A címben szereplő idézet Kádár Jánostól, az MSZMP főtitkárától származik, ezt a kijelentést pedig a Ferencvárosi Torna Club szurkolói keménymagjával, a B-közép néven elhíresült csoportosulással kapcsolatosan tette 1957 októberében. Az epizódról és annak kontextusáról részletesebben Koós Levente Egészpályás letámadás – A Fradi és az állambiztonság 1945–1970 között című könyvében lehet olvasni, amelyből meglehetősen pontos kép rajzolódik ki a szóban forgó két és fél évtized kádári Magyarországának viszonyairól.

A Ferencvárosról teljes biztonsággal kijelenthető, hogy Magyarország legnépszerűbb sportklubja, amely hírnevét, az egyéb szakosztályok figyelemreméltó teljesítménye mellett, elsősorban a futballcsapat kiemelkedő eredményeinek köszönhetően vívta ki. Az 1899-ben alapított Ferencvárosi Torna Club – becenevén Fradi – az elmúlt több mint egy évszázadban 33 alkalommal lett magyar bajnok, 24-szer kupagyőztes, 1965-ben pedig a Juventust legyőzve nyerte meg a Vásárvárosok kupáját, ami a mostani Európa Liga (azelőtt UEFA-kupa) elődje.

Mindezen sikerek birtokában a Fradi minden idők legsikeresebb magyar labdarúgócsapata, ez a sikertörténet pedig napjainkban is folytatódik, hisz a zöld-fehérek csoportgyőztesként jutottak az Európa Liga kieséses szakaszába, a magyar bajnokságban pedig szintén az élről várhatják a tavaszi folytatást. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a legtöbb szurkolót tudhatják maguk mögött, mind Magyarországon, mind a határon túl nekik drukkolnak a legtöbben. Paradox módon ez a népszerűség nem mindig vált javára a Ferencvárosnak, sőt közvetlenül a második világháború lezárását követő időszaktól a hatvanas évekig gyakorlatilag a megszűnés fenyegette a nagymúltú klubot – épp a szurkolótábora miatt.

Koós Levente a könyvében ezt az időszakot veszi górcső alá, és a fennmaradt levéltári dokumentumokon keresztül nyújt betekintést egy olyan korszak történéseibe, amikor a sport kereteit jóval meghaladták a korabeli totalitárius rendszer érdekei.

A szerző közel egy évtized alatt feldolgozta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Budapest Fővárosi Levéltárban, valamint a Magyar Nemzeti Levéltárban rendelkezésre álló és a titkosítás alól feloldott dossziékat, ezzel a munkával pedig más megvilágításban mutatja be a Fradi-jelenséget. Már a címből is kiderül, hogy nem egy szokványos sporttörténeti munkát tart a kezében az olvasó. Az Egészpályás letámadás érdekes olvasmány azok számára is, akik nem feltétlenül focirajongók, viszont érdeklődnek a történelem, ezen belül pedig a magyarországi kommunista rendszer időszaka iránt. A könyv az alcímben szereplő 1945–1970 közötti periódust három egységben tárgyalja: a második világháború vége után megerősödő kommunista hatalom kezdeteitől 1956-ig, a forradalom leverését követő négy év, majd a sporttörténeti szempontból is eseménydús ’60-as éveket.

A feldolgozott levéltári ügynökdossziékból világosan kiviláglik, hogy már a Rákosi-rendszer kezdeteitől fokozott figyelemmel kísérte az állambiztonság a Ferencvárost, különösképp a klub köré szerveződő szurkolói csoportokat helyezte megfigyelés alá. A kommunista rendszer vezetői köreiben általánosan elterjedt vélekedés volt, hogy a IX. kerületi sportegyesület és annak szurkolói bázisa a Horthy-rendszer egyik utolsó reakciós maradványa, és mint ilyen, egyértelmű veszélyt jelent az új rendszerre. Eme veszély elhárításának érdekében a hatalom, emberi és anyagi erőforrásokat nem kímélve, már 1948-tól kezdődően tudatos stratégia mentén próbálta minden vonalon ellehetetleníteni a nagymúltú sportegyesületet.

