A Kriterion Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület kitűnő közös vállalkozásának, a négy évvel ezelőtt indult 20. század sorozatnak az immár jubileuminak számító tízedik kötete látott napvilágot a közelmúltban. Antal Róbert-István A nemzetét szerető szocialista című, terjedelmében is impozáns monográfiája annak a Jordáky Lajosnak az életútját és ellentmondásokkal terhelt, viszont rendkívül sokrétű tevékenységét dolgozza fel, aki az ambivalens mivolta ellenére úgy volt az előző évszázadunk romániai magyar szellemi életének az egyik meg nem kerülhető személyisége, hogy egy rövid ideig – 1944 őszétől 1945 teléig – a politikai szerepvállalása révén kulcsszereplője volt a háborút követő, számos buktatóval járó, de mégis eredményesnek tekinthető erdélyi magyar talpra állásnak  és érdekérvényesítésnek.

A  Jordáky-életműnek az előbbiekben szóbahozott két vonatkozása régóta indokolta, hogy az utókor számára végre ismertté váljon: ki volt és mit is tett a köz javára annak a kolozsvári tekintélyes szociáldemokrata nyomdásznak az 1913. szeptember 6-án született fia, aki aztán maga is  a szociáldemokraták soraiban kezdte el közéleti-politikai pályafutását, hogy aztán egyre radikalizálódó baloldali kötődése miatt, melyben az 1944-es év elhozta számára a kommunista párthoz való csatlakozást, – jobbára csaknem mindig a meg nem értés legyen a „jutalma”. Ez a meg nem értés változó korokban olykor a lehető legváltozatosabb formákban öltött testet: jelentett rendőrségi vegzálást és internálást a második bécsi döntés utáni Magyarországon, illetve évekre szólóan börtönzárkát a kommunista diktátor, Gheorghiu-Dej Romániájában.

Most végre, csaknem 50 évvel Jordáky Lajos halálát követően (Jordáky Lajos alig 61 évesen, 1974. november 29-én hunyt el)  a levéltáros-történész Antal Róbert-Istvánnak köszönhetően, átfogó és hiteles portréját ismerhetjük meg annak a neki oly kedves Kolozsvárán túlmenően, Erdély szerte mindenfelé széles ismertségnek és még a vele egyet nem értők nem kis táborában is hallatlanul népszerű baloldali magyar örökmozgó közszereplőnek, akinek a nevéhez elsősorban az 1944–1945-ös „Észak-erdélyi Köztársaság” öt hónapja idején fűződtek csak megsüvegelhető kezdeményezések és tettek.

Persze számon kell őt tartani közvélemény-alakító publicistaként, irodalomtörténészként, szociológusként is, helye van a kisebbség- és társadalom-historikusaink között, nemkülönben a színház- és filmtörténészeink arcképcsarnokában is. Mindezek mellett távolról sem utolsósorban – mert szívügye volt egész életében az erdélyi magyar kétkezi dolgozók világa és az ő ismereteik a gyarapítása – Jordáky Lajos elévülhetetlen érdemeket szerzett mint népművelő. Eközben az is igaz, hogy példaképévé vált a tudásnak meg az önzetlen segíteni akarásnak, – senkiével sem összevethető sajátos habitusával, megnyerő emberségével, amit kolozsvári történelem szakos egyetemistaként a sors kegyelméből hajdan magam is megtapasztalhattam, mély gyökeret vert nemzedékek tudatában. 

„Jordáky Lajosnak a 20. század nagyobb részén átnyúló életpályája végigvisz miket a korszak történetének legfontosabb állomásain: ezekhez ő a körülményeknek megfelelően és lehetőségeihez mérten igyekezett alkalmazkodni, ugyanakkor kettős kötődéséről és világnézeti elvhűségéről sosem mondott le – megmaradt hangsúlyosan kolozsvári/erdélyi magyarnak és szocialistának.”

A 375 oldalas, 11 fejezetből, 37 alfejezetből álló, bőséges jegyzetapparátussal és életrajzi jegyzetekkel ellátott Jordáky monográfia szerzőjének a kötetvégi sommás értékelését nem véletlenül idéztem fentebb. Számomra ebben a tömör megítélésben, mint cseppben a tenger tükröződik Antal Róbert-Istvánnak a rokonszenves historikusi krédója: könyvével realista történelemírást kívánt művelni annak érdekében, hogy segítsen számunkra saját közelmúltunk értelmezésében is, ha úgy tetszik, inkább az újraértelmezésében.

Igen, megpróbálta és sikerült is neki, hisz a kezünkbe adta A nemzetét szerető szocialista című Jordáky-monográfiát, mellyel megértetni akarta és tudta is, azokat a kusza, ellentmondásokkal terhelt korszakait az erdélyi magyar 20. századnak, ahol az objektív adottságok meg az emberi kapcsolatok is felettébb bonyolultak, sokkal összetettebbek voltak, mint azokat mai fejjel logikusan gondolnánk. Ezt pedig úgy teszi – a hozzáállása pedig nagy erénye a munkájának –, hogy részletekre terjedően elénk tárja azt a világot, amelyben az eredetileg szociáldemokrata, majd kommunistává lett Jordáky úgy volt történelmi idők tanúja, részese és néha formálója is, hogy például saját elvtársai nemegyszer megtagadták, többször is börtönbe zárták, végül parkoló pályára száműzték. Mindeközben pedig pozitívan meg ott vélekedtek róla, ahol nem is hinnénk: a kommunistabarátsággal nem igazán vádolható Márton Áron püspök oly annyira nagyra becsülte, hogy halálakor családjának meleg hangon nyilvánította részvétét.

Most, hogy szóba hoztam a gyulafehérvári „emberkatedrálist”, hadd tegyek egy személyes megjegyzést, mert ideillő. Jómagam 1968-ban ismerhettem meg Márton Áront atyai mentorom, Kacsó Sándor lakásában, akit a püspök házi őrizete feloldása utáni első kolozsvári bérmaútja alkalmával fontosnak ítélt személyesen felkeresni. Tizenévesként kettőjük beszélgetésén nyilván nem vehettem részt, de a vendég távozása után ölt a kíváncsiság és ki is kérdeztem az öreg barátomat, hisz furcsállottam a látogatást, ami legnagyobb meglepetésemre baráti öleléssel indult. Megtudtam: a második bécsi döntés utáni közös dél-erdélyi élményeiket elevenítették fel, hangsúlyosan pedig leginkább az Antonescu-rezsim gyalázatos magyarellenes nacionalista és soviniszta gyakorlata elleni küzdelmüket. Beszámolóját pedig Kacsó Sándor a következő, okulásomat célzó tömör végszóval zárta: „Sokkal több minden köt bennünket össze, mint amennyi elválaszt”.

Antal Róbert-István lenyűgözően gazdag forrásanyag felhasználásával és a „totális biográfia” igényével dolgozva követi végig azt a kettős szerepet, amit Jordáky, mint történelmi idők tanúja és részese töltött be attól kezdve, hogy a híres kolozsvári nyomdász és szakszervezeti vezető apjának köszönhetően megismerkedett a szociáldemokrata mozgalommal és a könyvekkel. Nyomon követhetjük, ahogyan alig huszonévesen a Romániai Szociáldemokrata Párt tagjaként egyre inkább radikalizálódó kolozsvári szakszervezeti vezetőként ténykedik. Az újabb eszmei és vele együtt politikai fordulat a harmincas évek végéhez közeledve következik be Jordáky életében, amikor a fasizmus térhódítása elleni fellépő népfrontos szellemiség elkötelezettje lesz.

Hallatlanul izgalmas a szerzőnek az a tényekkel és adatokkal alátámasztott okfejtése – és ez is kötet egyik erőssége –, hogy miért kezdődött csupán 1940 után Jordáky „nemzetiesedése”. Antal úgy látja, mivel hősét másokhoz képest nem az etnikai törésvonalak felülírásának igénye vezette a mozgalomba, hanem családilag találta ott magát, számára a nemzetiségi kérdés a korai korszakában nem jelentkezett túlzottan hangsúlyosan. Főleg, mert saját közegében a harmincas években a magyar nyelvűség természetes volt, ugyanis a város lakosságának többsége még mindig magyar anyanyelvű volt, a kolozsvári románok is szinte mind tudtak magyarul, ergo: a hétköznapi nyelvhasználat ekkor még magyar dominanciájú Erdély fővárosában.

Átértékelődése a bécsi döntést követően történik meg, amikor a budapesti szocdem pártközponttal szemben egy erdélyi, regionális szociáldemokrata kolozsvári csoportot szeretett volna létrehozni. A „kis magyar világ” alatti éveit nemcsak azok a folyamatos konfliktusok jellemzik, ami személyes sorsát befolyásolták kedvezőtlenül (munkahelyi elbocsátás, rendőrségi beidézések, rendőrhatósági felügyelet, majd internálás), hanem a permanens aggodalom is a más nemzetiségű testvéreiért, hogy sajnos nem sikerült elkerülni azt, „hogy a román munkásokkal megismétlődjön, ami a magyar munkásság sorsát a két világháború között jellemezte.”  Mert az „anyaországból” ejtőernyőzött jegyzők és mindenféle „nagyságos”, „méltóságos” meg „kegyelmes” hivatalosságok részéről sajnos gyakran az a hozzáállás volt jellemző, ami ellen 1940 és 1944 között gróf Bethlen Béla is, előbb Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék főispánjaként, majd Észak-Erdély kormánybiztosaként nemegyszer fellépni kényszerült.

Ennek az átértékelődésnek a szolidaritási motiváció mellett volt egy másik mozgatórúgója is – fejti ki a monográfia megalkotója, – ami amúgy Jordákynak élete végig befolyásolni fogja a felfogását: ekkoriban aktívan jelen van a magyarországi kulturális életben, ahol a helyét „az antifasiszta és függetlenségi mozgalom” világában találja meg és közben jó kapcsolatokat ápol a népi írókkal. És persze mindezekre ráerősít egy harmadik elem is: huszonhét évesen, 1940 őszén beiratkozik a Kolozsvárra visszatért magyar egyetem új Közgazdaságtudományi Karára.

Jordáky politikai karrierjének csúcsára, ami együtt járt az össztársadalmi elismertséggel és tekintélyszerzéssel nemcsak Kolozsváron, hanem Erdély-szerte is az 1944-45-ös hatalmi vákuumhelyzetben jutott el. Szakszervezeti háttere, agilis kezdeményező- és szervező fellépése, legendásan jó kommunikációs képessége révén gyakorlatilag ő lett szűkebb pátriánkban az első embernek számító, a különböző csoportokat összefogó vagy közöttük közvetítő vezéregyéniség.

Ezt a viszonylag rövid, de eseményekben nagyon gazdag „államnélküliség”-időszakot történészünk épp a hőse szerepvállalása okán nevezi el „Jordákyának”. Hogy mekkora súlya volt neki ezekben a hónapokban, azt az Antal Róbert-István által részletesen ismertetett akkori, talán legfontosabb közszereplése bizonyítja.

Miután Sztálin engedélyezte Grozának, hogy Észak-Erdélybe ismét bevonulhasson a román közigazgatás, a vörös, piros-sárga-kék és piros-fehér-zöld zászlókkal feldíszített kolozsvári Főtéren nagyszabású „népgyűlést” szerveztek 1945. március 13-án. Ezen a Mihály király jelenlétében megtartott 60 ezres rendezvényen Groza miniszterelnök és Visinszkij szovjet teljhatalmú megbízott, külügyminiszter-helyettes előtt az Országos Demokrata Arcvonal észak-erdélyi végrehajtó bizottsága nevében, a két társelnök Jordáky Lajos és Teofil Vescan tarthatott beszédet, előbbi magyar nyelven. (Utóbb a kommunista főtitkár, Gheorghiu-Dej Bukarestben valósággal tombolt Jordáky magyar beszédért és e szavakkal vonta felelősségre kolozsvári emberét: „Hogyan lehetett ilyesmit csinálni?”)

A Kolozsváron népszerű Jordákyt, aki 1944-ben az RKP tagja lett, nemsokára, nem utolsósorban épp az ominózus magyar beszéde miatt félreállították, majd 1946 tavaszán ki is zárták a pártból. Ennek okát az életrajzíró két „főbenjáró bűnében” véli felfedezni: „Jordáky nem azonosult a párt lenini, élcsapat jellegével, hanem azt a szocdem párthoz hasonlóan széles, tömegmozgalomnak szerette volna látni. Azonban a kizárásnál hangsúlyosabb volt Jordáky erdélyi autonomizmusa és a magyar jellegű intézményekért való kijárása: Bukarest és a központi pártvezetés szempontjából hamar kényelmetlenné vált a Kolozsváron népszerű helyi vezető, amely „önállóságával” veszélyeztethette a politikai és társadalmi átalakulást.”

A két ország tíz levéltárának számára támpontokat nyújtó forrásait felkutató hangyaszorgalmú biográfus, aki ezeken túlmenően elmélyedt szintén két ország sok évtizednyi sajtójában is, továbbá felhasznált tizenegy Jordáky Lajos-kortárs életinterjút és ezek mellett áttanulmányozott lenyűgözően óriási mennyiségű szakmai irodalmat, az életmű leginkább feledhető korszakaként elemzi Jordáky 1946 és 1952 közötti éveit is, amikor pártonkívüli kommunistaként teljesítő kényszeres propagandistájává lett a „népi demokrácia” rendszerének.

A diktatúra ezt kellőképpen „honorálta” is, ráadásul nem akármilyen módon: letartóztatták, majd koholt vádak alapján egyik szereplője lett több értelmiségi társával, Balogh Edgárral, Demeter Jánossal és Csőgör Lajossal együtt az erdélyi magyar kommunisták perének, melyben a vád ugyanaz volt, mint az erdélyi magyarság legfontosabb államszocialista kirakatperében, a „reakciós” Márton Áron és társai elleni eljárásban: hazaárulás.

