Költözések, cigifüstben fogant gondolatok, groteszk humor és döntésképtelenség – ilyen és ehhez hasonló szituációk bukkannak fel Vincze Ferenc legújabb novelláskötetében. A Szépirodalmi Figyelő folyóirat főszerkesztőjének 2022-ben jelent meg Az utolsó történet című könyve, amelyet először a Sepsibook könyvvásáron mutattak be.

Vincze Ferenc harmadik prózakötete abban az értelemben nem szokványos könyv, hogy minden szöveg a köztes lét valamilyen formáját igyekszik megragadni. Hogy mi is ez a köztes lét? Elsősorban tibeti buddhista fogalom, a bardo, amelyet itt most átvitten kell értenünk: Vincze szövegei az elválások, költözések, halál, transzformáció és stagnálás mezsgyéjén haladnak, és az élet olyan mozzanatait ragadják meg, ahol a meghalás pillanata nem mindig az élet végét jelenti.

Lehet-e haladásnak nevezni ezt egyáltalán? A linearitás és a körforgás egybefonódik a novellákban, amelyek a marosvásárhelyi származású, Budapesten és Bécsben élő szerző erdélyi vonatkozású tapasztalatait szűrik meg – vannak itt magyarok, romák, szászok, de felbukkan Kalotaszeg és a magyar alföld is. A falusi és urbánus környezet mindegyre abban fonódik össze, hogy szereplőik valahova készülnek, de sosem készülnek el igazán, valahova elindulnak, aztán mégsem jutnak sehova, mindent otthagynak, és mégis mindent magukkal vinnének – közös bennük az, ahogy mindig az aktuális döntés a legjobb, még akkor is, ha hirtelen fogalmazódik meg bennük.

„Legyen bár szó férfi és nő kapcsolatáról, falu és város ellentétéről vagy szülő-gyermek viszonyról, Vincze Ferenc legújabb prózakötete az idegenség problémáját járja körül. Az elidegenedés és a magány visszatérő témájuk ugyan, ám az itt közölt novellák finom humorral és mély együttérzéssel tárják az olvasók elé a különös elválás-elbeszéléseket. Az utolsó történet felforgatja a korábbi világot, és erőteljesen átalakítja Vincze Ferenc eddigi epikai univerzumát” – olvashatjuk a Lector kiadó gondozásában megjelent kötet fülszövegében. Ez az elidegenedés és magány főképpen a nem megfelelő kommunikáció hiányából, a mellébeszélésből, a ki nem mondott szavakból, a megfogalmazhatatlanságból fakad. A novellák szereplői között nincs különbség városi entellektüel és lókupec között abban az értelemben, hogy egyikük sem tudja, valójában mit akar mondani vagy cselekedni, ha pedig mégis sikerülne ez nekik, akkor ez őket nagyon ösztönszerűen járja át.

Visszatérő motívumuk a költözés, a pakolgatás, csomagolás, dobozolás, mintha valami kényszeres pótcselekvés és folytonos otthontalanság lengne be minden tájat, ahol az olvasó megfordul. Az Albérlet-apokrif és az Elvisz című szövegekben még a gázszerelő és az Elvisz Tehertaxi – a költöztető – is valamiféle szakrális centrumként összpontosul, mintha ezek a furcsa figurák, akik átsegítenek bennünket nehéz életszakaszainkon, szent támaszként volnának jelen. Mindezt abszurd humorral fűszerezve – a falusi kalamajkák, pletykák és soványka vagyonok közötti lavírozás, és döntésképtelenség eszünkbe juttathatja Garas Dezső ikonikus filmjét, A legényanyát. „Béláim, túltoltuk!”

Nem kis dohányfüsttel átitatott szövegek ezek: a cigarettázás, mint kulcsmotívum minden szövegben valamilyen formában megjelenik. Elsősorban szenvedélyként – megnyugtat, alkalmasint tüdőt tágít, elvonja a figyelmet, de pótcselekvésként, énidőként is. A füst, mint az élet dolgai közt tartott szünet, elszáll, de még ott kavarog a levegőben, akárcsak ezek az emberek a köztes létben, mindig költözve és beivódva valahova.

Vincze Ferenc novelláiban a groteszk humor, a semmittevés és pótcselekvések, a stagnálás bája Hazai Attila prózáit juttatja eszünkbe, de a fordulatok és befejezetlenségek révén Bodor Ádám narrációs technikái is tetten érhetők. Azoknak szól, akik nevetni szeretnének magukon, akik válságban vannak, de közben élvezik az életet, vagy azoknak, akik nem élvezik az életet ugyan, de elköltöznének.