Már a könyv elején kiderül, hogy a rendszer egyik fő célja a hatalomátvételt követően a magyar sportélet gyökeres átszervezése volt. Ennek érdekében az egyre hangsúlyosabb diktatórikus berendezkedéssel párhuzamosan a sportéletet is viszonylag gyorsan sikerült centralizálni oly módon, hogy az irányítás az egyesületek hatásköréből átkerült az 1948-ban létrehozott Országos Sporthivatal kezébe, a hivatalos pártkommunikáció pedig már egy évvel később közölte, hogy a sportélet vezető szerveiben eddig jelenlevő reakciós elemeket sikerült visszaszorítani az OSH felállításával, de ezek a tevékenységüket „főleg a sportszövetségekbe és sportegyesületekbe helyezték át.”

A szerző felhívja a figyelmet, hogy az utolsó mondat gyakorlatilag egy hadüzenet, mert a kommunisták az egyesületekre – történelmi okokból – a régi polgári világ képződményeiként tekintettek, és vélekedésük szerint ezek ilyen formában a továbbiakban nem maradhattak fent. A probléma megoldásaként ezen egyesületek átszervezését tűzték ki célul a „kapitalista erkölcsöket és kispolgári hagyományokat őrző” klubok esetében, a „reakciós egyesületek” esetében pedig a feloszlatás volt a cél. A Ferencvárosi Torna Club pedig egyértelműen az utóbbi kategóriába esett.

A történelmi háttér felvázolása után egy furcsa kalandozásra indulhatunk egy olyan világban, amelyben generációk nőttek fel úgy, hogy a regnáló hatalom mindenféle ügyködése ellenére nem adták fel az elveiket és hűek maradtak mindvégig szeretett klubjukhoz, a Ferencvároshoz. A szerző mindvégig úgy kalauzolja az olvasót, hogy az események tényszerű megjelenítése során az minél átfogóbb képet kapjon a háttérben folyó, olykor szövevényes történésekről is. A zászlóra tűzött átszervezésbe hatalmas energiát fektetett a pártvezetés, ennek pedig rendszeresen a Ferencváros itta meg a levét. A magyarországi hivatalos sportkrónikákból már ismert tények mellett fény derül olyan, dokumentumokkal is bizonyított akciókra, amelyek a Fradi sportvonalon történő fokozatos háttérbe szorítására, valamint a szurkolói keménymag teljes felszámolására irányultak.

A leglátványosabb ezek közül minden bizonnyal az volt, amikor a Ferencvárost beolvasztották az ÉDOSZ szakszervezetébe, majd miután tehetséges labdarúgóit különböző módszerekkel más egyesületekbe – Honvéd, Vasas, Újpesti Dózsa – kényszerítették, a folyamat abban csúcsosodott ki, hogy a klubot a nevétől és a zöld-fehér színektől is megfosztották. Ennek következtében a nagymúltú sportklub 1956-ig Kinizsi néven, piros-fehér színekben szerepelt a magyar bajnokságban. A könyv részletesen foglalkozik az 1956-os forradalom eseményeivel is, amikor is kicsit sem meglepő módon a Fradi B-középhez és a Baráti Kör elnevezésű szurkolói csoportjaihoz tartozók fegyverrel a kézben harcoltak az oroszok ellen. Külön érdekesség, hogy itt a szerző megmagyarázza azt is, hogy mi a különbség a B-közép és a Baráti Kör társulások között, mert az idők során – minden valószínűséggel a személyi átfedések okán – a két szurkolói csoportot összemosta a közvélemény, de helyenként az állambiztonsági feljegyzésekből is az derül ki, hogy egyként kezelték ezeket. A könyvből egyébként az is kiderül, hogy az 1928-ban létrejött B-közép világszinten a legelső szervezett szurkolói csoportosulás, ami egy alulról jövő kezdeményezésből született.

1956 azért is fontos mérföldkő, mert a forradalom kezdeti eufóriáját kihasználva alakul újra a klub, visszavéve régi nevét és színeit. Érdekes módon a szovjet megszállást és a Kádár-rendszer megszilárdulását követően ezt a hatalom már nem meri visszacsinálni. A Ferencváros megmarad Ferencvárosnak, de az ’56-os szerepvállalásból kifolyólag a hatalom minden addiginál erősebb nyomást helyez a klubra és szurkolóira.

Koós könyvéből kiderül, hogy a pártvezetés köreiben még jobban megszilárdul az – a már korábban elterjedt megállapítás – miszerint nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta, Kádár János pártfőtitkár pedig személyesen is kezébe veszi a probléma megoldását. Ennek oka, hogy a korábbi intézkedések ellenére a Fradi szurkolótábora a klub gyengítésére és középszerűvé tételére irányuló intézkedések következtében nemhogy csökkent volna, hanem egyenesen nőtt. Ekkor hangzott el Kádár, jelen írás címét adó kijelentése is, miszerint „70000 emberre lövetni nem tréfadolog”.

Ebből és a könyvben idézett dokumentumokból is világosan látszik, hogy 1957 és 1963 között a kommunista rendszer halálos veszélyként kezelte a Ferencvárost, attól tartva, hogy a klub köré csoportosuló, a pártvezetés által reakciós és fasiszta elemek gyűjtőhelyének tekintett szurkolótábor lehet egy újabb forradalom kirobbantásának kiindulópontja. Tegyük hozzá, ez a félelem nem volt teljességgel alaptalan. Ezzel összefüggésben pedig beindult egy olyan gépezet, amely különböző intézkedések és ügynökök sokaságának bevetésével, az állambiztonsági eszközök teljeskörű felhasználásával próbálta felszámolni a Ferencváros-jelenséget.

Egészpályás letámadás – nem is lehetett volna találóbb címet választani egy ilyen átfogó munka esetében. A 2019-ben megjelent könyv izgalmas olvasmány, és ha nem tudnánk, hogy egy tudományos munkáról van szó, akár kalandregényként is olvashatnánk, amely néhol – a kommunista rendszer egészére oly jellemző – groteszk felütéseket is tartalmaz. Nevethetünk is akár az egyes intézkedések és titkosszolgálati akciók visszásságain, de ahogy a szerző maga is felhívja a figyelmet, ezek az intézkedések a legtöbb esetben életeket és ígéretes sportkarriereket tettek tönkre.

A könyv lapjain találkozhatunk ugyanakkor olyan legendás alakokkal, a teljesség igénye nélkül, mint Puskás, Czibor, Grosics, Sárosi doktor, Albert Flórián, de nemcsak a korszak világhírű labdarúgói jelennek meg, hanem olvashatunk Faludy György és a Fradi kapcsolatáról, Karinthy Ferencről, de azt is megtudhatjuk, hogy mi köze volt a később sportújságíróként ismertté vált Knézy Jenőnek a B-középhez. Ha pedig már sportolók: arról is képet kapunk, hogy miképp egészítették ki jövedelmüket a korszak híres focistái némi csempészéssel, vagy milyen mértékben volt elterjedt és elfogadott a bundázás gyakorlata a kádári Magyarországon.

Megelevenedik a ’60-as évek Budapestje, az akkori szurkolói szubkultúra, valamint azok a helyszínek – totózok, kocsmák, talponállók –, ahol a labdarúgás túlzott mértékű üzletággá válása előtt focisták és szurkolók, valamint az őket megfigyelő ügynökök egymás társaságában töltötték idejüket. Fradistáknak kötelező – de másnak is ajánlott – olvasmány, amely egyértelműen és alaposan dokumentálva bizonyítja, hogy „a Fradi nemcsak saját szurkolói szemében létezett évtizedeken keresztül a mindenkori hatalmi elnyomást elszenvedő szimbólumként, hanem ténylegesen és valóságosan is.”