az analógiákból csak két amerikait rángassak ide, említem John Wells August: Osange County (2013) és Philip Altman This Is Where I Leave You (2014) című tragikomédiákat, de a sorba illeszthető a Sieranevada (2016) című remek dráma is, Cristi Puiu rendezésében.

Lefkovics Zsuzsa néni, Tamás felesége már a nyitójelenet során érzi, hogy valami nem kóser a szervezetében, de attól másnap még felmászik a spájz legmagasabb polcáig, aztán porszívóz. Tamás (Bezerédi Zoltán) az ökölvívó edző hazaérve feleségét agyvérzés áldozataként találja a padlón. Nem csupán gyászos, de kínos is így Zsuzsa nélkül, mivel akkor most szembe kell nézni a fiával, az Izraelbe előle menekült Ivánnal (Szabó Kimmel Tamás).

Új hazájában Iván mélyen vallásos életet kezdett, és arra neveli hat-hétéves forma fiát is, Arielt (Leo Gagel), aki magyarul nem szeret megszólalni. Szóval Iván és Ariel megérkeznek Magyarországra, hogy többnapos sivát (zsidó gyászszertartást) üljenek a házban. Tamás és Iván, apa és fia nem beszélnek 8 éve, de most akkor kénytelenek. Lassan indul be a kommunikáció, főleg mivel Tamás a sivát hülyeségnek tekinti és közben inkább tévézne. Végül az utat egymáshoz nem csupán a közös gyász, az egykor kibeszéletlen és végre felszínre törő problémamegoldási helyzetekben találják meg, hanem ebben segíti őket a kettejük iránti hűség különféle kifejezései között ingadozó Ariel is.

Remek egysorosok és a sivás környezetben abszurdként működő helyzetek szállítják a humort ebben a mégiscsak mélyen szomorú alapszituációban, amelyet a rendező és a színészek pompásan oldanak meg. Tamás és Iván tulajdonképpen dupla gyászt ülnek, s az elsőt mind a mai napig nem beszélték ki. Ez a megbánás több szinten itatja át a kapcsolatot, és míg Iván régi bántódásokat oldana fel szembesítéssel, az apja ezekre már nem emlékszik, viszont neki is megvannak a maga szemrehányásai a fiú irányába.

Breier a részben önalkotású forgatókönyvben leheletfinom harmóniát tart fenn a kétoldali sértődések és a megbánás büszke elutasítási jellempróbája során, egyikük sem volt és még mindig nem egyértelműen okosabb a másiknál. Abban sem azok, hogy mindkettőnek van valami megrögzöttsége, ami szerint az életvitelét alakítja: Tamás az ökölvívásnak, Iván az Örökkévalónak áldoz, és mindkettő bevonta saját megrögzöttségébe a gyermekét. Egyik múltidőben, másik a jelenben.

A tét tehát hovatovább az lesz, hogy ki tud ezen túllépni, szakítva a Tamás által egykor felállított tabusítás rossz családi vonásával. Megsúgom, messze nem egyértelmű a válasz, és Breier alkotása így képes a „jófilm” megtekintési vonzalmán túl a terápiás tanításban és annak befogadásában is konszenzusossá válni.

Vetítik még a TIFF-en: június 24., hétfő, 12:00, Arta/Művész mozi.