Nyilván meghaladná jelen írás kereteit, ha részletezném Antal Róbert-Istvánnak a per konkrétumairól majd a börtönévekről szóló, adatokban imponálóan gazdag tényfeltáró munkájából ezeket a passzusokat. (Jordákyt 12 év kényszermunkára ítélték, amiből hármat kellett letöltenie, mert 1955-ben elnöki rendelettel kiszabadult.) Viszont annyit mégis indokoltnak érzek, hogy ez ügyben idézzem az életrajzírónak egy sokatmondó tömör értékelését. Eszerint „a peranyagból egy elvhű magatartás derült ki: Jordáky a párizsi békeszerződés 1947-es aláírása előtt a saját közössége regionális érdekeit szerette volna képviselni és megjeleníteni – ám az egészet csakis baloldali alapon. Az anyagokat tanulmányozva Jordákyról egy elvhű nemzeti kommunista alakja rajzolódott ki.

A kegyelmet kapott Jordáky Lajos útja Văcăreşti börtönéből szinte azonnal a Bolyai Egyetemre vezet, ahol az egyetemes legújabbkor oktatójának nevezik ki. Viszont a nemsokára bekövetkező 1956-os magyarországi forradalom nemcsak véget vet az ígéretesen induló egyetemi karrierjének, hanem, mert kiáll a budapesti forradalom ügy mellett (egyedüliként nem írta alá a forradalom elítélését, ellenforradalomként való megbélyegzését), ráadásul belekeveredik a Dobai-Memorandum ügyébe, újra megkapja a rabomobilt és a „hazaáruló” vádat. Ismét letartóztatják, és következik a vizsgálati fogság 1957 áprilisa és szeptembere között.  Ezúttal az elmarasztaló ítélet elmarad, mert Gheoghiu-Dejék úgy vélik, hogy a hat hónap zárka elég lesz az „összeférhetetlen” Jordáky megrendszabályozására, főleg, hogy a meggyötört áldozat kész volt teljesíteni az elvtársak követelését és nyilvánosan önkritikát gyakorolt a kommunista párt Kolozs tartományi kibővített nagygyűlése előtt a soha el nem követett bűneiért.   

Megrázóan döbbenetes olvasni Antal könyvében ennek a vesszőfutásnak a jegyzőkönyv-hűségű feldolgozását, amelyből megtudjuk: olyan barátok és régi harcostársak, mint Demeter János, Balogh Edgár, Nagy István és Takáts Lajos váltak csahosokká és egymásra rálicitálva szórták be sárral a megszégyenülésre kényszerített, végleg megalázott Jordákyt. Mi több, a gyűlésén a jelenlévő román értelmiségiek élükön a dákó-román specialista Constantin Daicoviciu történésszel még „nemzeti gőggel" is megvádolták a szőnyeg szélére állítottat az autodafét megszervező és koreografáló Fazekas János és Leonte Răutu Központi Bizottsági kiküldöttek legnagyobb megelégedésére.

Jordáky ezután kegyelemkenyérként állást kapott a kolozsvári Történeti Intézetben, ahol haláláig dolgozott kutatóként. Előbb évekig hallgatott és észrevétlen maradt, majd olyan új területeken próbálta ki magát, mint a román nemzeti emancipációs mozgalomtörténet, korai kolozsvári színháztörténet vagy a legendás kolozsvári filmgyártás históriája. Viszont mélységesen igaz az, amit biográfusa megállapított róla egyfajta sommázaként: „Jordáky maradt az, aki volt: munkáscsaládban szocializálódott, munkásművelődést, szocialista, külvárosi kultúrát propagáló értelmiségi.”

Ahogyan Antal Róbert-István azon ítéletének a jogosságát se lehet megkérdőjelezni: „Jordáky pályájának derekán azonban nemcsak kulturális téren került szembe a fősodorbeli értelmiséggel: politikailag kinevezett egyetemi tanárként, majd kutatóként a kolozsvári Történeti Intézetben hiányzott mögüle a szakmai felkészültség is. Hiába publikált már az 1930-as évek közepétől (1939-ben megjelent első könyve is), munkái leginkább a szociáldemokrata pártfüzetek, brosúrák színvonalát érték csak el. Ezért a hatvanas években, amikor kortársai komoly publikációkkal jelentkeztek, Jordákyt a társadalmi és szakmai marginalizáltság, csalódottság, állandó önmarcangolás jellemezte.”