Chris Cornell életrajza tavaly év végén jelent meg magyar nyelven a Cser Kiadó gondozásában, Corbin Reiff műve pedig az utóbbi években sokasodó zenei életrajzok közül is kiemelkedik a szónak olyan értelmében, hogy sikerül az olvasóhoz még közelebb hozni egy olyan legendás művészt, aki immár lassan hat éve nincs az élők sorában.

Legelső emlékem Chris Cornellről a ’90-es évek elejéről származik, amikor az MTV-n még normális zenéket is sugároztak, a suliból hazajövet pedig az ember legelső dolga az volt, hogy bekapcsolja a tévét és a szinte napi szinten sugárzott újdonságok alapján próbálja meg tartani a lépést a zenei világ rohamos változásával. Ez volt az az időszak, amikor a klasszikus rockzene – sokak nagy bánatára – a háttérbe kezdett szorulni, de Bon Jovi és az Aerosmith még mindig a topon volt fülbemászó slágereikkel, ezzel együtt viszont már világosan körvonalazódott, hogy a tengerentúl elindult valami, ami gyökeres változásokat fog eredményezni a rockzene színterén.

Erre a legszembetűnőbb példa az volt, hogy az azelőtt kvázi-ismeretlen Nirvana Smells Like a Teen Spirit című száma pillanatok alatt uralta a létező összes toplistát, és gyakorlatilag nem létezett a napnak olyan szakasza, amikor az MTV-n nem ütközött bele az ember a középiskolai tornateremben felvett videoklipbe. Ezzel párhuzamosan egyre hangsúlyosabban nyomultak olyan zenekarok, mint a Pearl Jam, vagy az Alice in Chains, aminek hatására a közvetlen haveri körömben is egyik napról a másikra látványosan átalakultak a zenehallgatási és öltözködési szokások. Kevesebb lett hirtelen a Slayer meg a Sepultura, a szegecses műbőrdzseki és a tele varrt farmermellények helyett pedig a kockás ing és kinyúlt pulcsi–koszos fehér vászon tornacipő-kombó lett a menő.

Bocsánat a kissé hosszú bevezető kitérőért, de azok számára, akik három évtizeddel ezelőtt nem tinédzserként élték meg ezt a zenetörténeti korszakot – mert utólag bátran kijelenthető, hogy a szó szoros értelmében az volt –, és esetleg csak később kerültek kapcsolatba a jelen írás tárgyát képező könyvben felbukkanó nevekkel és zenekarokkal, nem árt, ha esetleg minimálisan képbe kerülnek az akkori korszakot uraló hangulattal, és mindazzal, amit a grunge műfaj jelentett a zene világában. Annál is inkább, hogy Chris Cornell, akiről ez a könyv szól, az egyik legjelentősebb alakja ennek az irányzatnak, aki ezen is túlnőve, mind a mai napig elképesztő hatást gyakorol befutott és feltörekvő zenekarok egész hadseregére.

Visszakanyarodva, a már említett bandák mellett, egy adott ponton felbukkant az MTV műsorában egy Soundgarden nevű zenekar, amelynek Black Hole Sun című dalának klipje felkeltette a figyelmem. Tette mindezt elsősorban a video képi világával, ami igencsak elütött az akkoriban megszokott klipektől, a rendező elképzelései ugyanis már-már a Salvador Dalí festményeiről visszaköszönő szürreális látomásokat idézték. Ami pedig a zenét illeti, nos, be kell vallanom őszintén, nem igazán tetszett, viszont a frontember Chris Cornell énekhangját attól kezdve egy életre megjegyeztem. Ez pedig korántsem véletlen, ugyanis az énekes négy oktávon keresztül terjedő orgánuma meglehetősen ritka jelenség a rockzene műfajának területén.

Nem véletlenül említettem a Nirvanát, az Alice in Chains-t és a Pearl Jamet sem a bevezetőben, mivel a Soundgardennel egyetemben talán ezt a négy zenekart szokás a Seattle-ből útjára indult grunge legemblematikusabb képviselőiként számon tartani, tekintve, hogy őnekik sikerült az áttörés a ’90-es évek elején és a zenei világ globálisan elismert, fősodorhoz tartozó zenekaraiként futtatták fel az eleinte sokkal inkább lokális, underground szubkultúraként funkcionáló Seattle-i grunge-szcénát. Van még egy kapcsolódási pont ezen együttesek esetében, mégpedig az a tragikus szál, amely a négy szóban forgó banda közül hármat összefűz: Kurt Cobain tragikus öngyilkossága, az Alice in Chains frontemberének, Layne Staleynek fiatalon, túladagolás miatti halála, és sajnálatos módon ide illeszkedik Chris Cornell 2017-ben, mindmáig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett öngyilkossága (az énekesre detroiti hotelszobájában találtak rá felakasztva, a rendőrség az idegenkezűséget kizárta ugyan, de az okok most sem világosak).

Kapcsolódó

Gyászol a rockvilág: öngyilkos lett Chris Cornell

Öngyilkos lett Chris Cornell, a Soundgarden és az Audioslave énekese. 

Chris Cornell öngyilkosság

Corbin Reiff zenei újságíró a Rohadtul isteni című könyvében arra a feladatra vállalkozott, hogy Chris Cornell rendkívül sokoldalú életművén keresztül mutasson be egy olyan embert, aki saját maga már nem mesélheti el életét. Ennek érdekében a zenei újságíró nem kevesebb, mint három évig kutatott, könyvtárakban üldögélt, Cornell közeli ismerőseivel készített interjúkat, nem egyszer a hallgatás falába ütközve, ugyanis amint az a sztoriból is kiderül, az énekes halálát követően nem sokkal megindult a jogi csetepaté a család, valamint a különböző zenei projektekben résztvevő más zenészek között a hátrahagyott hatalmas örökség jogutódlására vonatkozóan. Nyilván, hatalmas összegekről van itt szó, amiből minden érintett igyekszik minél nagyobb szeletet kihasítani.

Ezért a könyv, ahogy ezt a szerző már rögtön az előszóban leszögezi, Chris Cornell NEM hivatalos életrajza. Én hozzátenném, hogy technikailag minden bizonnyal igaz ez a megállapítás, viszont mélyreható személyessége okán egy nagyon is hiteles életrajzot tartunk a kezünkben. Tulajdonítható ez nem utolsósorban annak, hogy Reiff maga is Seattle-ben nőtt fel, és a tárgyalt időszakban gyakorlatilag mindazokkal az arcokkal lógott, akiknek a grunge létrejötte köszönhető.

Sajátos, nosztalgiával kevert múltidézés a könyvnek azon része, amely a ’80-as-’90-es évek fordulópontján történteket eleveníti fel: megannyi underground koncert és zenei projekt, a különböző zenekarok tagsága között hatalmas az átjárás, mindenki zenél mindenkivel, egyszerűen a buli kedvéért, viszont ennek köszönhetően hatalmas kreatív energiák szabadulnak fel, ez a fajta kísérletezés pedig hamarosan elhozza a robbanásszerű áttörést egyesek számára. Azt az áttörést, amelyet sokan később a vég kezdeteként jellemeztek, mivel egyes elméletek szerint épp a hirtelen jött népszerűség vezetett Kurt Cobain öngyilkosságához, vagy Layne Staley túladagolásához.

Hogy ez igaz, vagy sem, azt valószínűleg sosem fogjuk már megtudni, de fontosnak tartom kiemelni, mert Chris Cornell esetében sok ideig úgy tűnt, hogy elkerüli társai tragikus sorsát. A könyv első részéből kirajzolódó portréból is az látszik, hogy bár tragikus véget érő társaihoz hasonlósan ő is egy hatalmas művészi érzékenységgel megáldott, a magánéletben igencsak visszahúzódó egyéniség, ezzel együtt, nem utolsósorban családcentrikusságának köszönhetően, sikerül viszonylag jól megbirkóznia a rá nehezedő nyomással.

A depresszióból fakadó időszakos problémái nyilván ismertek voltak korábban is, viszont a művész önként vállalt, különböző kezeléseken és rehabokon való részvétele látszólag meghozták a kívánt hatást. Ezért is ért mindenkit váratlanul Detroitban bekövetkezett halála, mert semmi olyan látványos előjelei nem voltak, mint Cobain vagy Staley esetében. Ennél a résznél egyébként a könyv – valószínű, hogy kegyeleti okokból is – inkább az ismert tények bemutatására szorítkozik.

Five Years Nine Months 

' that's the miracle of music, no one can interpret a Picasso, but a song can be remixed and covered and interpreted in an infinite number of ways, it's a Living Thing ' ChrisCornell pic.twitter.com/DldqPWJsoO

—  (@ElyseMH1111) February 19, 2023

Minden tekintetben hiánypótló kiadvány a Rohadtul isteni, annál is inkább, mivel Chris Cornellról mostanig senki sem írt egy ilyen átfogó művet. Ha pedig már ő maga életében nem akart saját magáról írni, akkor minden bizonnyal a régi és újabb rajongók is szívesen forgatják majd, hisz Corbin Reiff nagyon jó érzékkel szerkesztette egybe mindazokat az információkat, amik eddig csak töredékek formájában álltak rendelkezésre, ugyanakkor hatalmas előnye, hogy olyanok is megszólalnak benne, akik életpálya és életmű szempontjából is releváns és eddig nem ismert adalékokkal járulnak hozzá ahhoz a képhez, amely révén tisztábban láthatjuk mindazt, amit az ember és a művész Chris Cornell képviselt.

Egy apró hiányosságát mégis felrónám a könyvnek, mégpedig azt, hogy tapasztalható benne egy töréspont: míg a Soundgarden indulása és a korszakalkotó Badmotorfinger és Superunknown albumok születése körüli időszakot mélyreható aprólékossággal tárgyalja, addig a Temple of the Dog és az Audioslave, valamint a négy szólóalbum és az egyéb projektek kapcsán nem jelenik meg annyi háttérinfó. Ennek az lehet a magyarázata, hogy egy ilyen rendkívül szerteágazó és műfaji szempontból is sokszor nehezen behatárolható életmű kapcsán nehéz mindenre egyforma alapossággal kitérni. Nyilván a szerzőnek is megvannak az egyéni preferenciái és minden jel arra mutat, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a Soundgarden-korszakra, mint az azt követő időszakra. Ezzel együtt mindenképp érdemes elolvasni a könyvet, amelynek lapjain mára már ikonikussá vált helyszínek és figurák elevenednek meg. Kedvcsinálóként pedig meg lehet hallgatni a személyes kedvenc Audioslave-ről a Taníts meg élni (Show me how to live) című örökzöld nótát: